Nemzeti újjászületésünk azon csodálatos század-negyedében, mely alatt pazar termékenységgel szülte a magyar néplélek a nagy gondolkozókat, államférfiakat, költőket, azok sorából, kik az ország sorsát irányították, három név válik ki ragyogóbb fénnyel, döntőbb jelentőséggel: Széchenyi, Deák, Kossuth. Ezek mindegyike a teljesedésre váró feladatnak egy árnyalatát, a munka egymásutánjában egy stádiumot képviselt; a társadalom átalakítása, az állai intézmények megfelelő reformja és e kettős gondolat mellé az akadályokat összetörő nemzet akarat szervezése: az újjászületés e legfőbb tényezők ama három névben találták a legkifejezőbb személyesítőket, nem egyoldalú elkülönítésben, hanem praegnans, az egyéniséget jellemző kidomborodásban. Mivel pedig ez a triász nem volt a véletlen szüleménye, hanem a nagy idők történeti munkájának szükségszerű követelménye és mivel ez a munka nem egy műhelyben folyt le, nemcsak a külső események színpadján, hanem a nemzet lelkének minden erejében: inkább természetes, semmint csodálatos a nagy költői triásznak azzal a másikkal egyidejű megjelenése és teljes párhuzamossága. Vörösmarty, Arany, Petőfi együttvéve és külön-külön azt jelentik a magyar költészetben, amit Széchenyi, Deák, Kossuth a magyar közéletbe. A párhuzamosság életük kronológiai rendjében is megnyilvánul. Vörösmarty költői működésének delelése összeesik Széchenyi szereplésének legjelentősebb korszakával; mint ez utóbbi, úgy ő is 1850 után még néhányszor megszólal, de a mindkettejőket gyötrő aggodalmak eloszlását, az alkotmányos élet feltámadását egyikök sem éli meg. Petőfi lantja ugyanakkor némul el végleg, amikor Kossuth az országot örökre elhagyni kénytelen; ámde befolyásuk a nemzet lelkére ezzel meg nem szűnik, csak alakot cserélt. A nagyok e két háromságából egyedül Deák és Arany maradnak köztünk, mint látható vezérek az új alkotmányos aerának első szakában. Ámde a külső életkörülmények hasonló alakulását a véletlennek is lehet tulajdonítani; de nem véletlen, hanem a nemzeti géniusz akkori korszakos munkájának törvényeiből foly a közélet és a költészet ama nagyjainak lelki rokonsága, működésük jellegének hasonlatossága. Széchenyi nemzeti politikája, mely a művelt nyugat vívmányait a magyar törzsbe akarja oltani, hogy a viráguk és a gyümölcsük is magyar legyen, nemde megtalálja irodalmi hasonmását Vörösmarty nemzeti költészetében, mely a magyar költői nyelvnek Kazinczy által lánglélekkel megindított, de már-már idegenek utánzásába tévelygő átalakítását visszavezeti a nemzeti talajra és a költői lélek szárnyalását is nemzeti tárgyak eszményesítése felé irányítja. Deák és Arany lelki rokonsága oly szembeötlő, hogy alig szorul magyarázatra. Mindkettejüket jellemzi az a lelki egyensúlyozottság, amely csak biztos megalapozásra épít, tulajdon erejét öntudatosan kormányozza, a tartalom és a forma fölött egyenlő szuverén fölénnyel uralkodik, valamint az a nyugodt tárgyilagosság, melyet megérteni, melyen keresztül a forró szív fölismeréséig elhatolni csak az érett lélek képes.
Bonyolultabb feladat annak a viszonynak megállapítása, mely Kossuth politikai működése és Petőfi költészete közt létezik. Aki a felszínen marad, annak ez nagyon könnyű; aki Kossuthban forradalmi politikust – vagy mondjuk: csak forradalmi politikust és Petőfiben csak forradalmi költőt lát, az egyszerre megoldotta a feladatot – azaz megoldotta volna, ha a föltevés állana. Ámde Kossuth nem volt forradalmár hajlamainál és egyéniségénél fogva; őt természet és eltökélt szándék az alkotás feladatára szánta és csak abban különbözött két nagy társától, hogy az akadályokkal szemben elszántabb, merészebb volt az akarata, hogy forradalmi politikát is tudott csinálni, mikor azt látta, hogy itt előbb valamit össze kell törni, hogy alkotni és az alkotásokat fenntartani lehessen. Ez teszi az ő egyéniségét teljesebbé, ezzel ragadja meg a nemzet fantáziáját nagyobb mértékben, mint kortárai közül bárki más; a nemzeti ösztön benne érzi azt a kíméletlen mozgató erőt, mely nélkül boldogulni nem lehet és azért leginkább őbenne személyesít meg azt a nagy korszakot, mely nagyokban bővelkedett. A bekövetkezett katasztrófa ezen a közérzületen csak a csüggedés rövid idejére változtat; amint a nemzet eszmél, érzi, hogy a katasztrófánál halálosabb a lemondás s hálás annak, aki mindent inkább választott, mint lemondást.
És ebben az értelemben tükrözi vissza Petőfi költészete Kossuth közéleti szereplést. Az ő érzelmi világa is az eseményekkel fejlődik azzá az izzó vulkánná, mely tüzet önt a lelkekbe, mely merész tettre hív a kétségbeesés energiájával.
Vörösmarty hazafias költészete a SZÓZAT-ban csúcsosodik ki, Petőfié a TALPRA MAGYAR-ban: egy egész kötet összehasonlító értekezéssel fölér e két költeménynek párhuzamba helyezése. Amint Kossuth az a politikai vezér, akiben legkifejezettebb a tettre kész erő, úgy Petőfi az a költő, akiben az érzelmek hevülése legközelebb jut magához a tetthez. Ezért legközvetlenebb a hatása, legterjedtebb a népszerűsége. Ámde ne feledjük, hogy egyéniségére nézve éppoly jellemző a költeményeknek az az egész sorozata, amely a szív és kedély csendes mélységeiből merít, mely a szerelmet a családi élet biztos kikötőjébe evezteti és a nyugodt boldogság áhítozását juttatja megható kifejezésre. Múzsájának és eszményeinek fenyegető válsága fejleszti ebből a Petőfiből amazt a Petőfit. Az egész Petőfi mégis egységes, harmonikus lángelme, mely történelmi behatások alatt fejti ki kétféle képességeit és ezt az egész Petőit szeretjük, mint hű tükrét az eszményi magyar népléleknek, úgy a nyugodt fejlődésre irányított akaratában, mint az akaratán kívül keletkező viharokkal dacolni kész elszántságában. Adja Isten, hogy beláthatlan időkig Petőfi lantjának ama szelídebb húrjait hallhassuk csupán és azok zenéjén lelkesülhessünk a békés haladás folytonos munkájára.
1908 őszén.
Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése