I.
A tizenkilenczedik század elején lantos
költőinket a romantika holdfénye ringatta dalba. – A romanticzizmus ebben az
időben végigvonul egész Európa irodalmán. Francziaországban Chateabriand és
Dumas, Angolországban Walter Scott, a németeknél Heine Henrik áll a romantikus
irók élén, nálunk Kisfaludy Sándor regéiben születik ujjá a magyar középkor. ez
az uj áramlat jótékonyan hat a mult század felvilágositó törekvései után,
színes és szelid hullámai nyugalomba zsongatják a kifáradt kedélyeket.
Magyarországon
ennek az iránynak követői csakhamar visszaélnek a romantika szelidségével és
érzelmességével. A Bajza József körül csoportosuló költők feszes és szabályos
mozdulatokkal verik a lantot, minden szenvedélyességet és erőt gondosan
eltakaró megindultsággal. Beteges érzékenységükben szinte menekülnek az élet
zajló, nyugtalan valósága elől, százszor átcsiszolt, százszor átgondolt
formákban és hangulatokban zengve el finom fájdalmaikat. Kisfaludy Károly és
Czuczor Gergely – mint e korban a népies formák egyedüli művelői – nem elég
erősek ahhoz, hogy minden tekintetben vezetők legyenek. Úgy tünnek fel, mint
előhirnökei egy későbbi átalakulásnak, de nem úttörők, csak irányt mutatók. Igy
a költők javarésze képzelt és érzett fájdalmak közt vergődik s teljesen a német
romantika lágy hangjait visszhangozza.
Ez
a képe az akkori magyar lirának. Bár a közönség elfogult jóakarattal
lelkesedett érte: dagályos szenvelgése nem lehetett maradandó. Az uj irodalmi
áramlat Angolországból indul, hol Percy
régi népdalgyüjteménye – már a tizennyolczadik század végén – nemesitőleg hat a
népköltészet megismertetésével a műköltőkre is. A francziáknál Beranger, a szabadság és a demokráczia
költője fordul rajongva a kunyhók népe felé. A németeknél Auerbach és követői avatják regényhőssé a parasztot. Ez a népies
demokratikus irány, mely uj eszméivel egész Európán végigreszket, hazánkban is
uralkodóvá lesz politikában, irodalomban egyaránt.
A
reform-kor, Széchenyi és Kossuth kora, mely a nemzeti erőt uj öntudatra
ébreszti, meghozza a politikai átalakulásokat. Miként e politikai átalakulások
az úrbér eltörlésével, az adómentes nemesség megterhelésével s a nem nemesek
hivatalviselési jogainak kimondásával, teljesen a nép érdekében történnek, úgy
az irodalom iránya, törekvései, valamint termékei szintén teljesen
demokratikusak. – 1841-ben alapitja Kossuth a Pesti Hirlapot, 1843-ban mondja
ki a Kisfaludy-Társaság népköltészetünk gyüjtésének szükségességét, 1846-ban
jelenik meg Erdélyi János népdal-gyűjteményének első kötete s ugyanez évben
Tompa Mihály ragadja el a közönséget népregéinek friss, népies hangjával. Ez a
nemzeti irány teljes erejével pompázik fel Petőfi Sándor költészetében s
ugyanez teszi nagygyá Arany Jánost is, örökre élő nemzeti eszmékké
kristályosodva mindkettejük költészetében.
S
ez, hogy „a magyar népköltészet ugyanegy sugalmain lelkesültek válik
tulajdonképpeni alapjává a két költő mindvégig árnynélküli barátságának, ebből
sarjad levélváltásuk, hol derűs, hol borongó, de mindvégig egymást megértő
jellege. ezzel a levélváltással, Petőfi Sándor és Arany János levelezésével
akarunk bővebben foglalkozni.
II.
Petőfi
és Arany nemcsk a tizenkilenczedik század, de az előző és későbbi korok költői
közt is kétségkivül a magyarság legerősebb dalnokai. Költészetükkel
felragyogtatták a hőskor és a történeti mult legdaliásabb korszakait,
egyéniségük erejével pedig aj övendők irodalmi alakulásait irányitották. Az
utánuk következő kor költői nagyrészt mind az ő sajátos befolyásuk alatt állnak
s ma már tisztán látjuk, hogy Petőfi a magyar lira, Arany a magyar elbeszélő
költészet élő, modern klasszikusa. A magyar érzések fanatikus fellángolása, a
magyar erények és hibák, lobogások és csüggedezések és főképp a mélységes hazaszeretet
megnyilvánulása, mely mindkettejük költészetén átszűrődik: jóformán élőbbé
teszi őket ma, mint szereplésük idejében. Arany szinpompás nyelve, epikájának
hatalmas belső gerendázata mindig példa és gyönyörüség lesz, Petőfi lírája
minden időkben utólérhetetlen tisztasággal fog csengeni a magyar rónákon.
Magánéletük
mozzanatait is klasszikus fényben látja a későbbi kor. Amily egyszerű volt az
mindkét részről, úgy födte költészetük és sohasem vonta be a hétköznapiasság
emésztő patinája. Baráti jobbjukat,m ióta az első „meleg kézfogás” megtörtént
köztük, nem vonták el egymástól, szeretetük állhatatos és erős volt s mint
minden tettüknek, úgy ennek is hatalmas emlékjele maradt: egymással való
levelezésük.
A
sűrű levélváltás, mely a két költő közt kifejlődött, egyike a legértékesebb
magyar olvasmányoknak. Egymáshoz való viszonyuk, jellemük, lelkületük különböző
sajátosságai s a különbözőség ellenére is igaz és őszinte barátságuk érdekessé
és széppé teszik a velük való foglalkozást. Nemcsak alkalmat adnak, de
határozottan okot szolgáltatnak az elmélyedésre, az odaadó figyelemre,
amelylyel soraikat olvasni kell. Mily érdekes a hasonlóság czéljaikban e czélok
eléréséért. Mennyire más mindkettő természetben és akarásban, szeretetben és
haragban s mégis mily harmónia lengi át soraikat. Egy áttetsző lelki pongyola
ez a levélváltás, melyen át kutató szemmel egyéniségük, érzéseik körvonalait
sejthetjük.
Az
őszinteség és fesztelenség, melylyel e sorok iródtak, tagadhatatlanul előnyére
szolgál a későbbi kutatónak. Sem egyik, sem másik bizonyára soha nem gondolt
arra, hogy e levelek a közönség elé kerljenek s ezáltal segítségünkre legyenek két
költői lélek könnyebb megitélésében s koruk irodalmi törekvéseinek tisztább
megismerését czélozzák. Mint a nagy levéliró Kazinczy: egyik sem csiszolta
leveleit, még fogalmazványukat sem őrizték meg. Természetesen, szivből ömlenek
azok s eltekintve Arany néhány magyarázó jegyzetétől, melyeket szintén inkább
magának rótt: nem kiséri őket semmi fölösleges szó. Beszélnek maguk a levelek.
Igy
teljesen be lehet látni soraik közt a műhelybe, hol a költészet kohójánál
aranyat vált ki a régi salakból ez a két istenadta költő s pörölyük csattogása
riadóként süvölt bele a „nagy magyar magányba”…
Szalonta
és Pest távolsága, Arany helyhez kötöttsége, Petőfi vándor élete s később,
házassága után, a szabadságharcz forgataga: távol tartotta őket egymástól.
Barátságuk még ismeretlenül kezdődik, csak munkáik révén látnak egymás lelkébe,
de ezáltal is oly közel jutnak egymáshoz, hogy a személyes ismeretség nem volt
föltétlen kellék a barátság megszilárditására. Mindössze ötször találkoznak,
ismeretségük is rövid, levelezésük tartama két év és öt hónap, de a
legérdekesebb két év és öt hónap Petőfi életében, költői virágzásának teljes
pompájában s a legérdekesebb két év és öt hónap Aranynál: fellépése, első
sikere, irodalmi pályafutásának hajnalkora. A háttér, a kor, az események: egy
forrongó század delelőjén zajló változások, uj irodalmi eszmék felsugárzása s egy
eltünő politikai rendszer vészes alkonyatja. Két év és öt hónap a magyar
történelemben, mely messze kiható erőket érlel magában, hónapokig forrong,
kitör 1848. márczius 15-én és pillanatra vérben enyészik el a Világosnál
lezörrent fegyvereken. Két év és öt hónap: indulataival, változásaival,
bizakodó harczával és csalódásával maga egy egész emberélet.
E
két év és öt hónap minden fontosabb irodalmi eseménye végigzajlik a
levelezésen. A költői triumvirátus eszméje itt érlelődik és mulik el. A Toldi
megjelentetésének körülményeit itt beszélik meg, ugyancsak itt formálódik ki
Murány ostroma megéneklésének nemes költői versenye. E levelezés kapcsán nyeri
meg Jókai Mór Aranyt az Életképek dolgozótársának, itt ösztönzi Petőfi az
„Aranyok Aranyát” a Toldi estéjének megirására, sőt a Toldi szerelmének ködös
terve is itt reszket már. Itt osztják ki egymásnak a Shakespeare forditás
szerepeit, itt szidják, birálják, dicsérik egymást, itt temeti el Petőfi örökre
Tompát, itt értekezik Arany a népies komoly époszról, - szóval a levelezés
költői terveik megkapó hűséges panorámája.
Magánéletük
gondja, baja, Petőfi szilaj megbántódásai, Arany csöndes csalódásai a levelek
soraiban ömölnek szép vigaszt várva és találva a másiknál. Arany itt sirja el
fájdalmát a szalontai tűzvész fölött, Petőfi itt tombolja ki dühét Tompára,
Vachot Imrére s jövendőbeli apósára. Érzelmeik és indulataik váltakozó
játékának, megelégedettségüknek és csüggedéseiknek, örömük, lelkesedésük,
fájdalmuk és haragjuk hű tükre ez a levelezés. E hatvankét levél lapjain ott
csillog a magyarság minden erénye, lelkesedése; átka és panasza itt sötétlik
fel Petőfi soraiban. Első lapjai: derű és álom, az utolsók szavát már
fegyverzaj nyomja el. Egyre tüzesebb, harcziasabb és sietőbb minden, azután
halálos csönd s a csönd után Arany fájdalmas sikolya:
Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.
a
segesvári csatatér halottjával Arany még találkozik álmaiban* (* Arany László említi a levelezéshez irt
előszavában, hogy atyja többször beszélt el neki egy-egy ilyen álmot, mely
többnyire olyas valami volt, hogy repülve szálltak ketten együtt a levegőben.),
s ha lantja megszólal. De a levelezés félbeszakad, töredék marad, bár igy is
két élet végtelenül nemes ölelkezése egymással.
III.
Petőfi
Sándor és Arany János levelezése az 1847. évben veszi kezdetét. Petőfi költői
nagysága ekkor már delelőn van, Arany napja kelőben,de egyesíti őket lelkük egy
czélért való lobogása, költői irányuk egymást kiegészitő tulajdonságai.
A
Kisfaludy-Társaság 1847. január 23-i ülésén Arany János pályadíjat nyer
Toldival s az egyszerű szalontai jegyző ezzel egy csapásra legelső költőink
sorába emelkedik. Petőfi is önzetlen lelkesedéssel örül a sikernek, még
kéziratban elolvassa Toldit s nehány nappal később – február 4-én – irja első
levelét Aranyhoz. Ez a levél veti meg barátságuk alapját, melynek méltó
megnyitó zenéje az a gyönyörü költemény, melyet Petőfi első leveléhez
mellékelt. Elragadtatását Toldi felett, kellett, hogy verssorokba tördelje s
épp ez mutatja ennek az elragadtatásnak legnagyobb, szinte meginditóan mély
őszinteségét.
A
barátság kezdetén –mint emlitettük – Petőfi neve már ismert és bálványozott.
Akadnak ugyan irigyei és ellenségei, de a nemzet érzi nagyságát és csodálja
lángelméjét. Nagy változások küszöbén állnak az uj idők kapujába olyan emberek,
mint amilyen ő volt. Sokan tudták már e változások kérlelhetetlen
bekövetkezését akkor, érezték, jósolták a forradalom kitörését, jósolta maga
Petőfi is. Szinte óhajtotta a közeledő átalakulásokat, mert jót remélt tőlük,
ha vér és küzdelmek árán is. Azonban a felszin még nyugodt volt, csak az
irodalmi mozgalmak élénksége, ereje árult el valamit a jövő nyugtalanságából.
Mindig
az irodalom sejti meg látnoki szemmel a politikai jövendőt, terve amaz
tetteinek, megálmodja annak cselekedeteit. Igy volt itt is. Petőfi irodalmi
álmai: Kossuth politikai cselekedetei. Nem mintha egyik a más befolyása alatt
állna, de mindkettőt a század kérlelhetetlen sodra hajtotta titokzatos erők
hullámcsapásain.
Petőfi
költészete: a demokráczia lirája, az eszményi nemzeti költészet. Arany
költészete: a magyar népköltészet, nemesebb tartalmú, művészi formában.
Fellépése még jobban megerősiti Petőfiben a népköltészet diadalra juttatásának
gondolatát. „hiába, a népköltészet az igazi költészet” – írja első levelében.
„Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha nép uralkodni fog a
költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék s ez a század
feladata, ezt kivivni czélja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint
mártirkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élhessenek. Égbe a
népet, pokolba az aristokratiát!”
Az
üdvözlő költeménynek is, melyet Petőfi ez első leveléhez mellékel, ez az
alapgondolata:
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol s a világ zaja nem zavarja.
Ime,
a rónák hangulatának dicsőitése Arany költészetében, melyet ilyen találóan és
röviden sem előtte, sem utána nem jellemzett senki, a lángelme itéletének
egyszerüségével.
Arany
válaszol az üdvözlő levélre prózában és versben. A válasz prózai része
elkallódott, a költői levél ellenben megmaradt. Arany ugyan nem itélte méltónak
arra, hogy megjelentesse költeményei közt, halála után azonban napvilágot lát
és a tartózkodó, a szerény Arany János minden boldogságát sugározza magából
Petőfi barátságának elnyerése pillanatában.
… lelkem lelkéig ér,
Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok!
zengi
meghatottan.
Mind
a két költő értékelte tehát a vonzalmat, mely kettejük közt ébredt.
Megbecsülték és meg is tartották mindvégig ezt a barátságot s életük váltakozó
körülményei között hiven támogatják egymást. Petőfi keres Arany munkáinak
kiadót, Arany őrzi Petőfi családját szives vendégszeretettel, a szabadságharcz
bizonytalan forgatagában. Petőfi segiti úgyszólván Aranyt a Nép Barátja
szerkesztői állásához, viszont Arany ugyanebből a jövedelemből támogatja
egyszer kölcsönnel Petőfit. Ez apró szivességek mellett azonban itéletben,
tervekben, mások iránt való vonzalmukban sokszor egyeznek, soha egy rossz
szóval nem érintik egymást s mikor Petőfi Tompával összezördül s Arany békiteni
akarja – látva, hogy barátjának kellemetlen az ő békitése -, felhagy
szándékával. Petőfi lobbanékony, szenvedélyes természete élénk ellentétben áll
Arany mérsékletével és higgadtságával, de épp ez a nagy különbözőség hozza őket
oly közel egymáshoz a baráti elnézés erejével támogatva.
E
két különböző egyéniség teljes összeforrását sokan és sokfélekép magyarázták.
Hogy soha nem kerültek szembe egymással, az részben a különböző erőnek is
köszönhető, melylyel a külső élet hatásait fogadták. Tekintsük ifjuságukat: az
élet nyomorúságai mindkettőt kipróbálták, Aranyt talán leverték, Petőfit
makacsabbá tették. Mindkettő bolyong, vándorol, szinészkedik, Arany belefárad,
letelepül s azontúl nem igen mozdul ki; Petőfiben tovább is él a bolyongási
vágy, bejárja az országot,külföldre is szeretne menni. Arany önszántából hagyja
ott a szinészéletet, Petőfit csak nagyobb irodalmi sikerei vonják el a szinpadtól
véglegesen. Aranyt leveri, Petőfit dühbe hozza a kritika, Arany megbocsátó,
Petőfi engesztelhetetlen.
S
ahogy a külső élet körülményei másképpen hatottak a két költőre, bár e
körülmények – mint láttuk – mindkettejüknél hasonlók voltak, úgy irodalmi
czéljaikért – bár a czél egyazon – különböző módon küzdenek, mindig egymás
mellett, soha mint vetélytársak. „Nevetséges és kisszerű minden irodalmi
versenyzés” – irja Petőfi. – „Én sohasem mondtam, hogy ez meg ez eddig fut,
tehát én egy mértfölddel még tovább nyargalok; hanem föltettem, hogy eddig s
eddig megyek, ha mehetek, a többivel aztán nem gondolok, nem nézek sem jobbra,
sem balra. Vége van annak, kit csak a versenyzési vágy kerget s nem lelke
vihara ragadja!”
Arany
is ijedten hárit el magától minden versengési gondolatot. Ő is, Petőfi is
egyszerű szülők gyermekei, bölcsőjük mellett a nép dajkameséi zengtek,
gyermekkorukat a népköltészet forrásánál élték, ám később mindkettő más
serleggel merit a forrásból, mindkettejüknél máskép kristályosodnak művészivé a
népköltészet formái. Petőfi az alföldet magát, a magyar földet dicsőiti, Arany
az alföld tipusait, az embereket, a magyar embert, amint az ő szemükkel néz s
az ő felfogásuk szerint elbeszél. Petőfit a jelen élet változatainak és
érzéseinek ihlete ringatja, Arany komoly költészete a mult eseményein borong.
Petőfi lirai erejében öntudatossá nemesedik a népdal közvetlensége,
egyszerüsége, ellesi szerkezetük, felépitésük titkait; Arany a nyelvet teszi
zengőbbé, amivel a dalok szólnak, de kompoziczió tekintetében a nyugati költők
után indul, ezért tökéletesebb Arany és közvetlenebb Petőfi s épp ez, hogy
Arany elbeszélő ereje s Petőfi lirai heve sohasem találhattak egymással ütköző
utat már a dolgok természete szerint sem - úgy gondolom – épp ez volt legfőbb
biztositéka barátságuk mindvégig felhőtelen voltának.
„Mint
két kerék egybevágó fogai” – irja Arany László -, úgy illett össze természetük
sok ellenkező vonása. És tényleg: Arany engedékenysége paizsa Petőfi
hevességének, higgadtságán ellágyul amaz szenvedélye, szerénységén a másik
merész önbizalma. Arany tiszteli Petőfi fiatalságát, látva erejét és sikereit,
Petőfi meghódol Arany csöndes vágyainak vidéki bajai panaszolkodásában. Egymás
természetével és személyével való föltétlen kibékülésük és egyetértésük
feledteti hibáikat és tiszteli erényeiket.
Petőfi
és Arany barátságát legszebben jellemezte Gyulai Pál a Kisfaludy-Társaság 1883.
október 28-iki ülésén, Arany János felett tartott emlékbeszédjében. Helyes
jellemzés czéljából e helyen az egész idevonatkozó részt idézni kellene. „A
barátság, amely a két költőt összefűzte” – mondja Gyulai -, „éppen oly nemes
volt, mint őszinte. Mily különbség köztük s egy eszme és érzés rokonszenvénél
fogva mégis hévvel forrnak össze sziveik. Petőfi heves, szilaj ifjú, erélyes szellem,
akinek a daczban, küzdelemben mintegy kedve telik. Arany nyugodt férfiú,
megtört erélyű, aki kerüli a zajt s inkább magában évődik, mintsem küzdjön.
Petőfi költészete az ifjuságé, Arany költészete az érett koré. Amabban
megtaláljuk az ifjuság soknemű bús és derült felindulásait, eget ostromló
vágyát, édes csalálmait, gyönyörét, büszkeségét, sőt hóbortjait is, emebben az
élet egész komoly hangulatát, férfias küzdelmét, csalódásait, vigaszát, humorát
és megnyugvását az erkölcsi rend vaskényszerüségében.”
Arany
és Petőfi barátsága mindjárt keletkezése pillanatában benső és őszinte. Érdemes
továbbidőzni és külön foglalkozni első leveleikkel, melyekből mind e
következtetést levontuk. Önkénytelenülés biztosan ébredt a vonzalom, a szív
csalhatatlan megsejtéséből és a baráti bizalom törhetetlen ragaszkodásából.
„Amely házba bemegyek – irja Petőfi második levelében -, szeretem magamat
hanyattvágni a ládán… miután tehát nálad bekopogtattam s te ajtót nyitottál:
megengeded, hogy egész kényelmemet használjam, annyival inkább, mert már
barátomnak neveztelek s te engemet viszont, és én, részemről, nem szoktam e
szót mindennapi értelemben használni s remélem, te sem igy alkalmaztad reám.
Igaz, hogy ismernünk kell annak jellemét, kit barátunknak választunk; de
hiszen, gondoltam, te az enyémet már ismerheted munkáimból, valamint én
kiismertem a tiedet Toldid-ból. Aki
ily dicsően festette a gyermeki szeretetet, annak magának is jó fiunak kell,
vagy kellett lennie s aki jó fiú, az nem lehet rossz ember, az szép, tiszta,
nemes lélek. Ilyennek tartalak téged s ezért neveztelek mindjárt barátomnak…”
Ime
mily súlyos és határozott szavakkal köti magát Aranyhoz Petőfi. Mintha hatalmas
kalapácsütésekkel róna hidat kettejükközt. Mennyi hit ezekben a sorokban a
csalhatatlan érzés tudatával érezve. Mennyi büszkeség és egyuttal mennyi
ellágyulás annál, aki nem ajándékoz meg barátságával mindenkit, akinek
barátsága valószinüleg úgy, mint gyülölsége és szerelme: drága gyöngy, melyet
nem vet minden szemétre.”
„Ezért
neveztelek barátomnak.” Hozzátehetjük: nem méltatlanul.
