Bródy Sándor (1863-1924): Az albíróné

 

Mostanában sokszor megvárom, amíg a nap fölkel. Milyen érdekes is a hajnal, ha az ember fölkel és két lábára állván mozogni kezd bizonyos cél felé…

A napot csak szeretem, de a természeti tünemények között mégis embertársaim érdekelnek a legjobban. és a gyönyörűség érzése áraszt el, amint a körutat elárasztja a friss sugárözön és abban megpillantom az első munkára igyekező alakokat. Kőművesek, mindenféle gyári munkások és napszámosok, akik talán másfél óra járásnyira laknak a tett helyétől, ahol hat órára már jelentkezniök kell. Hajh, ebben a városban már nagyon a távolságok, Budapest valóban világváros! és a munkásoknak sincs semmi nemzeti jellegük. a nap süti a hátukat és erre fölvidámodnak. Az eső veri a vállukat, az arcukat és ezért komolyak. Egyébként a két iromba lábukon sürgősen továbbítják magukat az új munka felé.

Csudálatos szorgalom és fegyelmezettség ez. Valahányszor ki nem alszom magamat és így várom be az utcán a napfelkeltét: mindég újra és újra meghat „a szegény jó állat2-nak a hangya természete, kötelességtudása, szorgalma és szelídsége. És némelykor ártatlanabbaknak és tehetetlenebbnek látszanak, mint a fiatal barmok, amelyeket szintén ilyenkor hajtanak végig a vágóhídra. De a munka nem vágóhíd, a munka szent! A papok mondják, Smidt Krisftóf mondja, Hoffman is, Ramzesz is, a császárok és a házi miniszterek is. Persze, hogy a lump újságírónak ellene kell mondani! De végeredményében nem merek. Oh, tisztellek phisikai munka és elhiszem, hogy olyan vagy, mint az erkölcs: az államok talpköve, az úri rend nyugvó széke, amely – igaz – néha himbálódzik! Mégis irtózva gondolok arra, hogy reggel hattól este hatig kell majd ezeknek – akik előttem elvonulnak – egy buta kalapáccsal egy buta szögre ütni, vagy ugyanazon a talicskán maltert fölvinni… Mit tudom, mi a kötelessége ezeknek az örök Sisiphusoknak?

Főj, de csúnya pszikológia ez! A nap fölkelt a város fölött, örüljünk neki. A paloták tornya már merő arany, ébrednek a pesti pacsirták is, a verebek. Az elegáns, sárga villamoskocsik végigsuhannak az utakon. A gyalogjáró nép oly szürke, olyan formátlan hozzájuk képest. Nem is ül beléjük csak egy-egy leány. Piros kalaposak, sárga arcúak, ezek mennek haza, ezeknek lement nappaluk – az éjjel. Furcsa egy had és nehogy azt higgye valamely szentimentális lélek, hogy rosszkedvűek, fáradtak vagy szemérmesek. Néhol a gyalogjárón vagy egy-egy túlzsúfolt fiákerből föl-fölszáll a csapatjuk, mint exotikus madarak, olyanok. Vidám gágogás között törekednek valamerre, nem haza még, élni magukért.

Budapest már valóban nagy, vannak vendéglői, ahol négy órakor friss húslevest és marhahúst lehet kapni. Ahol napfelkölte után hamarosan tálalják a délebédet. Húsz-harminc féle fogás van e vendéglők ételsorán. és kötelességeik teljesítése után itt ülnek le a színes ruhájú leányok és öntudatlanul, bizonnyal, de boldogok, hogy egy kis megfordított társadalmi rendet játszanak.

A vidámakkal, az erkölcstelenekkel néha szembe találkoznak a komolyak, az erkölcsösek, a munkára menők. A két párt kíváncsian nézi meg egymást. Az egyik gondolhatja: amikor még ilyen voltam! A másik meg azt mondhatja magának: vajon nem jobb lenne-e, ha ilyen lennék?! De csupa erkölcs ez a város. mennyei erkölcs. Szinte megbódít. A szép és fiatal lányok százai törekszenek előre, bújnak ki a szák utcákból. Ennek a mi Budapestünknek kissé vegyes volta, sokféle fajtájának az összekerülése: a szép lányokat tömegben váltja ki. És mennek, hogy megkeressék az egy forintnyi – sokszor csak néhány krajcárnyi – bért: louvrei Venusok, félretaposott cipőben, Rosetti karcsú dámái berlini nagykendő beburkolódzva, átszellemült arcú, fiatal madonnák, olcsó és kellemetlen angol kalapban. Érzéki szépségek, akiknek arcán a nyugodtan átaludt éjszaka ártatlan rózsákat fakasztott. Két bájos, vörös leányt látok, nyilván ikertestvérek. A mesterségük úgynevezett „fehérvarrás”, látom a ruhájukon, mert lomposak és a tegnapi fehér cérna ott ragadt a szoknyájukon. Alkalmasint nem reggeliztek még, igen bizonytalanul lépkednek előre. És nem szólítanak meg egy férfit, hogy adjon nekik enni!

II.

A hajnalt váró, nem munkából élő leányok között a minapában megjelent egy csinos, kövér asszony, aki röviden: albírónénak neveztette magát, és máról-holnapra való udvarlóinak legszívesebben az uráról beszélt.

Hozzá vagyok szokva, hogy a legkülönösebb dolgokat egyszerűsítsem, mégis, nem egyszer zavarba hozott ez az asszony, midőn nem tagadta, hogy pillanatnyi szükségből szakított a rendes erkölccsel, de az ügy egyébként is örömet okoz, mint fájdalmat. Csak a férjét ne emlegette volna folyton:

- Az uram úgy viseli a bajuszát, mint maga…

- Az uram… szép, magas ember. Hogy szeretem-e? Hisz’ az uram! – Az uram így, az uram úgy…

A hajnali mulatóhelyet elhagyva, nem egyszer egyenesen a vásárcsarnokba sietett, hogy valami jó marhahúst – és friss salátát – vásároljon az ura számára, ebédre. De micsoda pénzből, milyen pénzből?!

- És az urának nem akad meg torkán a leves? – avatkoztam bele az albíróné családi szentélyébe.

- Ha tudná, miből vásároltam…

- Nem tudja?

- Nem is sejti. Ügyes asszony vagyok én. Valami rokonomnál, beteg asszonynál hálok, elkísér, megcsókol, hazamegy.

- Ha egyszer idejönne!

- Jesszus Mária! De ő nem jár ilyen helyre, szolid férfi, becsületes, nem mint maguk, nem csalja meg a feleségét. Aztán estére el van fáradva, alig várja, hogy lefeküdjék. Egész nap szaladgál, állást keres. Föl van függesztve. (Nem ő a hibás.) Mi vidékről jöttünk. (Tudja-e, hogy nem voltam színházban, amióta itt vagyunk.)

- Egy jó asszony eltartja az urát! Most már értem.

- El hát, ahogy tudja. Ha állásunk lesz, minden másképp lesz. Nem tud neki valami állást? Elküldöm magához, de vigyázzon! Mikor?

És valamelyik józan délután megjelent nálam az albíró. A rendes, kissé fakult, kissé mívelt ember. Egyszerű, de uras modorú férfiú, aki már természetesnek találta, hogy a felesége protegálja nálam, egy fiatalkori ismerősénél. Az ismeretséget – amit az asszony talált ki – nemigen firtatta. Nyugodtan nézett rám, a szeme tiszta, a lelkében semmi gyanú. Kissé szégyellte, hogy amióta fölfüggesztették, az asszony tartja el, rokonaitól kölcsönkért és betegápolásért kapott pénzen. (Ezt hitte.) Dolgozni akart mindenképpen és mindenáron, természetesen újságírónak ajánlkozott, valami könnyebb munkára, esetleg vezércikkre, mert annak minden formáját betéve tudja már az olvasó.

- Törtjük a fejünket! Gondolkozzunk csak, mit lehetne tenni! – fontoskodtam én és szégyenkezve vallom be, nem az állás, a hivatalszerzés járt az eszemben, hanem ez az átlag mégis ritka viszony, amelyben ez a férj van a feleségével. Arcomat kezeimmel elfödve – a mély elmerülést játszva – ujjaim között néztem rá, hogy átlássak széles és tiszt a homlokán: van-e abban valamelyes ismerete a helyzetének? Tudja-e, hogy mily áldozatokat hoz érte az asszony, és hogy meggyalázza ez áldozatokkal?! Mi a véleménye az egész ügyről és mit mondana, ha én most egyszerűen föltárnám előtte a helyzetet:

- Albíró úr, egy férfitől kér ön szívességet, de azzal a férfival megcsalta önt a felesége. Igaz, legfőképpen azért, hogy önnek ebédre marhahúst – jó szegyét – adhasson, főtt húst, amit ön, tudom, annyira szeret és tiszta fehérneműt is adjon, ami önnek – tudom – a gyengéje, mert ön igen tiszta ember… Albíró úr, férfiak vagyunk, teljes őszinteséggel és az ismert férfias nyíltsággal – köpjünk az egymás szemébe, vagy határozzuk el, hogy a klubtörvények szerint mind a ketten becsületes emberek vagyunk, ellenben az asszony, az becstelen, rossz!

Mégiscsak jobbnak tartottam, hogy hallgassak. Jó erősen megszorongattuk az egymás kezét és én megígértem, hogy értesítem, mit tudtam érte tenni.

Nincs valahol egy bizalmi állás, valami titkári hivatal egy jóhiszemű, derék, vak ember számára? Vagy nem ezen a címen kell kereskednem és ellenkezőleg, azt kell kérdenem: hol egy hivatal, amelyre egy olyan ember kell, aki elszánt, elhatározott gazember, mindent tud, mindent lát és tudatlannak, meg vaknak tetteti magát, hogy nyugodtan ehesse meg a maga sóba-főttjét és megtarthassa lábai alatt a rendes erkölcsi alapot?! Egy emberem van, ajánlom!

Az asszonya mindég kínoz vele: - van-e már valami? Sietni kell, mert nem tudok tovább alakoskodni. Egyszerre csak megtudja!

- És ha megtudja? – kérdeztem az asszonyt.

- Megver, elkerget.

- És ha tudná, és mégsem bánná?

- Megutálnám, otthagynám!

… Oh, be nagy, de tarka is lettél ifjú kalandor, homokra épített összevissza Budapest!

Forrás: Jövendő 1. évf. 2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza. 1903. márc. 8.

Bródy Sándor: Az egri diákok (könyvismertetés)

A könyv a két magyar Robinson, Szihalmi Pál és Viparina Ákos regénye. A két kis diákra rábizonyul, hogy Szűrszabó uramnak, aki vénségére a „madarak bolondja” lett, két kis kolibrijét ellopták. Ezért az egri iskolából kicsapták őket s a szegény két áldozat (mert ártatlanok) szégyenében elbujdosott. Kezébe kerülnek egy tolvaj bűvész társaságnak, majd innen egy jólelkű nagyúr házába kerülnek, aki besorozza őket a leánya játék-regimentjébe. A kis leánygenerálist kóbor cigányok ellopják, s a mi deákjaink ezt az alkalmat felhasználják arra, hogy jótevőjüktől elmenjenek. Szihalmi Pál haza akar menni, de útközben a Szendrői vár kertjébe kerülnek s itt egy földalatti folyosón át olyan völgybe jutnak, honnan nem tudnak kijutni. Itt élnek több hónapon át, míg végre ismét egy földalatti folyosón kijutnak a völgyi börtönből, épp a magyar honvédek (mert 48-ban játszik a történet) csapatainak kellős közepébe s éppen a Szihalmi Pál apjának a karja közé.

Ez a könyv nem tudjuk mi akar lenni, regény-e, vagy mese, mert a kettő elemei úgy össze-vissza vannak keveredve, hogy se az egyik, se a másik. Regény nem lehet, mert annyira meseszerűek a motívumai, hogy minden valószínűségtől megfosztják, de mese se, mert oly vaskos valóságok vannak benne, hogy ezek a mese illúzióit széttépik. Ez a munka még „az ifjúságnak minden jó” recipe szerint íródott. Robinsoni, rémregényi s mese-csodaszerű elemek keverednek benne össze, ezekből szőtt történet van ráaggatva a valóság csontvázára. A lengén szőtt romantikus mese szövetein át azonban mindig jól átlátszik a betakart váz. Sehogy se szövődik egybe a fantasztikus és a való, s éppen ezért a mese menete nagyon hasonlít a csökönyös lótól vont szekér haladásához: meg-megáll, majd nekiiramodik árkon-bokron keresztül.

Semmi egyenletes, semmi művészi, sehol melegebb tónus. Nem érezzük az író művén azt a belső lírát, amiből az igazi művészi ered. Mondva csinált művecske ez, s afféle erőszakolt történet. Látszik, olyan hangszeren akart játszani az író, amihez nem ért. Naiv akart lenni s félszeggé vált. Egészben véve vértelenül szegény ez a történet, elhullajtott manna a gyermek részére, akinek azonban ne morzsák jussanak az írói művészetből, hanem a legjava. Ha ugyan képes arra az író, hogy a gyermek nyelvén szóljon. Nincs okunk rá, hogy az Egri diákokat a jobb ifjúsági művek közé sorozzuk, a sok szürke s jelentéktelen művek közt azonban kitesz ez is egy kötetkét. Egyéb jelentősége nincs. Az Ifjúsági könyvek című sorozat 12. kötetkéje. Az ifjúsági könyvek serdültebb ifjaknak van szánva, ez meg elsősorban fiúknak. A serdültebb ifjú mosolyogni fog e történet átlátszó valószínűtlenségein, tehát ezeknek egyáltalában nem való, még a 8-10 éves gyermek talán élvezheti. Arra pedig, hogy elsősorban fiúknak való, az a megjegyzésünk, hogy ami jó s művészi, mindkét fajta ifjúságnak kell, hogy való legyen. Nincs szükség e megkülönböztetésre, mivel hogy a művészet csak egy: művészet. Igaz, hogy ebből itt kevés van!

(Kiadó Singer és Wolfner.)

(dr. n. l.)

Forrás: A Gyermek XII. évf. 3-4. sz. 1918.

Bródy Sándor (1863-1924): Ezüst kecske

Újságíró, elbeszélő, drámaíró. Egerben született, gazdag kereskedőcsalád legkisebbik gyermekeként. Apjától természetét és művészi hajlamait örökli, fogékonyságát a képzőművészetek és a színjátszás iránt. Iskoláit Egerben kezdi, de az apa halála után Pestre költöznek, ahol az időközben tönkrement család szegénységben él. Írói pályája vidéken, Békésgyulán indul, ahová színházi kudarca után kerül. Az első műve, a Nyomor (1884) már címével is jelzi Zola hatását, amelytől Bródy jó két évtizedig nem tud szabadulni. A könyv meghozza számára a sikert, hiszen a naturalisztikus ábrázolásmód az újat, a korszerűt jelenti a korabeli magyar irodalomban. Vérbeli újságíróként hamarosan a publicisztikában is hírnevet szerez, s Kolozsvárra hívják, ahol megismerkedik Hunyady Margit színésznővel. Bár szerelmük nem házassággal végződik, ebből a kapcsolatból születik fia, Hunyady Sándor író. Bródyt a szerelem titkai örökösen foglalkoztatták, többféle változatban megírja ezt a témát: Az asszonyi szépség (1897), Jegyzetek a szerelemről (1911), A szerelem élettana (1922).

A századforduló irodalmi lázát a lapalapítási kísérletek sokasága is tükrözi. Bródy a Fehér könyv – modern szemléletű folyóirata – bukását követően kiadja a Jövendőt (1903), amelynek munkatársai a kor jeles írói, költői. A lap figyel a kortárs világirodalomra, de rovatot tart fenn az új költők számára is. Megszűnte után Bródy újságírói pályája a Napnál folytatódik, később az Újság és az Est-lapok munkatársa. Babits értékelése szerint Bródy Sándor érdeme, hogy megteremtette Magyarországon az irodalmi újságírás nyelvét.

Zola naturalizmusértelmezése, a századvég dekadenciája és a művészvilág mitikussága fonódik egybe azokban a művészregényekben (Faust orvos, 1887; Színészvér, 1891), amelyek majd az összegző művek, az Ezüst kecske és a Nap lovagja felé mutatnak. Az Ezüst kecske (1898) karrierregény, amely kélt tehetséges fiatalember sorsáról, pályájáról szól. Tehetségük biztos tudatában mindketten fényes jövőről álmodoznak, s az ifjúkor fölényével viselik a szegénységet. A főszereplő, Robin Sándor karrierjét feleségének köszönheti, az asszony energikusságának és a pénz, a gazdagság, a hatalom iránti mohó vágyának. Ám bukását is ez okozza: miközben sikert sikerre halmoz, felesége és apja visszaél a hatalmi helyzettel. Bródy a polgárság gátlástalanságának és a dzsentri kisszerűségének kritikájával emeli ki a jövőt kutató, vállaló értelmiség szerepét. Robin erkölcsiségét kiegészíti barátja, Bem Gyula önzetlensége, tisztasága. Alakja a kor művészregényeinek hőseivel rokonítható, hisz a beteg festő a romlott világról lemondva csak a művészetnek él. A Nap lovagja (1902) Asztalos Aurél sorsában egy másik karriert és magatartásmódot mutat be. Jelleme hasonlít Robin Sándoréhoz, de annak erkölcsét, tisztaságigényét nélkülözi.

A színpadi sikert A dada (1902) című darab hozza meg. A regényekben is megjelenített világszemlélet, a szegények erkölcsi hite vezérli a színmű főszereplőjét. Ugyanaz a tulajdonság, mint amely A tanítónő (1908) hősnőjének tetteit mozgatja. E drámájának sikerét Bródy később már nem tudja megismételni. Utolsó éveiben főleg újságcikkeket ír. A művészsorsot utoljára megjelenítő regényén, a Rembrandt-on sokáig dolgozik, de az csak halála után, 1925-ben jelenik meg.

EZÜST KECSKE

A címszereplő egy olyan bot fejét díszítette, amelyet a regény főhőse gyakran bevitt a zálogházba, hogy pillanatnyi pénzzavarát enyhítse. Egy ilyen alkalom leírásával indul a történet. Hősünket furdalta a lelkiismerete, mert a nevezetes tárgy édesanyjától származó születésnapi ajándék volt. Ám ez csak rövid ideig tartott, mert a kapott néhány forintból megvette a legszükségesebbeket, s az éhség enyhültével barátaival ismét világmegváltó eszméket szőttek. Majd később Robin Sándor levelet írt a szeretett lánynak. Szépen leírta jómódját, szerelmét – de az ajtó váratlan nyílt, s megjelent a címzett, anyjával, nővérével.

Bródy Sándor: Boldog emberek

Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És nincs igaza azoknak, kik mind csak arról írnak történeteket, hogy ez az élet csupa nyomor és küszködés, szerencsétlen­ség, kínlódás, rettenetes állapot s mégis - semmi. Aminthogy nincs igazságok ama világéle­tükben mindig jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal elégedetten, nem tudják felfogni, miért panaszkodnak az emberek, hisz ők jól érzik magokat! És összekapcsolván párnás kezeiket gyomruk felett, tartanak kenetteljes előadást a pesszimizmus hiú haszontalanságáról és a vidám bölcselés egészséges voltáról... Terrorizálják a sötéten írókat is, mondván: hazudtok! hamisítjátok az életet - aszfalttal. És vannak esetek, a mikor a poéta megrémül és csakugyan hazudni kezd - boldog emberekről. De az én történetem boldog emberekről - nem hazugság.

I.

Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre azt mondják: „volnánk csak gazdagok!” Nem sok rokoni szeretet van bennem, de van annyi hiúság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják, hogy a nyomorúságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől...

Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem nyolc, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek vala.

A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan állította és hitte, hogy:

A legjobb koszt a világon az övék.

Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.

Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.

A felesége kitűnően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitűnően az, most már milliomos lehetne.

És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.

Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny odúja, a rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a tarka huzatú, tollatlan ágynemű - mind, mind az övé volt és nem a másé.