Mostanában
sokszor megvárom, amíg a nap fölkel. Milyen érdekes is a hajnal, ha az ember
fölkel és két lábára állván mozogni kezd bizonyos cél felé…
A
napot csak szeretem, de a természeti tünemények között mégis embertársaim
érdekelnek a legjobban. és a gyönyörűség érzése áraszt el, amint a körutat
elárasztja a friss sugárözön és abban megpillantom az első munkára igyekező
alakokat. Kőművesek, mindenféle gyári munkások és napszámosok, akik talán
másfél óra járásnyira laknak a tett helyétől, ahol hat órára már jelentkezniök
kell. Hajh, ebben a városban már nagyon a távolságok, Budapest valóban
világváros! és a munkásoknak sincs semmi nemzeti jellegük. a nap süti a hátukat
és erre fölvidámodnak. Az eső veri a vállukat, az arcukat és ezért komolyak.
Egyébként a két iromba lábukon sürgősen továbbítják magukat az új munka felé.
Csudálatos
szorgalom és fegyelmezettség ez. Valahányszor ki nem alszom magamat és így várom
be az utcán a napfelkeltét: mindég újra és újra meghat „a szegény jó állat2-nak
a hangya természete, kötelességtudása, szorgalma és szelídsége. És némelykor
ártatlanabbaknak és tehetetlenebbnek látszanak, mint a fiatal barmok, amelyeket
szintén ilyenkor hajtanak végig a vágóhídra. De a munka nem vágóhíd, a munka
szent! A papok mondják, Smidt Krisftóf mondja, Hoffman is, Ramzesz is, a
császárok és a házi miniszterek is. Persze, hogy a lump újságírónak ellene kell
mondani! De végeredményében nem merek. Oh, tisztellek phisikai munka és
elhiszem, hogy olyan vagy, mint az erkölcs: az államok talpköve, az úri rend
nyugvó széke, amely – igaz – néha himbálódzik! Mégis irtózva gondolok arra,
hogy reggel hattól este hatig kell majd ezeknek – akik előttem elvonulnak – egy
buta kalapáccsal egy buta szögre ütni, vagy ugyanazon a talicskán maltert
fölvinni… Mit tudom, mi a kötelessége ezeknek az örök Sisiphusoknak?
Főj,
de csúnya pszikológia ez! A nap fölkelt a város fölött, örüljünk neki. A
paloták tornya már merő arany, ébrednek a pesti pacsirták is, a verebek. Az
elegáns, sárga villamoskocsik végigsuhannak az utakon. A gyalogjáró nép oly
szürke, olyan formátlan hozzájuk képest. Nem is ül beléjük csak egy-egy leány.
Piros kalaposak, sárga arcúak, ezek mennek haza, ezeknek lement nappaluk – az
éjjel. Furcsa egy had és nehogy azt higgye valamely szentimentális lélek, hogy
rosszkedvűek, fáradtak vagy szemérmesek. Néhol a gyalogjárón vagy egy-egy
túlzsúfolt fiákerből föl-fölszáll a csapatjuk, mint exotikus madarak, olyanok.
Vidám gágogás között törekednek valamerre, nem haza még, élni magukért.
Budapest
már valóban nagy, vannak vendéglői, ahol négy órakor friss húslevest és
marhahúst lehet kapni. Ahol napfelkölte után hamarosan tálalják a délebédet.
Húsz-harminc féle fogás van e vendéglők ételsorán. és kötelességeik teljesítése
után itt ülnek le a színes ruhájú leányok és öntudatlanul, bizonnyal, de
boldogok, hogy egy kis megfordított társadalmi rendet játszanak.
A
vidámakkal, az erkölcstelenekkel néha szembe találkoznak a komolyak, az
erkölcsösek, a munkára menők. A két párt kíváncsian nézi meg egymást. Az egyik
gondolhatja: amikor még ilyen voltam! A másik meg azt mondhatja magának: vajon
nem jobb lenne-e, ha ilyen lennék?! De csupa erkölcs ez a város. mennyei
erkölcs. Szinte megbódít. A szép és fiatal lányok százai törekszenek előre,
bújnak ki a szák utcákból. Ennek a mi Budapestünknek kissé vegyes volta,
sokféle fajtájának az összekerülése: a szép lányokat tömegben váltja ki. És
mennek, hogy megkeressék az egy forintnyi – sokszor csak néhány krajcárnyi –
bért: louvrei Venusok, félretaposott cipőben, Rosetti karcsú dámái berlini
nagykendő beburkolódzva, átszellemült arcú, fiatal madonnák, olcsó és
kellemetlen angol kalapban. Érzéki szépségek, akiknek arcán a nyugodtan átaludt
éjszaka ártatlan rózsákat fakasztott. Két bájos, vörös leányt látok, nyilván
ikertestvérek. A mesterségük úgynevezett „fehérvarrás”, látom a ruhájukon, mert
lomposak és a tegnapi fehér cérna ott ragadt a szoknyájukon. Alkalmasint nem
reggeliztek még, igen bizonytalanul lépkednek előre. És nem szólítanak meg egy
férfit, hogy adjon nekik enni!
II.
A
hajnalt váró, nem munkából élő leányok között a minapában megjelent egy csinos,
kövér asszony, aki röviden: albírónénak neveztette magát, és máról-holnapra
való udvarlóinak legszívesebben az uráról beszélt.
Hozzá
vagyok szokva, hogy a legkülönösebb dolgokat egyszerűsítsem, mégis, nem egyszer
zavarba hozott ez az asszony, midőn nem tagadta, hogy pillanatnyi szükségből
szakított a rendes erkölccsel, de az ügy egyébként is örömet okoz, mint
fájdalmat. Csak a férjét ne emlegette volna folyton:
-
Az uram úgy viseli a bajuszát, mint maga…
-
Az uram… szép, magas ember. Hogy szeretem-e? Hisz’ az uram! – Az uram így, az
uram úgy…
A
hajnali mulatóhelyet elhagyva, nem egyszer egyenesen a vásárcsarnokba sietett,
hogy valami jó marhahúst – és friss salátát – vásároljon az ura számára,
ebédre. De micsoda pénzből, milyen pénzből?!
-
És az urának nem akad meg torkán a leves? – avatkoztam bele az albíróné családi
szentélyébe.
-
Ha tudná, miből vásároltam…
-
Nem tudja?
-
Nem is sejti. Ügyes asszony vagyok én. Valami rokonomnál, beteg asszonynál
hálok, elkísér, megcsókol, hazamegy.
-
Ha egyszer idejönne!
-
Jesszus Mária! De ő nem jár ilyen helyre, szolid férfi, becsületes, nem mint
maguk, nem csalja meg a feleségét. Aztán estére el van fáradva, alig várja,
hogy lefeküdjék. Egész nap szaladgál, állást keres. Föl van függesztve. (Nem ő
a hibás.) Mi vidékről jöttünk. (Tudja-e, hogy nem voltam színházban, amióta itt
vagyunk.)
-
Egy jó asszony eltartja az urát! Most már értem.
-
El hát, ahogy tudja. Ha állásunk lesz, minden másképp lesz. Nem tud neki valami
állást? Elküldöm magához, de vigyázzon! Mikor?
És
valamelyik józan délután megjelent nálam az albíró. A rendes, kissé fakult,
kissé mívelt ember. Egyszerű, de uras modorú férfiú, aki már természetesnek
találta, hogy a felesége protegálja nálam, egy fiatalkori ismerősénél. Az
ismeretséget – amit az asszony talált ki – nemigen firtatta. Nyugodtan nézett
rám, a szeme tiszta, a lelkében semmi gyanú. Kissé szégyellte, hogy amióta
fölfüggesztették, az asszony tartja el, rokonaitól kölcsönkért és
betegápolásért kapott pénzen. (Ezt hitte.) Dolgozni akart mindenképpen és
mindenáron, természetesen újságírónak ajánlkozott, valami könnyebb munkára,
esetleg vezércikkre, mert annak minden formáját betéve tudja már az olvasó.
-
Törtjük a fejünket! Gondolkozzunk csak, mit lehetne tenni! – fontoskodtam én és
szégyenkezve vallom be, nem az állás, a hivatalszerzés járt az eszemben, hanem
ez az átlag mégis ritka viszony, amelyben ez a férj van a feleségével. Arcomat kezeimmel
elfödve – a mély elmerülést játszva – ujjaim között néztem rá, hogy átlássak
széles és tiszt a homlokán: van-e abban valamelyes ismerete a helyzetének?
Tudja-e, hogy mily áldozatokat hoz érte az asszony, és hogy meggyalázza ez
áldozatokkal?! Mi a véleménye az egész ügyről és mit mondana, ha én most
egyszerűen föltárnám előtte a helyzetet:
-
Albíró úr, egy férfitől kér ön szívességet, de azzal a férfival megcsalta önt a
felesége. Igaz, legfőképpen azért, hogy önnek ebédre marhahúst – jó szegyét –
adhasson, főtt húst, amit ön, tudom, annyira szeret és tiszta fehérneműt is
adjon, ami önnek – tudom – a gyengéje, mert ön igen tiszta ember… Albíró úr,
férfiak vagyunk, teljes őszinteséggel és az ismert férfias nyíltsággal –
köpjünk az egymás szemébe, vagy határozzuk el, hogy a klubtörvények szerint
mind a ketten becsületes emberek vagyunk, ellenben az asszony, az becstelen,
rossz!
Mégiscsak
jobbnak tartottam, hogy hallgassak. Jó erősen megszorongattuk az egymás kezét
és én megígértem, hogy értesítem, mit tudtam érte tenni.
Nincs
valahol egy bizalmi állás, valami titkári hivatal egy jóhiszemű, derék, vak
ember számára? Vagy nem ezen a címen kell kereskednem és ellenkezőleg, azt kell
kérdenem: hol egy hivatal, amelyre egy olyan ember kell, aki elszánt,
elhatározott gazember, mindent tud, mindent lát és tudatlannak, meg vaknak
tetteti magát, hogy nyugodtan ehesse meg a maga sóba-főttjét és megtarthassa
lábai alatt a rendes erkölcsi alapot?! Egy emberem van, ajánlom!
Az
asszonya mindég kínoz vele: - van-e már valami? Sietni kell, mert nem tudok
tovább alakoskodni. Egyszerre csak megtudja!
-
És ha megtudja? – kérdeztem az asszonyt.
-
Megver, elkerget.
-
És ha tudná, és mégsem bánná?
-
Megutálnám, otthagynám!
…
Oh, be nagy, de tarka is lettél ifjú kalandor, homokra épített összevissza
Budapest!
Forrás: Jövendő 1. évf.
2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza.
1903. márc. 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése