(Makkfalva, 1821. jan. 30. – Búzásbesenyő, 1889. szept. 25.)
Dózsa
Dánielnek, mint epikusnak és mint regényírónak
legalább a nevét ismeri irodalomtudományunk. Líránk történetében azonban
még névleg se szerepel, pedig egész szépirodalmi munkásságából a kortársak
előtt lírája volt a legnépszerűbb. S a mai irodalmi vizsgálat is e téren
találja meg és ismeri föl Dózsának viszonylag legértékesebb alkotásit.
Mint
a legtöbb költői pálya, a Dózsáé is lírai költeményekkel kezdődik, de nem a
Garay Regélőjében, mint Szinnyeinél olvassuk* (* Magyar írók élete és művei. II. k. 1031. l.), hanem az első magyar
(székely) vidéki hírlapnak, a Brassóban megjelenő Erdélyi Hírlapnak az irodalmi
melléklapjában, a Mulattatóban.* (* Mulattató.
1839. évf. 19. sz. A megcsalt. L. Az első vidéki (székely) magyar hírlap s
irodalmi melléklapja c. tanulmányomat. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum
ötvenéves jubileumára. Sepsiszentgyörgy 1929. 219-234. l.) Ettől kezdve az
ötvenes évek végéig alig akad olyan hírlapunk, illetőleg irodalmi közlönyünk,
amelyikben nem találkoznánk Dózsának egy-két lírai versével. Úgy látszik
azonban, hogy már korábban, jóval első verseinek megjelenése előtt
verselgetett. A Magyarország és Nagyvilág (1865. évf.) azt írja, hogy Dózsának
van 1835-ből egy kötet verse kéziratban, melyből a Szelíd angyal és a Szellőhöz
c. dalok közajkon keringenek. E két közajkon keringő dalnak nyomára jönni nem
tudtam, összegyűjtött verseinek kötetében nincsenek benne. Maga a kéziratos
kötet is lappang, talán Dózsa fiának, Dózsa Endrének* (* Szintén hírlapíró, ki a századforduló éveiben regényírással is
foglalkozott s mint ilyen, utóbb 1906-tól 1935-ig az Erdélyi Irodalmi Társaság
elnöke volt.) a birtokában. Azt azonban, hogy már 1835-ben írt verseket, bátran elhihetjük. Korán
megkezdett s nagy termékenységgel folytatott költői munkásságából kereken húsz
éven át, a Zandirham megjelenéséig
egy-két novellán kívül nem ír, illetőleg nem közöl egyebet líránál. A Zandirhámot még 1850-ben megírja, de
szinte a horatiusi kilenc évvel később adja ki, 1858-ban. A következő évben
aztán kiadja verseinek első kötetét is. Ettől kezdve azonban – mint említők –
lírai kedve megcsappan, a versírással felhagy. Legalábbis nem közölt. Hogy
vajon kéziratban sincsenek, ismét csak fia, Dózsa Endre tudná megmondani.
E
húsz év gazdag lírai terméséből tanulmányunk csak a kötetben kiadottakat
vizsgálja. Egyéb szétszórtan megjelent, avagy kéziratos műveinek felkutatása a
jelen viszonyok között nagyon nehéz,szinte lehetetlen s még továbbra is eltolná
a Dózsa költészetének részletes ismertetését. Különben is megállapítható, hogy
Dózsa verseinek éppen a java termése van benne az első kötetben. Nyilvánvaló,
hogy az a lírikus, aki csak húsz év lepergése után szánja rá magát, hogy végre
kötetben is megjelenik, az első kötet anyagát is úgy állítja össze, hogy már
ebből kitűnjék egész egyénisége, költészetének általános értéke. Ki tudja,
vajon módjában álland-é a második kötetet is kiadni? Ha igen, fogja tartalmazni
a most még kihagyhatóknak vetteket és az ezután írandókat. Más rendezői elvet
nem is követett Dózsa. A költemények egymásutánjában ugyanis nincs semmi
sorrendi következetesség, avagy határozott szempontú felsorolás és csoportosítás.
Korábban írt versek hátrább kerültek s tárgyilag is, műfajilag is tarka
változatosságban elkeveredve rendszertelenül következnek egymásra. Csupán a
kötet kezdő és záró költeménye mutat arra, hogy szerzőjük tudatosan választotta
ki s helyezte el őket oda, mint költészetére és egyéniségére nézve a többinél
fontosabb, jellemző darabokat. És megállapítható a rendezésnek, illetőleg a
válogatásnak még egy másik kényszerű elve is: az első kötetbe felvett verseknek
nagy része a szabadságharc utáni alkotás. A korábbiakból sokat kihagyott. Egy
részüket, mint ifjúkori kísérleteket, önként, másokat kényszerűségből
tárgyuknál fogva a cenzúra miatt mellőzött. Való, hogy ezek miatt a Dózsa lírai
költészetének hiánytalanul teljes képét megrajzolni nem lehet. Ám a gyűjtemény
egészben véve mégis reprezentatív: egy, a Bach-korszakban férfiúvá érett költői
pálya tükörképe. Így e tanulmány hiányossága legalább is menthető.
Mit
mutat a tükörkép? Melyek a Dózsa lírájának szembetűnő és meghatározó színei,
uralkodó egyéni vonásai? Szeretet és tisztelet a költészet iránt, józan
eszményiség az életfelfogásban és végül a szertelenségeket kerülő, csupán a
maga egészséges természetességével költőiségre törekvő népiesség.
Az
elsőnek, a költészet iránt való szeretetnek és tiszteletnek nincs nagyszámú
közvetlen bizonyítéka. De ami kevés van, az félre nem érthetően tanúskodik
amellett, hogy Dózsa a költészetet mint magasabb rendű egyéni tevékenységet
fogta fel és gyakorolta, s mint állandóan ható és megtartó nemzeti és egyetemes
szellemi erőt szerette és tisztelte. Az
éjmadár című gyűjteménynyitó verse is ennek a kifejezője. A negyvenedik év
körül, a férfikor csúcsán a költőt megriasztja az aggodalmas kétség: vajon a
költészet nem csupán az ifjúkor kiváltsága és hivatása, illik-é az az érett
férfikorhoz is?
Mitől remegsz költészet csalogányja,
Mi háboritja ihlett dalaid?
Érzetvilágom leghivebb barátja!
Mind távolabbról hallom hangjaid.
S galambjai szívem boldog hitének
Mért hogy ijedten szárnyra kelének?
A
felmerült kérdés vizsgálata és a feleletnyerés drámai keretben történik: vihar
veri fel a költő ablakát s Minerva madara, a tudás, berontva a költő lakásába,
szaggatni kezdi lantjának húrjait, mondván, hogy a költészet kora a költőnél
lejárt, a hitet cserélje fel a tudással. A költő vonakodik.
Menj éjmadár! a boldog ifjúságnak
Ne dúld fel kedves álmait,
Haljak meg én is, amidőn kiszállnak
Szivemből a dal, lelkemből a hit…
Bölcs
Minerva kegyence azonban nem tágít. Erre a költő elküldi, hogy hozzon feleletet
az emberszemtől nem látottak valóságáról, mert ettől függ elhatározása. A tudás
el is röpül, de ami hírt hoz az életről-halálról, a sír és a tenger mélységes
titokvilágáról, csupa vigasztalanság, csupán a testről szól. A lélek, a
magasabb rendű szellemvilág napfénye teljesen ismeretlen az éjmadár előtt, meg
sem kísérli, hogy odáig elhatoljon. De nem is kell, mert szerinte a nap is,
mint a föld, test – öngőzkörében; lelkünkkel nem rokon. A tudás sivár
korlátoltsága visszahozza a költő önbizalmát, határozott bátorsággal utasítja
el Minerva éjmadarát s visszatér lelkének nyugalmas derűje:
A csalogány lágy hangját újra hallom
S vidulni kezd dalára életem,
És vállaimra visszaszáll galambom
S a hit olajágát nyujtja nekem.
Távol még szól a bagoly huhogása,
De hitem van s
nincs szükségem tudásra.
Nincs
helyén vitatni, vajon az ész és szív, a hit és tudás csakugyan ennyire mereven
ellentétesek, sőt kizárólagosak, hogy vajon igaz-e, hogy a költészet az ifjúkor
kiváltsága, s nem egyszersmind az érett kornak is természetes velejárója? Ránk
nézve csak a költő egyéni állásfoglalása, személyes elhatározása a fontos. és
ez: újabb vallomástétel a költészet magasabbrendűsége mellett, s újabb
fogadalom annak további tiszteletére és gyakorlására.
A
költészet egyénileg, önmagára nézve – életfeltétel. Ezért tárgyilag is és
másokban is tiszteli.
Meghajlik lelkem minden nő előtt,
Ki a múzsákkal tölti az időt,
Ki ragaszkodik népe nyelvéhez,
S hívság helyett lélekgyönyört keres.
S mit érdemel a nő, ki szellemét
Gyöngéd, nemes dalokban osztja szét!
mondja
s kérdi Izidorához* (* Báró Petrichevich-Horváth Ida – gróf Bethlen
Miklósné – (1836-1877) írói álneve. A múlt század ötvenes-hatvanas évei alatt
számos lírai költeménye jelent meg az egykorú hírlapokban és folyóiratokban.)
című költeményében. Tiszteletét átviszi a költő lányára is, ki, szerinte, az ég
bírálatán általment költészet. (A költő
lányához.) Nemzeti, közösségi vonatkozásban pedig a költészet emlékezés a
múltra, hangjain visszatámad a történet, áthagyományozója a nemzeti nyelvnek és
a nemzeti bánatnak. (Hárskürt hangja),
jövőnknek biztatója, nemzetünk és nagyjaink dicsőítője. Ezért buzdít is:
Magyar költők s leányok zengjetek,
Ti a nemzet nevét megőrzitek.
(Éneklő
lánykák közt.)
Költészet
szeretetének és tiszteletének közvetett bizonysága egész írói pályája, minden
irodalmi alkotása. Sohasem írt hebehurgyán, gondatlanul, hányaveti módra
eredetieskedve, nagyokat mondva, s úgy adva és játszva a költőt, a zsenit, mint
az ötvenes évek számtalan verselője. Midőn oly sokan,m int valami csárdába
törtek be a költészetbe, Dózsa mindig templomi komolysággal lép oda. boldog
ugyan, mikor hallja a nép ajakán felzendülni a maga írta és szerezte dalt, de
azért nem igényli, hogy meteornak, egetverő tehetségnek tartsák. (Nem kívánom.) E szerénység a
Petőfi-utánzók túlzó öndicsekvéseinek éveiben semmi esetre sem figyelmen kívül
hagyható erény.
A
költészetnek mindenekfelett való szeretete és becsülése – de a maga
tehetségének túl nem becsülése – csak egy része az ő mindent józan idealizmussal
felfogó és megítélő általános életszemléletének.
A
reformkor határtalan bizalma a jobb jövő iránt és az egzigenciák tudományára
alig figyelő cselekvési elszántsága, meg alkotni kész lángoló lelkesedése
Európa-szerte a márciusi forradalmakban robbant ki, de ugyancsak Európa-szerte
keserű kudarcba, véresen kiábrándító csalódásba fulladt el. A forradalmak
pompás, vidám húshagyókeddi mámorát felváltotta és nyomon követte a politikai
abszolutizmus diktálta hosszú, a nálunk majdnem két évtizedig tartó száraz
böjt. E kiábrándulásra beállt szinte kesernyésen józan hangulat és korszemlélet
Dózsának számos költeményében megjelenik. Hírlapíró, politikus és jogtudós
létére másoknál átfogóbban és világosabban látta meg és fejezte ki a kor
tehetetlenségét és az emberi nagyratörekvések korlátoltságát. E kor megtörte az
ábrándokat; szép álmainkból fel kelle riadnunk, ezek nem segítenek rajtunk; az
élet szíve elkopott, hiába érzelgünk zsámolyánál; ki való helyett az ábrándokat
ölelgeti, pályáján tántorog. (E kor.)
Eléhaladott a század, vén a világ, elhullatta a virágot, csalogányok helyén
varjak kárognak, démonok ülnek. a napnak nincs melege, meddő a felhő is.
Nézz az égre, nézz a
földre,
Minden minden hajlik őszre.
S hol a remény új tavasza?
Hosszú híd még a tél hossza!
(Vén a
világ.)
Fáj
valami a világnak, s senki se tudja, hol s mi a gyógyszer. Ezért unalom s
rosszkedv, hiú vágyódások tartják fogva. Szórakozást keres az üres élet.
Különcök, kalandorok, lényaló hízelgők népesítik be a világot, önzetlenség,
szív, boldogság nincs sehol. az erény látszat, a hit képmutatás. Az ember bízik
embertársában, kábultan és kapzsian szédeleg a világfájdalom örvényei között. (Világfájdalom.)
E
keserűn józan világ- és társadalomszemlélet rokona és szomszédja annak az,
Alszeghy Zsolt szerint Petőfi szerelmi lírájából táplálkozó világfájdalomnak,
mely az ötvenes években is divattá tette a keserűséget és az életuntságot, mit
a költőkben az egyéni körülmények mellett elősegített és fokozott a nemzet
szomorú elnyomatása is.* (* Alszeghy Zsolt:
Petőfi és az ötvenes évek magyar lírája. Kisfaludy Társaság Évlapjai XLVIII. k.
272 és 366. l.) Hasonló gondolat és álláspont az említetteken kívül
Dózsának még számos költeményében található (Rossz órámban, Jaj Rómának, Elmélkedés, Az ember vágyai, Rendre élünk,
Mire való?, Fiam születésére, A szegényekért stb.). Azonban a Dózsa
társadalomtörténeti és világszemlélete csak komoly, sőt olykor komor, de
egészben véve nem pesszimista. Észszerűen józan, de nem lemondó, nem végződik
céltalan és akarat nélkül való dekadenciában. Csak egy-két költeménye van (Édes álmok, rémes álmok, Hajnal órái, Jaj
Rómának, Mire való? és Csatatéren),
amelyikben nincs valami biztatás, amelyik nem végződik valamely cél, eszmény,
hivatás felmutatásával. Költeményeinek nagy többségében vigasztal, megnyugtat,
sőt bízva és biztatóan hirdeti a jobb jövőt. A sorsban, hol millió ember él,
miért veszítenők el lelkünk nyugalmát? Keressük szorgalomban a vigaszt és –
végre is az Isten el nem hagy. Ez a refrénje például az E kor című versnek. Még Világfájdalom
című költeménye is biztatással végződik:
Világfájdalom, nehéz betegség,
De nem lehet azzal vívnia,
Kit nem lelki s testi kimerültség,
Hanem szívcsalódás vitt oda.
Mit szívünk keres a nagyvilágban,
s melyért ott hiában izzadoz,
Boldogságot lelhet egy családban,
Egy szerető szív megadja azt.
Dózsa
jól látja, hogy a társadalom bűnös, hogy ember az embert, mint férget tapodja,
hogy hatalmasabb legyen a másiknál. De tanítani mégiscsak azt tanítja, hogy:
Legyünk egyszerűek s jók az emberekhez,
Jutalmunk az égben egykor a szerint lesz,
Amint éltünk itten.
Minden örömünket, minden fájdalmunkat,
Minden jótettünket s rossz akaratunkat,
Számba vette Isten!
(Elmélkedés.)
Ennek
következtében a Dózsa élet- és világfelfogása semmi szín alatt sem a pesszimizmus.
Sokszor talán teljesen illúziómentes hangulat az alapja, de mindig fölemelkedik
valami célfogalomig, valami eszményig. Józan, de nem borúlátó, hanem biztató
idealizmus. Panaszolkodhatni olykor, de elcsüggedni nem szabad – írja Gróf Lázár Kálmánhoz című versében. S
mit barátjának intelmül ír, az egész egyéniségére és világnézetére jellemző.
Bármilyen keserves és fájdalmas az adott valóság, vigaszt talál és vigasztal,
ha más, ha emberi eszmény nincs, hát a jövő élettel, az isteni jósággal és igazságossággal.
Az Isten szerelme mint szent lánc köti egybe az emberiséget. (Vallásos gondolatok.)
Közelebbről
vizsgálva költői szemléletének egy másik, gyakoribb eleme s így költészetének
is egyik állandó indítéka a családi élet. Dózsa életrajzi adataiból és
költeményeiből is kitetszően boldog családi életnek volt részese, úgy is mint
gyermek, úgy is, mint férfi. Szerető szülők jómódú gondviselése alatt nőtt fel
gondtalanul testvéreivel együtt, s mint férfi, hű felesége és reményre jogosító
gyermekek körében boldog családi életet élt. Ezért a családi élet az ő szemében
az a legbiztatóbb, talán egyetlen hely, hol az ember, az egyén a legmostohább
viszonyok között is, ha nem is teljes boldogságot, de legalább békességet és
megnyugvást talál. A sors bármint játszik velünk,
… az élet nincs elveszve
Csak szerelmünk fűszerezze,
Szerető szív, tiszta lélek,
Kis kunyhóban is jól élhet!
mondja
egyik, Arany Jánosra nagyon emlékeztető versében. (Jobb így élni.) Másnak is ajánlja a házasságot, igaz kissé józanul,
sőt prózailag: házasodj meg, meg nem bánod – feltevén, hogy jól találod. (Házasodj meg.) A házasság a szív és ész
együttes, közös ügye. Csak ki mindkettőre hallgat, nyer hű szerelmet s él
boldogul. Különben – tanácsolja ismét józanul –
Ha élted célját igy fel nem találod,
Akkor maradj inkább magadra csak,
Fájó az érző szív magánossága,
De házi bú közt élni kínosabb.
(Akarsz
szeretni?)
Humorosan
sorolja fel egyik versében, mi sok a különbség a két nem, a férfi és nő között
és a végén – Egymás nélkül ah! mégsem élhetünk – állapítja meg nem kis
iróniával. (Férfi és nő.) A maga teljes családi boldogságát, ez áldott
és bárkinek is kijáró ajándékot, mint természetes adottságot gyakran említi
ugyan, de külön versbe ritkán veszi. (Nővérem
nevenapján, Kis fiam születésén, Fiam születésén, Tiszteld szülőidet, Jöjj
karomra, Jobb így élni.) Ez inkább csak akkor történik meg, ha a családját
csapás sújtotta, vagy veszély fenyegeti. A szabadságharcban elesett testvérének
emlékét például két elégiában is elsírja. Ilyen még: Nőm kórágyán, A gyászoló anya, Szeretteim, Szomorú álmaim stb.
Jellemző józan felfogására a testvérét elsirató elsőbben írt költemény (Dózsa Lajos emlékére) vége. Az országos
romokból sok helyreállítható – mondja -, de az elveszetteket felhozni sírjokból
nincs hatalom. Ezért
Mentsen meg az Isten a belháborúktól!
A bús forradalmak rombolásaitól,
Szórja bőv áldását elpusztult hazánkra,
S juttassa népünket békés boldogságra.
A
költemény első alakjában csepeg a túlzó lojalizmustól. Testvérét sirató másik
verse – Szomorú álmaim – megmarad az
egyéni és családi fájdalom panaszának körében. Költőibb is amannál. Józan
idealizmusának jellemző szemléltetője újszülött fiaihoz írt két költeménye.
Inti és oktatja őket mindenre, mi szép és eszményi: honfimunkára, erényes szívre,
szívjóságra, tiszta, nemes életre, megelégedésre stb., mert az élet
boldogsággal csak a jóságot és erényt jutalmazza. Ez erények közé tartozik
azonban az is, hogy
Azon kevés vagyont, mi egykor
Sírom felett kezedbe átfolyt,
Jól megbecsüld, széjjel ne széleszd,
Szent láncszem ez hazád földjéhez.
Az
ősi föld szeretetét a másik fiú születésekor is fő kötelességként említi. S itt
is az ősi föld, a családi birtok szeretete szélesebb értelemben a haza
szeretete.
Szeressétek földünket, mely alatt
Nyugosznak ősapáink csontjai,
Szeressétek e hont, mely nektek is
Szív és ész szerint fog sorsot osztani.
Örökségül, mit vettem és hagyok
Reátok gyermekeim; az szent hazánk,
Csak benne és általa van mindenünk,
Ő birtokunk, rangunk és koronánk!
Milyen
kár, hogy e korszerű tanácsot – középnemességünk leromlása tudvalevőleg már
ekkor kezdődik* (* Így látja a mai
történetíró is. L. Horánszky Lajos: A remények éve. Budapesti Szemle. 236. köt.
2675.) -, az új dzsentrinemzedéknek oly kevés tagja hallotta s még kevesebb
fogadta meg.
Valóban
a haza sorsa, nemzetének jövendője a Dózsa költészetének egyik leggyakoribb
tárgya. Költeményeinek jó egyharmada vagy egészben, agy valamely feltűnőbb
vonatkozásánál fogva az úgynevezett hazafias költészet terméke. Alapszínezete
majd mindeniknek természetesen a fájdalom, a keserűség a szabadságharcot
elfojtó abszolutizmus miatt. az ország vérmezőkből álló gyászos csatatér, az ég
kriptabolt, jajgatva visít a szél is, a patak könnyektől kiáradt. A természet
maga is sír a költővel, ki hasztalan keresi az elhunytak, köztük annyi
vérrokona porát, mert csak bús árnyakat lát lelke. Elvész a nép, még kereszt se
őrzi sírhelyét (Csatatéren).
Csönd van itten, csönd van ottan
Élünk, élünk félhalottan,
Könnyeink szemünkből szállnak…
Mi gondja ránk a világnak?
Síri álmok!
(Édes álmok, rémes álmok.)
Országunknak,
nemzetünknek híre elhalt, fénye eltűnt, a Buda várán lengő zászlót vér festi,
határunk puszta rom – adja egy mohácsi hős ajkára költőnk a jelen pusztulást.
Hasonló tárgyúak és hangulatúak még a Hárskürt
hangja. Vedd e fűzért, Két villám,
Hajnal órája, Egy elbukott, Bujdosó székely dala, Szeretteim, Szép országom,
Szomorú álmaim, Emlékkönyvbe, Álmodoztam stb. címűek.
Mi
volt az oka a bukásnak, mi okozta a síri jelent? A múlt és maga a nemzet nem.
Ezeket Dózsa is általában nagynak, dicsőnek fogja fel és magasztalja. Hisz
józan törvénnyel védtük az erkölcsöt, szeretettel öleltünk magunkhoz minden
népet, az üldözöttnek helyet engedénk, élet s halál közt lelkünk hű vala –
állapítja meg Dózsa. (Ima.)
Múltunk
és a nemzet megelégedő, majdnem az önteltséggel határos tiszteletének
legérdekesebb kifejezése az, amikor újszülött fiának így végrendelkezik:
Emlékezz reám! gondolj utánam,
Mint én éltem, úgy élj, kívánom.
Csak
egyszer kel ki az idegenkedés, a nemzetietlen szokások és a gondtalan
eszem-iszom-természetűek ellen. (Látogatás.)
Történelem felett való erő, a sors, Isten keze mért reánk a csapást és persze
az árulás. Mohácsi hőse emlegeti, hogy Tomori dicsvágyában elárulta a hazát. az
ötvenes években tudvalevőleg a hazaáruló, bármi is neve, Görgey Artúr. Ki is
mondja Dózsa az árulóra a nagy szentenciát:
Sírja legyen krokodil tanyája,
Árulóknak legméltóbb hazája!
És
a jövő? Van – igaz – olyan nyilatkozata is, mely maga az elfásult
reménytelenség. Például a Gróf Lázár Kálmánhoz című versének egyik szakasza:
Mért hízelgünk magunknak?
Egy kettő küzd: - s az ébredés?
Ah népünkben naponként
Hanyatlik a közérzés.
Az
ilyen reménytelen hang azonban ritka, csak elvétve fordul elő. (Szeretteim.)
Dózsa ugyanis rendületlenül bízik a haza és nemzete jobb jövendőjében. Hisz
kiépülénk százszor nagyobb vihart (Énekes lánykák közt), a letűnt nap újra
támad!
Bárha olykor borong az ég,
Ne búsuljunk, felderül még,
és ha küzd is balsorsával,
Nem sírhat egy nemzet mindég.
(Boldog
újévet.)
A
biztos jövendőbe vetett rendületlen hitnek azonban van feltétele is. Egészben
véve Dózsa is a jövendőben a dicső múlt és az isteni igazság és gondviselés
alapján hisz. (Ima, Szózat.) A
gondviselő igazságos Isten olykor nála is mintha maga a magyarok Istene volna (Megtartá Isten a magyart, Éneklő lánykák
közt), mintha különösen Árpád népe felett őrködnék. (Szózat.) Föl se lehetne tenni, hogy éppen most tagadná meg. (Ima.) Mindez összevág a kornak bízó,
sokszor csakazértis alapon reménykedő
általános hangulatával. És természetes következménye a Dózsa derűlátó
egyéniségének is. Van azonban a Dózsa hitének és bizalmának egy sajtos egyéni
eleme és feltétele is: a nemzetnek meg kell változnia, ha élni akar. a múlt sok
győzedelme sem ér semmit, ha az utókor a küzdésben kifárad.
Ölelkezzünk össze a kor szellemével,
És saját erőnkön küzdjünk lelkesedve
A gazdag aranyát, a szegény fillérét
A nemzet javára bátran odavesse.
Gyüjtsünk az anyagi s szellemi téren,
Hintvén ide s oda termékeny magvakat,
Elcsüggedni nemcsak veszélyes, de szégyen,
Minket az Úristen tettre alkotott.
Már látom a küzdő nemzetek sorában
hangyaszorgalommal izzadni a magyart,
Nemzetek hajói szaladnak Tiszánkon,
Világ népeivel rakva a Dunapart.
Gőznaszádot repít a Marosnak árja
Magyarhon szívétől székelyföld szívéig.
Ragadd meg én népem! két kézt a világon…
És nőjjön híreddel jólléted, nagyságod…
Míveljük
az ízlést s tudományt, mert az a nemzeti kincs, mit szellemünk alkot. Ekkor
bennünk és átalunk él a nemzet és a haza. (Izidorához.)
Munkálkodjunk, fogjuk meg, ha kell, az ekeszarvát, keressünk szorgalomban
vigaszt és áldást. (E kor.)
Vessük össze pénzünk s szellemünket,
Fejtsük ki az ízlést s tudományt
Írjon, tegyen kiki köréhez képest,
És hagyja hátra bármi kis nyomát.
(Látogatás.)
Az
ábrándnak vége, a modern hazaszeretet nem hősi vérontást kíván. Erény, jóság,
szorgalom, s mit gyűjtünk ésszel és munkával, az a mai hazafiság dísze. E
megváltozott hazafiság nem ismer rang- és sorskülönbséget, mások vezetése alatt
is híven síkra száll a közjóért. (A
hazafiság.) Szív, erény s vasszorgalom tehet úrrá mindent. E század az ész
s műipar százada. (Szózat.)
A
korszerűségnek e hangoztatása, a szorgalmas dologtevésnek követelése, az anyagi
vagyonosodásnak, az ízléses szellemi műveltséggel együtt a nemzeti élet és a
haza fennmaradásának halaszthatatlan feltételül odaállítása e kor lírájában
egészen új, sajátos, különálló józan hang. Egyenesen kiüt líránk általános
pátoszából s még inkább az elnyomatás fellengző vagy szélsőségekre hajlamos
romantikájából. ez a józan figyelmeztetés, mely szerint a vagyon, a személyes
és gyakorlati munka a feltétele, elengedhetetlen sine qua non-ja a magyarság
fennmaradásának, Dózsa verseiben előzmények nélkül és társtalanul jelenik meg.
Folytatása is csak hosszú évek múlva s elszigetelten akad. Érem Arany Lászlót,
ki már a Délibábok hősében (1872), de
különösen a Húnok harcában
figyelmeztette a magyarságot a népek küzdelmének megváltozott, új, korszerű
módszerére és fegyvereire; Csaba vitézeinek várása helyett a szorgalmas nemzeti
munkára; Hadak útja helyett gyárra, gépre, hámorra. Kétségtelen, hogy Arany
László is, s előtte jóval Dózsa is, a Széchenyi szellemében és hatása alatt
ilyen korszerűek és gyakorlatiasan józanok.
Nem
nagyszámú vallásos, helyesebben moralizáló költeményében (Ima, Imádság, Tiszteld szülőidet, Elmélkedés, A bölcsesség szegény, Az
ember vágyai, Vallásos gondolatok, a Szegényekért stb.) szintén van valami
bölcs józanság: erény és hű kötelességteljesítés által kell keresni a
boldogságot, szakítanunk kell a bűnnel, le kell vetkőzni emberi megszokott
hibáinkat, önzésünket. Keresztény emberszeretet és istenhit teremthet új, jobb
világot. E tekintetben is van a Dózsa költői világának egy sajátosan egyéni
vonása. Az, hogy szerinte igazán boldog élet csak falun van, csak a falu népe
boldog. De az boldog. Egyebütt, a városban, az úgynevezett magasabb műveltségű
társadalmi rétegekben nincs nyugalom, a boldogság tűzhelyét hasztalan keressük.
Itt álarcos, zajos, unott, gyanakvó, barátságtalan, fullasztó és képmutató az
élet. (Falura, Városon.) Elhagyta a
szív a természetet és alkotott mesterkélt életet. (A mezőn.) A nagy világban az emberek szinte mint bősz vámpírok
egymás vérét isszák. (Szabadban.)
ész és erény helyett csak pénz és cím ülnek a mérlegben. (A falu.) Falun?
Frissebb, épebb ott az élet,
Szabadabb a szív s a lélek.
Még a levegő is tisztább,
Kedves falusi boldogság.
(Falura.)
Mint
száz évvel korábban báró Orczy Lőrinc, úgy dicséri Dózsa is a magyar paraszt
életét.
Oh boldog a jámbor földmivelő,
Földbirtokának kiskirálya ő.
Cselédje van, marhája s mindenik
Szavára hajt engedelmeskedik.
Dolgos neje s vig gyermeksereg
Munkál vele, játszik, enyeleg
S míg szivük, lelkük, karjuk összetart:
Leküzdik ők az ínséget s a bajt.
(A mezőn.)
Rousseau
a közvetlen s a romantika a közvetett forrása annak a felfogásnak, hogy minél
közelebb él az ember a természethez, annál jobb maga az ember is és annál
boldogabb élete is. Térjünk vissza a természetes életmódhoz, tanította
Rousseau. Mért nem maradt e körben a világ? – kérdi lemondóan Dózsa is. A
magyar földművelő nép ott maradt, hol a Teremtő sorsát megadta, és Isten
parancsát megtartva él rangkülönbség nélkül, szép egyformaságban, munkás
vidámságban, közel a természet anyakebléhez.
Míg a város népe zajtól portól halvány:
Friss vér terjed addig a falusi arcán
S szive is vidámabb!
(Szabadban.)
Első
kézből veszi az Isten áldását a földműves és háza népe, s élte napját lelki
békességgel s szép csendesen éli végig. (Falusi
regg.) Ám Dózsa a földművelő magyar
népet nemcsak mint a természetes élethez hű s ezért boldog emberréteget
szemléli a maga idillikus egyszerűségében, hanem tudja és kifejezi azt is, hogy
a földműves magyar nép – éppen ezen ősi egyszerűségénél fogva – fenntartója a
hazának. Nála nélkül a föld mit sem érne, ő nyújt két kezével táplálékot a
honnak, az ő verejtékes keze közt szűrődik át az ég áldása. Vállán, vérén a
közérdek nyugszik. A béke jólétét az ő szorgalma, a harci diadalt az ő karja
dönti el.
Tud ő lelkesülni a közös veszélyben,
Vérét híven adja a haza javáért,
Ilyenkor tüzet látsz hős tekintetében:
Bajnok ő ki áldoz s halni kész honáért.
Oh népem! Magyar földmivelő népem!
Legyen örök a te tüzed s munkásságod,
melytől lelkesülve, szorgalmad s véreddel
Ezer évig híven fenntartád hazádat.
(A föld népe.)
Sokan
félvállról veszik a falut, Dózsa azonban becse szerint méri a világot s látja,
hogy a magasabb műveltségűek és rendűek élete is csak falun szép és boldog.
Egyik, a falu nyugalmas, boldog idilliségét rajzoló költeményének második, befejező
részében az írói személyes vonzalma és a magyar nemesi patriarchalismusa szépen
olvad össze magyar eszményképpé:
Szeretem én a vendégszeretetet
Kevélykedő antik kastélyokat.
Öreg magyar úr lelkes gyermekekkel
Fogadnak el kitárva karjukat.
szeretem a zsindelfedésű házat,
Mely nagy galambbúgos kapukra néz,
S folyosóján magyar lapot olvasva
Őszfürtű nemes ember heverész.
Ha benyitunk, már innep lesz a háznál
És annyi sok a mondani való…
Barát vagy, testvér vagy a háznál,
Mindenik olyan nyájas, olyan jó.
Jön a juhnyáj s gulya az udvarra,
Táncol a bárány, a csikó futkos,
Hozzák a szép gyümölcsöket kosárral!
Még azon friss, azon harmatos.
S épp ily friss a szép leánykák arca,
S mint vonz magához az az üdeség!
Lelkünk csordultig lesz tűzszerelemmel
S az elválás csak inkább fáj mindég.
Kedves falu! boldog korom tanyája,
Szép lelkű lánykák paradicsoma!
Vendégszeretet, barátság hazája!
Nem tudlak én feledni – nem soha!
E
közvetlenül szemléletes és elevenen mozgalmas szép képben van sok naivság,
romantika és anakronizmus. De hogy minden szó és szín benne a magyar falu
őszinte szeretetéből ered, ez kétségtelen.
A
teljesség kedvéért még csak annyit, hogy a természetes élet, a falu eme
romantikus szeretetének egyik jól ismert velejárója, a magánosság kedvelése és
keresése szintén megtalálható Dózsa költészetében. (Pl. Jöjj oda.) A romantika örök hite az, hogy távol a világtól, a
magányban rejlik a boldogság.
Kiadós
forrása Dózsa költészetének a szerelem is. Költeményeinek jó negyedrésze
szerelmi tárgyú dal, óda, elégia. Különösebb mondanivalónk a Dózsa szerelmi
lírájáról kevés van. A szerelem az ő érzése és meggyőződése szerint is mindent
pótol és a szerelmet pótolni az egész világ kincshalmaza sem tudja. Érzelmének
hullámzása naiv, átlátszó, őszinte és egyszerű. Néha azonban, mint a láva,
fojtott és ma már alig érthető bonyolult szenvedélyként tör elő. (Betegségem költészete, Oh, érezni,
Végbúcsú, Éjfélkor és kivált a Zengd,
oh címűek.) Ha viszonozza a kedves szerelmét,nemcsak maga boldog, de a
Küküllő is vígabban folyik. Ha pedig nem viszonozza, természetesen azért, mert
szíve nincs, akkor az egész világ bánata az övé. Oh, miért, hogy a rózsának
tövise is vagyon, kérdi ő is a szerelmesek régi s bár mindig újonnan átérzett,
de mégis konvenciós szavaival.
Ámde
van a Dózsa egész költészetének egy figyelmen kívül nem hagyható vonása,
amelyikre itt kell rámutatnunk, mivel legtöbb költőiséggel szerelmi lírájában
érvényesül. Ez a Dózsa egészben véve egészséges, természetes népiessége. Annyit
már az itt idézett szövegekből is megállapíthat a figyelmes olvasó, hogy Dózsa
gondolatvezetése és kifejező módszere egyszerű, világos. Dagályosság ritkán
fordul elő, gyakran inkább prózai józansága kedvetlenít el. A bájöröm,
rózsarege, hajnalálom s más efféle jellemző kifejezések viszonylag épp oly
ritkán ötlenek szemünkbe, mint a képek halmozása, a költőiség mindenáron való
kierőszakolása (mint amilyen pl. A
szerelem nyitott szívemben c. dal). Ellenben sűrűn találkozunk költőinek,
éppen nem mondható sorokkal. (Teszem a
jót, mert így élni – Jobb, kényelmesebb, aztán: Azon nyomon, amely nyomon – Kis
ablakod alá járok stb.), sőt egész költeményekkel is (pl. Férfi és nő, Tett embere, A szegényekért stb.),
amelyek nem egyebek, mint versbe szedett moralizálások vagy vezércikkek. Száraz
sorokat, prózához közelálló verseket akkor ír Dózsa, ha erre már maga a tárgy
is könnyen alkalmat nyújt, ha az úgynevezett gondolati líra terén forgolódik
múzsája. A szerelmi lírának mindig van némi költői zamata és íze. Ha egyéb nem,
az érzés melege és őszintesége. Dózsa szerelmi lírájában is sokkal inkább
érezzük a költőiséget, int egyéb alkotásaiban. Ezek sokszor csak versek,
szerelmi lírájának termékei pedig kivétel nélkül költemények. Azzá teszi őket
az egészséges népiesség.
A
népiességet, mint irodalmi elvet és nemzetpolitikai célt Dózsa is a kor
szelleméből ismerte meg. Említők, hogy ifjú korában együtt lelkesedett a
márciusi ifjakkal. E reformifjúságnak Erdélyben legtehetségesebb tagjai
Szentiváni Mihály, Kriza János és Dózsa Dániel. Közülük a korán (1842), huszonkilenc
éves korában elhunyt Szentiváni Mihály tekinthető vezérnek. Ő teremt
kapcsolatot az ifjúság között részben vezérségre termett egyéniségével, részben
a Remény című méltán jól ismert
zsebkönyv szerkesztésével és kiadásával, Krizának termékenysége biztosított
tekintélyt s az a ritka vállalkozás, hogy a népköltészet termékeit tudatosan
gyűjtötte. Kriza alkotókedve azonban a Szentiváni halála, illetőleg a Remény megszűnte után elnémult s
gyűjteményét is csak két évtized leforgása után bocsátja közre. (1863-ban
jelent meg a Vadrózsák l. k.) Dózsa Dániel is, int könnyen alkotó tehetség tűnt
fel. Alkotókedve a hatvanas évekig, közelebbről Verseinek megjelenéséig
egyáltalán nem csappant meg. Az erdélyi reform vagy úgynevezett márciusi ifjak
között a Dózsa költői pályája a leghosszabb – legalább Erdélyben. a többiek
vagy elhaltak, vagy elhallgattak, vagy a szabadságharc leveretése után
eltávoztak Erdélyből, mint Gyulai, Mentovich, Száz Károly és mások. A költői,
az irodalmi folytonosságot Dózsa jelentette és képviselte. Mellette még Medgyes
Lajos, Petőfi és Tompa személyes ismerője és barátja és Hory Farkas jön számba
a szabadságharc előtti gárdából. A többi erdélyi költő (Száz Gerő, Száz
Domokos) már a forradalom utáni nemzedék képviselője. Az ötvenes évek élő
költői közül az elsőségért Dózsa Dániel pályázott, - mondja e korszak egyik
ismertetője.* (* L. Ürmösy Lajos:
Irodalom az ötvenes években Erdélyben. Erdélyi Múzeum 1897. évf. 194 l.) Mi
hozzátehetjük, hogy nem érdemtelenül. az idétt Erdélyben csakugyan ő volt a
legrégibb idő óta s nem lankadó kedvvel folyton alkotó költő, kinek
költeményeit szívesen olvasták, sőt, kinek a dalait széltében énekelték is.
A
népiességet – ez teszi költészetét értékessé s ez tette őt népszerű íróvá –
Dózsa úgy is mint tárgyi valóságot, úgy is, mint a költőiség eszközét és
formáját már kisgyermek kora óta ismerte. A nyárádmenti és marosszéki érdekes,
elegyítetlenül tiszta magyarság szokásaiban és dalaiban később is alkalomadtán
sokszor elgyönyörködött. Gyermekkorában és ifjú éveiben pedig jóformán egyebet
se látott, mint ezt a mg napjainkban is pezsgőerejű és életű magyar népet a
maga, akkor még érintetlenül eredeti életformáiban. Hallotta, mint maga is
költői hajlamú és zeneismerő népe meséit, rigmusait és nótáit.* (* Egy érdekes és jellemző epizódot maga beszél
el a báró Apor Károlyhoz, a marosvásárhelyi kir. tábla és a Kemény Zsigmond
Társaság első elnökéhez írott levelében (1880. január 29.) L. Erdélyi Figyelő.
Szerk. Tolnai Lajos. 1880. 6-7. sz.) Hallotta, hallgatta gyönyörűséggel s
később maga is alkalmazta tudatos emlékezéssel és nem közönséges költői
érzékkel, kivált szerelmi lírájában.
Dózsa
a maga érzelemvilágát, líraiságát vagy önarcképben, vagy helyzetdalban fejezi
ki. az első típusnál a költő tulajdonképpen arra a kérdésre felel: milyen
vagyok én, mit érzek? A második típusban a költő önmaga és az olvasó közé egy
harmadik személyt iktat be, nem közvetlenül áll ki a nézőtérre, hanem e
harmadik személynek a képében. Mindkét esetben a költő önmagával szemben áll,
többé-kevésbé tárgyiasítottan szemléli és rajzolja önmagát. Ő a költemény
tárgya. Van egy harmadik típus is,a közvetlen dalforma, amikor a költő minden
tárgyiasítás és stilizálás nélkül adja önmagát, szemlélteti érzelmeit, mint
például Petőfi Szeretlek kedvesem és
annyi más költeménye. Az ilyen költeményekben a költő többé már nem tárgya
önmagának (és a költeménynek), hanem közvetlen érzelemmel cselekvő alany. Dózsa
inkább a két első típussal él, a harmadik, legművészibb s csak a legnagyobb
tehetségek – egy Petőfi és Arany – könnyű és sikeres formájáig nem fejlődött ki
a Dózsa népiessége. De az első típusban a Rózsás
dalok-ciklus II., III., a Bánatos
dalokból szintén a II., III. és V. s a Szerelmes
dalok-sorozat III. és IV. darabjának természetes bája, keresetlensége ma is
megkap. Az egykorúak meg éppen ajkukra vették egyikét-másikát (a Magyarország és Nagyvilágból is ilyenül felemlített: Ha kong az estióra és Te
sírsz kezdetűek; a Bánatos
dalok-ciklus II. és IV. számú darabjai.) E csoportba tartozik a már
említett és ma is énekelt elégikus hangulatú Sújt az átok című dala. A népdal hamisítatlanul művészi
egyszerűségével jeleníti meg a látszatra büszkén dacoskodó, de felejteni csak
nem tudó szerelmi csalódást a Nem most
lesz az című versben:
Mikor én még egyszer
Kapudon benyitok,
A Maros Dobrától
Gyitrónak vesz utat.
Mikor én még egyszer
Keblemre ölellek,
A vadgalamb csókot
Oszt a saskeselynek.
Mikor én még egyszer
Megcsókolom szádat,
Akkor a tél haván
Nyitnak a virágok.
Siromhoz se jöjj el,
Béke a halottnak,
Domború sírhalmon
Behullna alattad.
A
benső idom, az érzelem iránya és kibontakozása és a külső forma, s szemléltető
ellentétek fokozatos csoportosítása, az érzelmet híven kísérő gondolatok
keresetlen kapcsolása és ritmikus elevensége mind bizonyítékai annak, hogy Dózsa
népiessége nem sallang, hanem valóban költészet. Hasonlóan hiánytalan
költőiséggel ábrázolja a szerelmi boldogságot is a Küküllő című dalban.
Még
több szerencsével, maradandó hatással írt lírai helyzetdalokat, népies
genre-képeket. Ilyenek a bevezető sorokban már említett Székely nóta, továbbá a Kriza gyűjteményébe szintén besorozott A legény csúcsúja* címűeken kívül a következők: Őszi dal, Fut a pille, Közelebb,
Holdvilágon, Bujdosó székely dala (kár, hogy az utolsó henye sora
megzavarja az egésznek a hatását), Jöjj
karomba, Szegény juhász, A Küküllő stb. (* A kapuzábét (kapufélfát) vallató szerelmes székely legényről Kriza is
írt egy genreszerű dalt. (Vadrózsák I. k. 364. sz. a. a 407 l.) A két
költeménynek érzelembeli hasonlóságát, illetőleg különbségét pontosan láttatja
a két vonatkozó versszak:
Kriza:
Valld meg nekem
kapuzábé,
Ki jár este melletted
bé!
Bé szeretőm hajlékába
Szép szerelmes
rablására.
Dózsa:
Mondd meg nekemkapuzábé!
Éjidőm itt hajh ki jár
bé?
Ki oson ott el
melletted,
Tudom te is észrevetted,
Hogy a rózsám hitszegő
lett.
Krizánál az idézett
versszakkezdő, Dózsánál a képet bezáró rész. A Kriza legénye még csak gyanítja,
a Dózsáé tudja, hogy a kedves hűtelen. Kriza epekedő páthosszal, Dózsa fájó daccal,
amely azonban önmagát is vigasztalni tudja, beszélteti hősét:
Kicsiny a lány, nagy a
szive,
Száz legény is megfér
benne,
S aki épit hűségére,
Házat épit a fövényre,
Tornyot a tenger vizére.
A Dózsa alakja
önérzetesebb, férfiasabb. Költeménye is megkapóbb, szebb, mint a Krizáé. – A Kriza
költeményére vonatkozólag l. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség
Faluditól Petőfiig 326-27. l.) Ez utóbbi típusból bizonyítékul hadd idézzük a Közelebb című enyelgő helyzetdalt.
Közelebb
Megy a legény a mezőre,
Hímes réten megy előre
De szeme úgy tévellyeg,
Távol várja szép leányka,
Piros ajka ezt kiáltja:
Jöjj’sze babám közelebb!
Megy a legény a lány után,
Folyó, tövis ágbog útján.
Mindegy neki, ő csak megy…
Olyan szép a hamis lányka,
Csalogatja kedves hangja:
Jöjj’sze babám közelebb!
Megy a legény a leányhoz,
Habkezére csókot áraszt,
Szíve, ajka úgy remeg!
Elpirul a kis leányka
S rémült hangon ezt kiáltja:
Egy lépést se közelebb!
Az
egymásnak teremtett szívek szerelmi vonzalmának keletkezését, a legény
állhatatos küzdelmét, a lány bájos incselkedését, naivul szemérmetes
találkozását a három rövid versszak egy bájos, nagyon eleven és befejezett
triphtychonban szemlélteti. A költemény minden ízében népies és művészi is.
Ebből
a csoportból még külön említésre érdemes a Szegény
juhász című eleven genre. Szabatos és természetesen haladó
gondolatritmussal vezet el a költő ahhoz a ponthoz, a juhász szívéhez, amelyik
körül az egész költemény felépül.
Jár a Juhász a mezőn
Rojtos tarisnyával,
Rojtos tarisnyán alul
Zsíros bőrbundával.
Sóhajtozó szívvel,
Zsíros bőrbundán alól
Csepűvászon inggel,
Csepűvászon ing alatt.
A
sóhajtozó szívű bojtár a tarisznyából furulyát vesz elő s úgy furulyázza
epesztő fájdalmát. aztán előveszi tarisznyájából az elhunyt kedvesétől kapott
elhervadt rózsát.
A juhásznak könnyei
Folynak gyöngysereggel.
Alig győzi törleni
Már a vászon inggel.
Ott a vászoning alatt
Szegény szív úgy vérzik!
S mentől lejebb száll a nap,
Annál inkább vérzik.
Ül a juhász egy síron,
Fúvja furulyáját,
Bele fúvja fájába
Életét, fájdalmát.
Hangja olyan szomorú
annak a kis fának,
Mintha benne bánat,
bú
Mind együtt laknának.
Dalait a fülemile
Figyelve hallgatja.
S bokrai közt estidőn
El-elpróbálgatja.
Másnap újra arra száll
A zengő madárka,
Hogy hallgassa meg: a dalt
Vajjon eltalálta?
De a juhász nem dalol,
Alszik holtan, némán,
Érző szive megszakadt
Szeretője sírján.
Dalait a fülemile
El-elpróbálgatja,
S ember szivét még az is
Szinte megszakasztja.
A
majdnem teljes szövegében idézett költeményben nincs egy felesleges szó se. Még
az első három versszak már-már halmozottnak látszó részletező felsorolásából is
később majd mindenik fogalom, tárgy súlyt kap, jelentős külön tartalommal újra
visszajön. A juhász meg nem szűnő, halálba emésztő fájdalmát pedig a sok kéreg
lefejtése után a sóhajtozó szívben megtalálva, észrevétlen finomsággal térben
és időben mind távolabb és távolabb viszi (furulya, hervadt rózsa, hulló könnyek,
napok lenyugvása, az elhunyt kedves, sírja, fülemile és végül az olvasó), míg
marad csak a nagy fájdalom, mert a juhász belehalt. A kép egységes, szemléletes,
s ha a mai olvasó talán túlságosan naivnak és érzelmesnek találja is,
költőiségét lehetetlen el nem ismernie.* (* A
szerelmes juhászról Erdélyi János és Petőfi is írt életképet. Az Erdélyi
juhásza boldog, mert szerelmese viszonozza érzelmeit. Ezért a költemény
refrainja is dicsekvés (Hej élet, juhász élet, Ez ám a gyöngyélet!), befejezése
azonban prózai. A Petőfi juhásza boldogtalan, mert kedvese a sírban. Költeménye
(s a juhász bánata) tragikomikusan fejeződik be. A juhász tovább él. A Dózsáé
érzelmesebb: bánatába belehal, tragikus véget ér. – Az Erdélyi költeményére nézve
l. Horváth János i. m. 313-315. l.)
Egészséges,
természetes népiesség, - ez a Dózsa költészetének egy másik általános
tulajdonsága, jellemző vonása.
Bár
általános, hogy úgy mondjam: átszűrt népiességre, a népiben rejlő tiszta és
egyetemes költőiség érvényesítésére törekszik, némi helyi szín, erdélyi és
közelebbről székely íz is fölismerhető nem egy költeményének nemcsak a
tartalmában, hanem stílusában is. Gyakran emlegeti a Küküllőt, a Marost, az
Oltot és a Nyárád vizét, a székelyt, a székely önérzetet és vitézséget. Magáról
is büszkén írja: Székely vagyok, a hős skyták véréből. Erdélyt és a
székelyföldet, int születésének színhelyét, szűkebb hazáját nagyon szereti.
Tudja és vallja azt is, hogy népe, a székely s magyar nép, az idők méhéből
együtt s egyszerre született, de a tényleges jogi állapotnak megfelelőleg
Erdélyt és Magyarországot két külön államnak tekinti. Maga természetesen
Erdélyért rajong, messze idegenből is visszavágyik Erdélybe a bujdosó. A
verseiben előforduló személy- és földrajzi nevek, elbeszélt dolgok, előadott
történetek mind Erdély földjéből és a székely nép életéből valók, minden
gyökérszál odaköti őket. Erdélyre utalnak az olyan szavak és fogalmak, mint
kapuzábé, kaláka stb. és az olyan, egyébként nem gyakran előforduló erdélyi
nyelvjárási sajátosságok, amelyeket szívesen elengednénk, mint csitkó (csikó
h.), eltapat, lovas ellenben százakot stb. Egészben véve azonban a Dózsa
vidékiessége teljes összhangban van azzal, amit a természetes és egészséges
népiesség jelent.
A
népiesség a legszembetűnőbb irodalmi hatás a Dózsa költészetében. A népet a
legilletékesebb keretben, a mindennapi életből és a legmegbízhatóbb és a
legszerencsésebb módon, közvetlenül és személyes tapasztalat útján ismerte meg.
Az irodalomban is a népiesnek leghivatottabb, legművészibb művelőitől tanult,
azokat követte: Szentivánit, Krizát, Erdélyi Jánost és legállandóbban Petőfit.
Józansága pedig, mely úgy tetszik, vele született, s mi tanulmányainak és közéleti
tapasztalatainak hatása alatt egész világnézetének alapelvévé, s költészetének
is egyik, e korban ritka fő jellemvonásává érlelődött, megóvta a
sallangosságtól, a modoros túlzásoktól, általában az ötvenes évek lírikusainak
szertelenkedéseitől; a csöpögő népieskedéstől a valódi költészet szeretete és
tisztelete, a divatos romantika túlzásaitól józan eszményisége tartotta vissza.
Az
említettek mellett szórványosabban még más hatások is felismerhetők a Dózsa
lírájában. Így például Imádság című
költeményének nem egy sora és képe emlékeztet Berzsenyi Fohászkodására. Több költeményében, különösen életfilozófiai tartalmú
ódáiban, amelyekben józanul a vágyak és szenvedélyek túlzásai ellen és az arany
középszer, a jelennel és a meglevővel való megelégedés mellett foglal állást,
ott látjuk Berzsenyin túl Horatiust. (Rendre
élünk, Nővérem nevenapján, A bölcseség szerény, Férfi és nő). Ima című fohásza a Kölcsey Himnuszára, a Zengd óh… című több gondolata Vörösmarty Merengőjére, a Száműzött kéje
Eötvös Búcsújára emlékeztetnek.* (* E
hatásokat egyszerűen csak fölemlítjük. Álljon itt szemelvényül mégis a Száműzött kéjé-ből az Eötvös Búcsújára emlékeztető versszak:
Isten veled te
Népem hazája.
Isten veled te
Kedves hazám!
Bár tiltva tőlem
Földed határa:
Szebb jövődért égre
száll imám.)
A
tükörkép tehát egy gyökeresen magyar, erdélyi, a Maros, Nyárád és Küküllők
mentének székely földjéről kinőtt sajátos költői egyéniséget mutat. Sajátossá
az teszi, hogy a maga hivatását, a költészetet nagyon tisztelt. Könnyelműen,
bizonyos komolyság nélkül sohasem ír. Nem adja és játssza a zsenit.
Életfelfogása, világnézete bár optimista és eszményi, de ugyanakkor szokatlanul
józan, reális, korszerű. Stílusa, egész költészetének kifejezésformája a kor
divatos népiessége, de túlzások és szertelenségek nélkül. E mértéktartó,
természetes és egészséges népiesség tudott alkotni népszerű, a kortársak közt
ajakról ajakra szálló, sőt napjainkig is élő vagy napjainkban is élvezettel
olvasható, tehát maradandó költeményeket is.
Ennek
következtében sajnálnunk kell, hogy Dózsa verskötetének megjelenése után búcsút
mondott a kötött formájú szépirodalomnak. A líra és verses epika terén ugyanis
figyelemre méltó, érdemes műveket is alkotott. (* Elbeszélő költészetének részletes ismertetésével foglalkozó dolgozatom
l. Irodalomtört. Közl. 1938. évf.) Egyike Dózsa azon fiatal erdélyi költői
nemzedéknek, amelyik Szentivánival és Krizával az élen, az irodalmi népiességet
művelte, s amelyik a népiességet a szellemi és nemzettársadalmi élet minden
pontján uralomra juttatni törekedett. Lírája a negyvenes évek és Petőfi népies
költészetének a tartozéka és kísérő tünete. De irodalmi gazdagodás is: több
dalát egykor általánosan énekelték, egyet ma is országszerte. Népszerűségének,
de egyúttal irodalmi értékűségének bizonyítéka az is, hogy két dalát Kriza is
felvette a Vadrózsákba (543, 544. sz. a.). Románc és életkép-féle versei között
is van több sikerült. Sokat tanult Dózsa Vörösmartytól, Jósikától, Petőfitől és
más íróktól is. Legtöbbet azonban közvetlenül az erdélyi magyar néptől.
Erdélyt, a Székelyföldet és népet nagyon szerette. Őszinteséggel, gyakran
büszke meghatottsággal fejezi ki Erdély, közelebbről a Küküllő-mente,
szülőföldje iránt érzett rajongó szeretetét. Stílusában is gyakran fölismerszik
az erdélyi tájszólás. Localpatriotizmusa egyéniségének rokonszenves vonása.
Dózsa
Dániel írói pályája több, mint pusztán irodalomtörténeti adat. Csak novellái és
regényei ilyenek – a meseszövés, jellemzés és formaadás hiányossága és a
romantika szertelenségei miatt. Verses epikája azonban már eszméltető érték,
lírájának meg éppen ható, maradandó termékei is vannak. Ezért be kell iktatnunk
költészetét és nyilván kell tartanunk elsősorban ott, honnan eddig még a neve
is hiányzott: lírai költészetünk fejlődéstörténetébe. A népies dalforma legelső
művelőinek egyike Dózsa is: az ihlet egy-egy szerencsés percében tudott
költőileg értékest is alkotni.
Forrás: Irodalomtörténet
28. évf. 3-4. sz. Bp., 1939.
Amikor
Gyulai Pál 1855-ben a Budapesti Hírlapban Szépirodalmi Szemle címmel bírálni
kezdte kortársainak versgyűjteményeit, a költők a szigorú hangra fölszisszentek
s minden oldalról támadni kezdték a nagy kritikust. Éppen e kritikája miatt
kellett Tóth Kálmánnal pisztolypárbajt vívni, de még közvetlen baráti köréből
is hangzottak fel ellene támadó hangok és mérges kifakadások. Különösen Tompa,
Szász Károly méltatlankodtak és az ugyancsak megbírált Mentovich Ferenc Alpári álnév alatt a Divatcsarnokban (1855. II. 39. /jól.
15./ sz. 778.) Egy kis kritikusnak
címmel gúnyolta Gyulait. Mentovich Száraz
lombok (1854) című könyvéről Gyulai a többek között ezeket írta: „verseit ’száraz
lombok’-nak nevezi, nem tudom mi okból. Annyi igaz, hogy e lombokon kevés a
zöld levél. Mentovich nagy fogékonyságot látszik mutatni a természet iránt, de
csak közönséges abstrakciók s elhasznált hasonlatokban beszél róla. Néha újat
és szokatlan is akar mondani, de az egyszersmind nem találó és szép. Ő nemhogy
jellemzetesen kedélyébe olvasztva tudná visszatükrözni a természetet, de még az
általános költői hangulatig sem emelkedik”. (Kritikai dolgozatok. 1908. 174.) A
kritika nagyon bánthatta Mentovichot s ezért is, mint költő elhallgatott, több
verskötete nem jelent meg.
