Lampérth Géza (1873-1934): Pacsirtaszó

 

Fakadó, zöld mező felett,
Fellegtelen kék ég alatt
Pacsirta száll, pacsirta szól…
Hallgatom a kis madarat;
- Én nem tudom, de a dala
Olyan édes, lelkigható…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Nem oly régen – kis pacsirta
Emlékszel is még rá talán? -
Itt egy halvány, csöndes gyermek
Mélázott egy madár dalán…
Szive gazdag tündérkert volt,
A ruhája kopott, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivemben
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Itt látta a kora reggel,
Itt lelke a késő este:
Mikor száll fel pacsirtája,
Mikor dalol, - csak azt leste;
Sokszor borult itt szemére
Édes álom, búaltató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Te voltál a dalos madár,
Én voltam a méla gyermek:
Én tégedet megismerlek,
De te, ugy-e, nem ismersz meg?
Nem csoda: most a ruhám szép
S a szívem hejh, sivár, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Úgy álmodtam: édes dalod’
Eltanulom. Eltanultam.
Szárnyam nő majd s felröpülök.
Felröpültem – s porbahulltam…
Csúf, sivár világba estem,
Elnémult ott a nótaszó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

… Mintha íim ez áldott perczben
Lelkem szárnya meglendülne
S szivemben a régi dalok
Szép dallama felcsendülne!
Utamra egy sugár ragyog
Olyan fényes, oly biztató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Lampérth Géza (1873-1934): Leánynézőben

 
I.
Mikor hozzátok vitt a vonat,
Dalolt nekem zsongó dalokat.
Úgy tetszett: a nagy vaskerekek
Lágy édes ritmusra rejtenek…

Mikor visszahozott tőletek,
Zúgva dübörögve törtetett.
Úgy tetszett: a nagy vaskerekek
Kirázzák hazáig lelkemet!

Pedig ugyanaz volt a vonat,
Útja se változott azalatt.
El se romlottak a kerekek -
Csak a lelkem, az lett betegebb.

II.
Ki tudná azt megmondani,
Melyik az a pillanat:
Mikor négy szem sugarából
Szövődik egy rózsás fátyol
Észrevétlen – édes csendben
Hallgatag.

Ki tudná azt megmondani,
Melyik az a pillanat:
Mikor az a bűvös fátyol
Egy hideg szó fuvalmától
Titkon, csöndbe – mindörökre
Szétszakad...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 26. sz. 1909. jún. 27.

Lampérth Géza (1873-1934): Sphynx

 
I.
Nem tudom, mit akarsz velem?

Hivod szívem’… hő lángra szítod.
S ha ég – lehűtöd, eltaszítod.

Szólsz hozzám, szavad meleg édes.
És hallgatsz – ajkam ha beszédes.

Forró vággyal reám tekintesz.
Viszonzom – s hidegen leintesz.

Elkerüllek – elém kerülsz te.
Követlek – és elmenekülsz te.

Nem tudom, mit akarsz velem -
Játék-e ez vagy – szerelem?

II.
És egyre biztat a szívemnek
Meleg, sóvárgó vágya:
- Most ragyog rád a déli nap,
Kerted virági nyilanak,
Eredj… most menj utána!
De megszólal lelkembe’ tiltón
A hideg, büszke dac:
- Elérhetetlent ki űz hiába,
Mind szálmalomhús, balga, kába -
Megállj!… nem mégy, maradsz!

S míg fájó-édes gyötrelemmel
Igy tétovázva állok:
Az alkony hűs fuvalma ár,
Kertemre hull az őszi dér,
Hervadnak a virágok…
S a meleg vágy és a hideg dac
Elül majd csendesen,
S veres-bús őszi alkonyatba’
Áll majd két meddő, letarolt fa -
Én és te, kedvesem...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Lampérth Géza (1873-1934): Rákóczi halála – 1735. Nagypéntek

Mármora partján, Rodostó felett

Illatos szárnyon leng a kikelet,

Bimbóbontó nap sugara ragyog,

Az ég s a föld ujjongó a vigalomban!

… S könnyhullajtó keserű siralomban

Búsonganak a szegény magyarok,

A szegény magyarok.

 

A bujdosók… nevük is bús, borus…

Mind hős dalja, mind cserfa-koszorús,

Magyar szabadság vitéze vala!

S kinek bátran néztek mindig szemébe:

Ejti most őket néma döbbenésbe

Az enyészet, a halál angyala,

A halál angyala.

 

Halkan járnak, hogy zajt ne verjenek,

Mint hervadt tájon sápadt levelek.

Ujjonghat már nekik a vig tavasz!

Ők bús avarban, siró őszben járnak,

Útjukon targally… romok… sirok… árnyak…

Lelkükre sötét gyász-felhő havaz,

Hajh, gyász-felhő havaz!

 

Gyűlnek, gyülekeznek a szomorú házban,

Ott fekszik Rákóczi nagy, halálos lázban.

Egyszerű faágyát némán körülállják

S hülő ajakának búcsúzó beszédit

- Lelke szentigéit –

Mint papét a hívők, áhitattal várják.

 

Föltekint a beteg. Bágyadt szeme-párja

Szelid szeretettel hiveit bejárja,

Majd kipirul arca, szemében tűz gyúlad.

S míg végsőt lobban a húnyó élet-fáklya,

Föllobogó lángja

Bevilágitja a jövendőt s a múltat.

 

„Magyarok Istene! – tör fohász az égre –

Te küldtél el engem. Te tudod, mi végre.

Szent ügyünk védelmét rám parancsod bizta.

Forgattam hiven, míg gyönge erőm tartott, -

Elejtvén a kardot,

Te erős kezedbe adom im most vissza.

 

Te tudod, mit tettem, azt is, mit nem tettem.

Vesd a mértékbe és tégy törvényt felettem.

Te tudod, mi vala célja harcaimnak,

Önző hatalomra nem töri e kéz s elme,

- Hazám szent szerelme

Fénylelt csak utamra, mint vezető csillag.

 

Elcsuklik a szava. Leszáll künn az alkony.

Enyhe szellő lendül a Mármora-parton.

Im a fejedelem. Az ablak kitárul…

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Lampérth Géza (1873-1934): A szent kürt

- Krónikás legenda –

 

Régi krónikában találtam ezt irva

(Tán valami tudós byzánci pap irta):

- Jeles nép a scytha, nincsen párja annak,

Mondják őket „turk”-nak, ők maguk „magyar”-nak.

 

Onnan jöttek, ahol reggel a nap támad.

Szerelmesei a napos rónaságnak…

Kövérfüves rétnek, sokhalu folyónak,

Csókos menyecskének, széljárásu lónak.

 

Nem verik meg a szép arany-ezüst-marhát,

Boglárnak, pitykének köntösükre varrják.

Szabadságot tartják mégis legfő jónak.

Szaporán nyilaznak, ritka-kurtán szólnak.

 

Áhitattal néznek tüzre, vizre, égre,

Oszolnak két törzsre, száznyolc nemzetségre.

Ősi törzsökére mind módfölött büszke.

Főnyavalyájuk a pártoskodás üszke.

 

Szivükben mikoron ez üszök kigyulad:

Fejbubig elönti őket vad indulat.

Kis okból ilyenkor nagy birokra mennek

Emlegetve nevét az „Öregisten”-nek!

 

Minapában is lám – igy a pap folytatja –

Hajbakap vala a scythák két hadnagya,

Egyik fia Tarnak, a másik meg Turnak.

Tartja magát mind a kettő „különb úr”-nak.

 

Tar Kievnél vérzett. Tur Lebédiában,

Nem engedi „jussát” egyik se tehátlan.

Nem! Ha magában tán jobb eszére tért is,

Ha már elkezdte, hát állja „csak azért is!”

 

Állja mind a kettő, míg bele nem kékül.

„Ki a legény?” – az majd elválik azt’ végül.

Kidagad az ér és megborzan az üstök,

Fütik az ördögök alattuk az üstöt…

 

Forralja a vérük egy-két kupa óbor.

Piszkálja a tüzet: vő, koma és sógor.

Feleségek, aztán menyek, napak, ángyok

Asszonygerjelemmel fujtatják a lángot…

 

Fölhorkan a zajra – hogy a dörgést hallja –

És pártokba rajzik minden sátoralja.

Otthagyják a munkát, gyülésekbe gyülnek.

Egymásra ott nyelvet s nyilat köszörülnek.

 

Hol az igazság? – már ilyet ki sem kérdez.

Huz ki-ki a vérhez – testvér a testvérhez.

S ahhoz, aki szót szól érte a Tanácsban,

Vagy ki nagyobb koncot mér neki harácsban.

 

Szitokkal, átokkal egymásra zudulnak.

Egyik segit Tarnak, a másik meg Túrnak,

Nincs az a bölcs Gyula (ugy a birót hivják),

Ki békére birja a két konok szittyát.

 

Biró fejet csóvál – már itt nincs mit tenni:

Fővezér elé köll igazságért menni!

S mennek a Vezérhez! kinek kópjás sátra

Hármas zöld halomról néz a rónaságra.

 

Turulos zászlót ott estvéli szél lenget.

Áll hatalmas szálja lengő zászló mellett,

Azaz – száljának csak messzi lentről néznéd –

Ember az, a dombról sólyomszemmel néz szét.

 

Temérdek nagy kürtöt fog a jobb kezében.

… Ég a távol égalj véres-vörös fényben…

Tiszta bár az égtáj, felhők kelnek – porbul.

Olykor-olykor dörgő hadi lárma mordul…

 

Mire Tarfi és Turfi fölliheg a dombra,

A kürtös a kürtöt már ajkára nyomja.

(Szent szerül a kürtöt tiszteli a szittya,

Áldozat-italát Táltos ebbül issza!)

 

Már ott a Vezér is, ilyen hangot zúgat:

„Fujjad a szent kürtöt! Fujjad, Lehel, fujjad!

Ádáz ellen zúdul ránk éhes rajtokban.

Közös védelemre – kezetfogni mostan!”

 

Mellette a Táltos, szemét veti égre,

Hangját zöngeti az emberke szivébe:

„Veszélyben a község!... ha ki most üt pártot.

Sujtsa itt lenn kardunk, ott fönn istenátok!”

 

S megszólalt a szent kürt egekre harsogva…

… És Tarfi és Turfi testvérkezet fogva,

Engesztelő szóval ment hadához vissza:

„Hiv a szent kürt – gátra!... Egy pártba most szittya!”

 

És törzsököt, ágat, közembert, hadnagyot,

Ifjút és aggot, kicsinyet és nagyot

Egy lélek heviteli… S a szent kürt szavaira

Egy szivvel szálltak a község ótalmára.

 

Holtra hamvadt bennük a pártos indulat,

Minden szép virtusuk egy szent lángra gyúladt.

És játszva lebirták minden ellenségük’…

A „szent kürt” – lássátok – ily csudát tett vélük!

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Lampérth Géza (1873-1934): Kuruc imádság

 

Vasárnap van… Valahonnan

Egy toronybul

Imádságra hivogató

Harang kondul…

- Le a fegyvert! Imádságunk

Égre szálljon:

„Fejedelmünk, Isten áldjon!”

 

Azért, hogy nem a templombul

Szálunk hozzád –

Istenurunk, ne forditsd el

Tőlünk orcád.

Sürü erdő mostan a mi

Szentegyházunk,

Imádkozni ide járunk.

 

Küzdünk, vivunk a ránkszakadt

Áradattal,

Szivünk-lelkünk ha megtelik

Bubánattal.

Nem önthetjük zsolozsmába,

Ékes szóba:

Elsirja egy méla nóta…

 

Tárogatónk síró szava,

Bugó szava ha megzendül:

Tekints le ránk, Istenatyánk,

A csillagos magas menybül.

Ne is miránk – szegény-rongyos

Katonákra:

De elárvult, elnyomorult,

Gyászbaborult szép hazánkra!

 

Tekints le rá s buját-baját

Enyhitsd végre, oszlasd, szüntesd.

A labanchoz hozzá ne nyulj,

El se itéld, meg se büntesd.

Oly jó vagy: még tenger bünét

Megbocsátod –

De, ha szeretsz, add kezünkre

Uram, dárdád és korbácsod.

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Lampért Géza (1873-1934): Vigasztalás a télre

 

Én is fázom, te is fázol,

Fázik ifju s öreg itt.

Se napból, se szénből, fából

Nincs tüzünk, mi melegit.

 

Rettegve várt zordon vendég

Üzeni – már közeleg!

Kérded: hát ha érkezend még,

Mi lesz velünk s veletek?

 

Szállást – ha kihül e város –

Boldogságunk hol kap itt?

’Sz tudjuk: Ő csak „barátságos

Meleg szobában” lakik…

 

- E didergő nagy aggságban,

Mellyel várjuk a telet,

(Nem tudok mást hamarjában)

Vigaszunk csak egy lehet:

 

A Boldogság, ez a kényes,

Fehértollu szép madár,

Földünkről, mely szennyes-véres,

Oly messzire szálla már –

 

Hacsak nem történik véle

Valami nagy szent csoda,

- Vissza nem hozza e télre

Már semmi meleg szoba…

 

Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.

Lampérth Géza (1873-1934): Tavaszi ének

 

 

Tarlott táj im, újra zöldül,

Új élet kél kihalt földbül –

Te műved, ki mennyben vagy!

Gondod minket el nem hagy,

Számon tartasz rosszban, jóban,

Bölcsőnkben és koporsónkban

Rajtunk őrködő szemed.

 

Mi is, lelkes teremtésid,

Akár plántáid, vetésid,

Gyöngék, esendők vagyunk:

Alig nyiltunk – hervadunk…

Bármi messze, magas czél int

Lehelleted hogyha érint,

Visszahullunk, roskadunk.

 

De ki a virágot, lombot

Letördeled, porba ontod,

Elpusztulni nem hagyod.

Nincs enyészet, nincs halott!

Csak változás s új, más élet.

Mi itt részeire széled,

Új egésszé lesz amott.

 

Ébredés jön elhunyásra,

Rügyfakadás lombhullásra,

Egy új világ tör elő,

Egy kipihent ős erő!

Míg annak, mi fáradt, bágyadt,

Veti a nyugovó ágyat

Az Úr dajkáló keze.

 

Vidulj hát fel csüggedt lélek:

Nézd, a téli sötétséget

Tavaszi fény veri szét!

Madár zengi énekét

A sugaras magasságba’…

Hirdesd te is zengve, áldva

Alkotód nagy, szent nevét!

 

Forrás: A Természet 5. évf. 15. sz. 1902. ápr. 1.