Tarlott táj im, újra zöldül,
Új élet kél kihalt földbül –
Te műved, ki mennyben vagy!
Gondod minket el nem hagy,
Számon tartasz rosszban, jóban,
Bölcsőnkben és koporsónkban
Rajtunk őrködő szemed.
Mi is, lelkes teremtésid,
Akár plántáid, vetésid,
Gyöngék, esendők vagyunk:
Alig nyiltunk – hervadunk…
Bármi messze, magas czél int
Lehelleted hogyha érint,
Visszahullunk, roskadunk.
De ki a virágot, lombot
Letördeled, porba ontod,
Elpusztulni nem hagyod.
Nincs enyészet, nincs halott!
Csak változás s új, más élet.
Mi itt részeire széled,
Új egésszé lesz amott.
Ébredés jön elhunyásra,
Rügyfakadás lombhullásra,
Egy új világ tör elő,
Egy kipihent ős erő!
Míg annak, mi fáradt, bágyadt,
Veti a nyugovó ágyat
Az Úr dajkáló keze.
Vidulj hát fel csüggedt lélek:
Nézd, a téli sötétséget
Tavaszi fény veri szét!
Madár zengi énekét
A sugaras magasságba’…
Hirdesd te is zengve, áldva
Alkotód nagy, szent nevét!
Forrás: A Természet 5. évf. 15. sz. 1902. ápr. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése