Forrás fakad az erdő hűs ölében,
És lesz belőle gyorsvízű patak;
Kristályos gyöngyei csevegve futnak
S a havas bércnek búcsút mondanak.
Szivárványszínre tépett napsugárban
Mint vízesés ad gyémánt harmatot;
A hétköznap zajából menekülve,
Vidám szavát örömmel hallgatod!
Tovább siet a tágas völgy ölébe
És lesz belőle csendesebb folyó,
Vizébe hajló fűzfák közt bolyongva,
Egy szebb életet vágyva-álmodó…
Reménnyel várja, hogy mit hoz az élet,
Amely a síkról hívón integet;
Új társra lel… s egymáshoz úgy simulva
A bércet, völgyet, mindent… elfeled!
A kis folyó kijut a messze síkra
És lesz belőle széles, nagy folyam;
Már zajtalan hömpölyg tovább az árja…
Már megnyugodva – csendes, nem rohan!
Hullámi büszkén hordnak drága terhet
S e büszkesége is csak szótalan…
Tükrét hasítja küzdő földi élet,
S ő tűr, - hiszem most életcélja van!
A kis patak… a pajkos vidám gyermek,
Hogy játszik, fut, csevegve hogy nevet…
Akit lever az élet terhe, gondja,
Örömmel hallja s mindent elfeled!...
Beszél az ifjú édes szép álmokról,
Amelyek véle csalfán játszanak;
S amint a lelkét meggyötri az élet…
Bölcs férfi lett… a vidám kis patak!
Forrás: A Természet 21. évf. 13-14. sz. 1925. júl. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése