Oly hallgatag, borongó,
Oly bús a rengeteg,
Mint a reményefosztott,
Tépődő nagy beteg.
De azért tűri büszkén
S fájdalma szótalan;
Panasz-szava se hangzik,
Hogy fénye oda van.
Csak néha hull az ágról
Fehér, friss hótömeg.
Ilyenkor tán az erdő
Fagyott könye pereg.
Im, alkonyul. Az égbolt
Ölt tiszta rózsaszínt.
Úgy tűnik, a magasból
Milliónyi rózsa int.
A sok virágzó rózsa,
Mit elrabolt a tél,
Tán mind az égbe szállott,
Tán onnan int, beszél.
Minthogyha a bús erdőt
Biztatnék édesen:
Hozzád újból leszállunk
Tavaszi éjjelen.
A biztatást megérti
A néma rengeteg,
Szellő csókolja arczon
S hült szíve megremeg.
Forrás: A Természet 5. évf. 12. sz. 1902. dec. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése