2021. nov. 15.

Feleki Sándor (1865-1940): Alkonypír

 


Oly hallgatag, borongó,

Oly bús a rengeteg,

Mint a reményefosztott,

Tépődő nagy beteg.

 

De azért tűri büszkén

S fájdalma szótalan;

Panasz-szava se hangzik,

Hogy fénye oda van.

 

Csak néha hull az ágról

Fehér, friss hótömeg.

Ilyenkor tán az erdő

Fagyott könye pereg.

 

Im, alkonyul. Az égbolt

Ölt tiszta rózsaszínt.

Úgy tűnik, a magasból

Milliónyi rózsa int.

 

A sok virágzó rózsa,

Mit elrabolt a tél,

Tán mind az égbe szállott,

Tán onnan int, beszél.

 

Minthogyha a bús erdőt

Biztatnék édesen:

Hozzád újból leszállunk

Tavaszi éjjelen.

 

A biztatást megérti

A néma rengeteg,

Szellő csókolja arczon

S hült szíve megremeg.

 

Forrás: A Természet 5. évf. 12. sz. 1902. dec. 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése