Nagy világban nagy utakat járok,
Emitt egy hegy, amott megy egy árok
Tűnik elém hamarosan
S utam állja haragosan,
de én ettől egy cseppet se félek,
Hisz’ így járok, mióta csak élek.
Az ároknak nekivágok daccal,
Megbirkózom a sok szúrós gazzal
S célom útján tovább megyek,
Jöhetnek a magas hegyek!
Megmászom én azokat is sorba
S visz tovább az életem bús sodra.
Van nekem egy nagy tarisznyám, - régi,
Anyám, szegény, most is sír, ha nézi.
Az ő áldott keze varrta,
Belé csak a „nincset” rakta
Harmincnégy évnek előtte éppen,
Nótás kedvvel vállra kaptam szépen.
A tarisznyát már azóta hordom.
Mi van benne? Figyelj, majd megmondom:
Harmincnégy év halt meséje,
Hulló könnyek halk zenéje…
Csalódások, sóhajtások, álmok…
Sokat csókolt, meghervadt virágok…
Nagy világon nagy utakat járva,
Ezt gyűjtöttem kicsi tarisznyámba.
Ettől hízott ily kövérre,
Ettől vásott így a széle.
És én hordom megadással, csendbe,
Hisz nem fér már semmi több el benne!
Jaj, mi lenne, ha valahogy mégis
Vidám, boldog, gazdag lennék én is?!
Hová tenném e sok kincset?
Hová vetném a sok „nincset”?
- Ki se bírnám, örömömben, érzem,
Kis tarisznyám, maradj csak te vélem!
Forrás: A Természet 21. évf. 15-16. sz. 1925. aug. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése