Tavaszvirulatban Isten lelke oszlik,
A deres világban minden szertefoszlik.
Eltűn a szivárvány, lehull a falevél,
Fájó elmulásról beszél-mesél a szél.
Fent a kék magasban fehér ködök szállnak,
Sóhajokból támadt csendes, néma árnyak.
Titkos suhogás kel a nagy némaságba’,
Hazajáró lelkek jönnek siratóba.
Sóhajuk átsuhan a nagy elmuláson:
Földi lét, csillogás csak mulandó álom.
Koszoru elhervad, szerteszáll a rongya,
Emlékit az idő vadul széttiporja!
Egy van csak, aminek soha sincsen hamva,
Illatát, sóhaját a fény felcsókolja.
Élete, létele csillagokból árad,
Elmulás nyomában meteora támad.
Hogy mi ez – kérdezd meg az ég szivárványát,
Lombjahullt erdőnek fájó suttogását,
Lehajló ágait a szomorú fának,
Az izzó végtelent, ahol a fény árad.
Kérdezd meg a sírok ujra nyilt virágit,
Korhatag fejfáknak virágbokrétáit,
Fekete hantokon nyiló nefelejtset:
Az igaz szeretet soha nem felejthet.
Forrás: A Természet 5. évf. 18. sz. 1902. máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése