2021. nov. 15.

Lakatos Károly: Az igaz szeretet

 

Tavaszvirulatban Isten lelke oszlik,

A deres világban minden szertefoszlik.

Eltűn a szivárvány, lehull a falevél,

Fájó elmulásról beszél-mesél a szél.

 

Fent a kék magasban fehér ködök szállnak,

Sóhajokból támadt csendes, néma árnyak.

Titkos suhogás kel a nagy némaságba’,

Hazajáró lelkek jönnek siratóba.

 

Sóhajuk átsuhan a nagy elmuláson:

Földi lét, csillogás csak mulandó álom.

Koszoru elhervad, szerteszáll a rongya,

Emlékit az idő vadul széttiporja!

 

Egy van csak, aminek soha sincsen hamva,

Illatát, sóhaját a fény felcsókolja.

Élete, létele csillagokból árad,

Elmulás nyomában meteora támad.

 

Hogy mi ez – kérdezd meg az ég szivárványát,

Lombjahullt erdőnek fájó suttogását,

Lehajló ágait a szomorú fának,

Az izzó végtelent, ahol a fény  árad.

 

Kérdezd meg a sírok ujra nyilt virágit,

Korhatag fejfáknak virágbokrétáit,

Fekete hantokon nyiló nefelejtset:

Az igaz szeretet soha nem felejthet.

 

Forrás: A Természet 5. évf. 18. sz. 1902. máj. 15.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése