Azt mondták, hogy gyógyulni kell,
Azt, hogy mindent feledjek el.
A mi fáj és bántja lelkem,
Azt magammal el ne vigyem.
Fenyves alján zúgó szellő,
Csak azt tudnám, hogy honnan jő.
Suttog lágyan, mintha szólna:
„Nincs lelkednek nyugta soha!”
Kristálypatak futó habja
Tovasuhan, más jön nyomba.
ott a partján a nefelejts
Miért nem súgja: Felejts! Felejts!...
Egy-egy bús dal csendül újra
S el-el visz a messze múltba.
Visszahoz az borút, éket,
Minden eltűnt szép emléket.
Forrás: A Természet 5. évf. 22. sz. 1902. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése