2012. jan. 9.

Móra István: Jó itt nekünk...



Ne szálljon messzebb soha lelked
Parányi fészkünk szélinél,
szegényes bár, de csakhogy elfed,
És enyhiben nem ér a szél!
Fecskéink, lásd, mily boldogok
Elrejtve füstös ereszaljon,
Ifju, öreg, hogy elcsacsog...
Jó itt nekünk, kicsim, galambom!

Miért ohajtsuk a világot,
Mely bár ragyog, bár elvakít,
Dér s faggyal csap meg minden ágat,
Lefosztva gyér virágait?
De itt, e boldog rejteken,
Ez eldugott szép tündérparton
Minden virág nekünk terem...
Jó itt nekünk, kicsim, galambom?

Fehér galamb a népes búgban,
Rigó a lombos almafán
Tanít szeretni gondban, búban
S fölös bőségben – igazán.
Pintyőke zengi friss dalát
Kertünk alatt a cserjés halmon,
Én rádruházom szép szavát...
Jó itt nekünk, kicsim, galambom!

E kert kicsiny, de hoz virágot,
E föld nevel gyümölcsöket;
Én vettem a virágnak ágyat,
Én törtem itt minden röget!
Van-é gyümölcs, mely édesebb,
Mint itt, ezen a csüngő gallyon?
Hol van virág, mely ékesebb?
Jó itt nekünk, kicsim, galambom?

Sokan vagyunk kicsiny kenyérre, -
De egy napig mindig elég!
Az ember többet mért is kérne?
A holnap ránk derül-e még?
Rigónk családja népesebb,
S dalától zeng a tiszta alkony, -
Aggóbb ugyan miért legyek?
Jó itt nekünk, kicsim, galambom!

A nagy világ hullám-moraja
Oly szépen hangzik messzirül,
De nem tudod, hogy e morajba
Hány jajgató panasz vegyül!
De hallgasd, szivünk mint dobog,
Mily egyformán, mily tiszta hangon, -
Oh, hogyne volnánk boldogok!
Jó itt nekünk, kicsim, galambom!

Miért vágyódnánk hát mi messzebb
Parányi fészkünk szélinél?
Szegényes bár, de fölmelenget
És enyhiben nem ér a szél.
Lásd, a madár is úgy szeret
Rejtett fészkén, a sűrű gallyon...
Jó itt nekem, jó itt neked,
Jó itt nekünk, kicsim, galambom!

(Forrás: Vasárnapi Ujság 39. évf. 44. sz. 1892. okt. 30.)

Erdélyi Zoltán: Május (Bp., 1892)



A kötet egy borús színezetű költeménnyel kezdődik; szerző halottak napján, sírok között találkozik a lánykával; a szél síró danája kesergett a hulló lombok fölött, de a borún átragyogott a nap s az őszi hervadásban a tavasz virága lett övé. E vers jellemző az egész gyűjteményre, mert bár a melankolikus búsongás is jó nagy helyet foglal, van benne elég napfény, virág és különösen szerelem.

A kötet első fele, „Szerelem” és „Laura” című két ciklusával, kizárólag a szerelmet ünnepli. A „Különfélék” gyűjtőcím alá nagyon eltérő jellegű költemények vannak foglalva, míg az utolsó ciklus „Cinikus dalok” darabjai többé-kevésbé kihegyezett szatírák s a májusi virágok és tavaszi zöldségek szomszédságában valóságos csalánbokrot képeznek.

Erdélyi Zoltán szereti a természeti képeket s azokba, mint egy-egy keretbe állítani saját érzelmeit (pl. „Altató”, „Jó éjszakát”, „Sóhaj” stb.); de egyéni szín nem sok van költeményein, sőt még egy határozott költői irány sem érvényesül azokban, meglehetősen elvont, szentimentális s a század első felében divatos költeményekre emlékeztető versek mellett ilyen egészen modern dolgok is fordulnak elő:

És elkérdezgetjük egymástól:
„Hogy is van Nagysád? mondja csak.”
„Köszönöm jól! és ön?” – „Kisztihand.
Egészséges, miként a makk.”

Erdélyi Zoltán tehetségének valódi értékéről bajos ítéletet mondani; most még elég kiforratlan, de van benne nem egy helyt költői hév és lendület, sőt némi szatirikus ér is, s ez alapnak és kezdetnek mindenesetre elég. A kötetből bemutatjuk a következő költeményt:

Egy zárdába készülő lánynak

Apácza léssz, beszélik rólad,
Czellába zárod el magad,
Torzképét látva a valónak,
Elásod sírba multadat.
A bús lemondás nagy keresztjét
Hurczolva gyönge válladon,
Terjesztesz áldást, égi békét,
Neved lesz: jóság, irgalom.

Oh! szép ez ábránd álmodónak,
Kinek nehéz, bús álma van,
Kinek a regg is oly fakó csak,

Mint éj, s mely – csillagtalan.
Ki ifju bár, de a mivel birt,
Elveszté mind az ég alatt,
Ki nem keres fényt, nem keres hírt,
S nem érez égő vágyakat.

Oh, szép az isten lánya lenni,
Jó lenne annyi rossz között,
Fejedre szűzi pártát tenni,
Lerázni port, sarat, rögöt.
Oh! szép rajongás: istent hinni,
Imában lelni csak gyönyört, -
De mégis szebb: meleggé tenni
Az otthont, a családi kört.

Madárt ha látsz kalitba zárva,
- Merengj el bár az éneken –
Nem sejted-é, hogy bús dalába
Panasz csendül lágy-édesen?
S nem fáj-e, hogy repülni tudna,
Mert szárnya van és – nem lehet...
Arany kalitka koldús foglya,
S hiába szomjaz kék eget!?

Elismerem:szép lelked álma,
S hiú a látsza’, külvilág, -
De nőnek ott a hivatása,
Hol fészket rejt a lombos ág.
S a míg a ringó bölcső mellett
Zengsz édes altató danát, -
Csak oly közel istenhez lelked,
Miként ha mondnál hő imát!

Ha van tehát még a világon,
Mi a világhoz kötni tud,
Ha van való, mi balga álmon
Túladva közeledbe jut, -
Maradj te nő, s hidd el nékem,
Hogy gyermektől e szó: mama!
A legszebb szó itt len, s az égben
A legbuzgóbb, leghőbb ima!

(Forrás: Vasárnapi Ujság 39. évf. 44. sz. 1892. okt. 30.)

Vargha Gyula: Az özvegy



Lehanyatlott a kéz,
Mely érte fáradt;
Az élet oly nehéz
A gyönge vállnak.
A fészek nem meleg
A zúgó vad szelek
Széjjelzilálták,
Pelyhét szél hordja kinn.
„Gyámoltok elveszett,
Ki véd és ki vezet,
Én édes gyermekim,
Apátlan árvák!”

Megáll a sír előtt
A gyászos özvegy:
„Oh Isten, adj erőt,
Lelkem’ ne törd meg.
Atyám, oh légy velem!
Nálad: a védelem;
Ki gyönge, védtelen,
Megállni képtelen,
Beléd fogódzik.
Mennyei hatalom,
Nálad: az oltalom,
S balzsamos irgalom,
Mely mindent gyógyít.”

Szól. Az ereszkedő
Ködön keresztül,
Sok lámpa reszkető
Sugára rezdül.
S ő áll a sír felett,
Szorongva várva
Az égi felelet
Édes szavára...
Menj haza, gyönge nő,
Édesen pihenő
Kis gyermekidhez;
Állj meg az ágy előtt,
Mosolyuk ád erőt
Küzdelmeidhez.

(Forrás: Vasárnapi Ujság 39. évf. 44. sz. 1892. okt. 30.)

Túrmezei Erzsébet: Eljön


Ádvent. Szelídzengésű üzenet.
Eljön! Eljön!
Beteg, a gyógyulásod,
rab, a szabadulásod,
halott, az életed.

Szomorú, most jön az öröm!
Erőtlen, most jön az erő!
Éjbe járó, hajnalra váró,
fölkel a fény neked.
Zendül az ég,
zendül a föld,
Isten izent:
Eljön! Eljön!
Ádvent! Ádvent!

Ádvent. Dörög rendíthetetlen,
kemény királyi üzenetben.
Eljön. Eljön.
Ha elkerülöd a mosolyban,
elédkerül mint könny, sikoltás.
Ha a bölcsőben meg nem látod,
utadat állja mint koporsó.
Eljön az Első és Utolsó.
Ha mint templom szelíd harangja
nem találhat szíven a hangja,
ágyúk ádáz tüzében hallod
ítélni rajtad majd e hangot.
És rombadőlhet minden oltár,
elnémulhat zsolozsma, zsoltár,
házad küszöbén fog megállani...
A munkazajban, léha dalban,
vagy az éj titkos csendjében fogod
közelgő lépteit meghallani.
Eljön, eljön! Ki nem kerülheted.
Ha kikerülöd mint kegyelmet,
úgy kell bevárnod mint ítéletet.
Hallod? Hallod?
Mozdul az ég, mozdul a föld,
Isten izent:
Eljön. Eljön.
Ádvent. Ádvent.

Lamb K. és M: Shakespeare-mesék (Ford.: Mihály József)



A Lamb-testvérek Shakespeare húsz színdarabjának tartalmát adják e füzetekben, mégpedig a serdülő ifjúság felfogásához alkalmazva. „Kezébe adhatjuk ezt a mesegyűjteményt – mondja az előszó – már a tizenkét éves gyermeknek is, fiúnak és leánynak egyaránt.” De olvassa el bárki a SZEGET SZEGGEL meséjét e kötetből és az ellenkező meggyőződésre jön. A gondolat maga nem rossz, hogy Shakespeare felséges alkotásait ügyes mesékké dolgozza föl valaki, de már megengedjen nekünk a pedagógia: mikor az ifjúságról van szó, akkor jobban meg kell válogatni a meséket is s csak azt adni Shakespeare-ből is, amit lehet.

Ha az angolok gyermekeik kezébe merik adni a SZEGET SZEGGEL meséjét úgy, ahogy az Lambnál elbeszélve van: hagyjuk meg nekik a merészséget, de mi ne kövessük őket ebben. A magyar fordításból bízvást ki kellett volna hagyni, s akkor úgy említenénk fel most e kélt füzet mesét, mint amelyet valóban ajánlani lehet az ifjúságnak.

A füzetek a Franklin-társulat nyomdájából kerültek ki, s árok külön-külön 1 frt.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus


I.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI.

Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,
ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! -
- dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! -:
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Petőfi’s poetische Werke



Petőfi’s poetische Werke cím alatt egy új vállalat első füzete jelent meg közelebb Aigner Lajos kiadásában. Célja: Petőfi összes költői műveinek átültetése a német irodalomba. E feladat kivitelére többen egyesültek, a szerkesztést pedig Aigner Lajos vállalta magára, ki szakértők meghallgatása után, a már megjelent gyűjteményekből is kiválogaja ama fordításokat, melyek kellőleg visszatükrözik az eredeti költeményeknek szépségeit.

Az első füzetben a szerkesztőn kívül Farkas Miksa, Gernerth Ferenc, Molitor Ágost, Neugebauer László, Kolbenheyer Mór, Spóner Andor, Szarvady, Hartmann és Straszmann neveivel találkozunk.

Minden füzethez egy illusztráció lesz mellékelve; az elsőben Orlay Soma egyik ismert képének másolatával találkozunk. Egy füzet ára 30 kr.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Wass Albert: A bujdosó imája (Bajorerdő, 1947)


Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.


Kolmár József: Petőfi Sándor emlékezete – Jellem és korrajzi epistola (Pozsony, 1880.)



Kolmár, ki ifjúkori barátja volt Petőfinknek, sok jóakarattal és lelkesedéssel szedi hexameterekbe a nagy költő életének főbb mozzanatait, megemlékezvén mellékesen ama kortársakról is, kik a negyvenes években jelentékenyebb szerepet játszottak vagy Petőfivel közelebbi összeköttetésben álltak.

A 15 lapra terjedő füzet mindenesetre szép jele a kegyeletnek, de mi jobban szerettük volna, ha Kolmár a nagy költőre vonatkozó érdekesebb életrajzi adatokat prózában írja meg. Ennek legalább egykor hasznát vehette volna az életrajzíró.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Wass Albert: Ébredj magyar!


Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.

Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!

Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!

Benedek Aladár: Esengés



Ki elvittél a pusztaságba,
Oh, vezess vissza engemet!
Vezess vissza az emberekhez,
A míg szivem ilyen áldott, jó s meleg.

Bár örömest hagyám el őket,
Ölükbe vágyom ujra ím,
Beszélni nyájasan hozzájok,
Elrejtve tőlök súlyos álmaim.

Oh, mert ez álmok voltak, a mik
Biztattak, hivtak messzire,
Oda, hol nincs, csak pusztaság, köd,
Hol sir és fázik az ember szive.

Ez álmoknak köszönheted, hogy
Oly könnyen mentem el veled,
El, el, egy sívár rengetegbe,
El, el, hol zúgnak rettentő szelek.

De elég volt! Remegni kezdek.
Fázom. Félek, hogy megfagyok.
Vígy vissza ismét ő hozzájok!
Ne legyek ilyen árva s elhagyott.

Oh vígy vissza, ki elraboltál
Tőlök s magamtól, oly korán!
Hallgatni vágyom csevegésök’,
Csüggvén kis lelkök gyermek-szózatán;

S megosztni vélök vágyat, ingert,
Mosolyt, örömöt, érdeket;
Kifárasztott e zord magány, hol
Nem járnak, csak az istenek.

Oh vígy vissza! Ne légy kegyetlen!
S ők megbocsátnak tán nekem;
Még tán nem késő, még szivökben
Örök gyűlölség nem ég ellenem.

Nem, nem! Hisz én is megbocsátom
Kiátkozásuk, mely kisért.
Vígy vissza! vagy tépd össze lelkem’,
Te csábos, irigy, bús eszményiség!

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Wass Albert: Hontalanság Hitvallása


Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.

Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.

Élet és örökkévalóság


„Létel, te boldogság ezer veszélyben is,
Nemlétel, te pokol, még nem érezve is!”
Csokonai


Brrr!... beh hirtelen kerekedett ez a förtelmes téli zivatar! még sejteni se lehetett ezelőtt egy negyedórával, mikor a nagymama a kismamával elment komaasszony-látogatóba. Én itthon maradtam házpásztornak, vigyázni a szöszke fejű Pipikére, meg a fekete hajú Güzikére, mostoha leánykám s mindannyiónk apró szentjeire.
A kélt kis csacska jószág kedves neszelődése és csicsergése behallik hozzám a benyílóból, s kellemesen zsong fülembe, amint íróasztalom előtt ülve gondolat nélkül bámulok ki az ablakon.
Kinn az utcán, az ólomszínű levegőben a sűrűn lebegő hópelyheket őrült kalamajkában forgatja, csűri-csavarja a zivatar; s ez eszeveszett vitustánchoz a füstölő kéményen – e fekete szopókájú dudán – fújja a nótát. A füstöt le-lecsapódó foszlányokban a fehér hópelyhek közé keveri, mintha még ezzel is rémültebbé akarná tenni őket; belül fűlő kályhámmal pedig vissza-visszanyeleti a meleg légvonat zuhogását, mint a haldokló maradozó hörgését a halálvívódás!

Ablakom alatt az utcán a térdig érő friss hóban egy kifordított subájú ember – sapkájából a füle se látszik ki – küszködik a szemközt jövő viharral, mely a fagyos hótól cafatos subája szárnyait – mint könnyű fátyolt – lebegteti, csapkodja két oldalt hátrafelé.

Ahol ni!... most visszanyomta, de ő lesütött fejjel, mintha bújni akarna, még egyet lép előre tántorogva, most subája alá csap a szél, válla körül kerekre kiteríti és visszáról a fejére borítja. Kénytelen a viharnak hátat fordítva vesződni a hűtelenné vált gúnyával, míg karjaival egy darabig hiába hadonászva ismét összefoghatja két kézzel a mellén.

Fogadni mernék, hogy az imádkozással semmiféle atyafiságban sem levő szavakat mormol összefoghatja két kézzel a mellén.
Fogadni mernék, hogy az imádkozással semmiféle atyafiságban sem levő szavakat mormol összecsikorított foga közt. – Szélnek dőlve, nagy nehezen elbandukál ablakom alól, azután nem látom...

Hová hajtja ez az őrült vihar e keveregve lebegő hópelyheket?...

El – messze... talán a végtelenbe!...

Hohó!... végtelenség!?..... örökkévalóság?!... Ezek fölött gondolkozni is lehetne... Most nagyon van ráérő időm; de meg olvastam is valamikor, hogy ezen eszmék fejtegetésében már sokan megkábultak; megkísértem én is, jó lesz valami más narkotikum helyett...

- Az évezredek billiárd – eh! akarom mondani – billióinak milliárdjai még csak másodperceknek se válnak ugyan be az örökkévalósághoz viszonyítva, de ez mégis azok elgondolhatatlan tömérdekségéből áll!

Az évezredek: egymásra verődött századok. A századok: rakásra gyűlt évtizedek, ezek felszaporodott évek, melyek a hónapok – ezek a hetek, a hetek: a napok -, a napok az órák, percek és másodpercek takarékpénztárai!...

Mintha egy teleszkópba a vastagabb felén benézve, az örökkévalóságot másodpercekké kicsinyítve látnók a vékonyabb vége előtt!

Ezen hasonlítás elmésen bebizonyítja, hogy a szempillantás alatt lüktetve eltűnő másodperc is részecskéje az...
- Bátyótám!... bátyótám!
- No, mi az?
- A Pipite lehúszta a babusta tunitáját!
- Tyüh! Hadd lám!

A kis barna Güzike duzmanos képpel hozza be a corpus delictit, mely a Pipike komornasága miatt alig prezentálható toiletteben van. – Amint ezen derangírozott kisasszonyt Güzike a kélt kis kezével az orrom alá tartja, látom, hogy cseresznyeszája végei – mint a csurgóra álló újhold szarvai – lefelé íveződnek. – No, most mindjárt eltörik a mécses-cserép!...
- Pipike! gyere be!

Pipike – két éves fiatal úri ember – a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül kocog be a porolópálcán, melyet ostorral csapkodva, s szöszke fejét mint a csótáros csikó fel-felvagdosva, nagy kanyarodásban belovagol a szoba legtávolabbi szögletébe.
- Állj elő vén Márkus!

Egy iramattal előttem terem, megrántja a porolópálca-paripa száját, hogy az ezen hyppodromi fogás miatt felágaskodva, megemeli a még egyszárú nadrágot.
- Megmondtam már, hogy a Güzike babáját nem szabad bántani!

Pipike komolyan néz a szemem közé; látszik, hogy lelkét nem terheli bűntudat, mert egész flegmával replikáz:
- A tunita nem Guzié, azs a babustáé.
- De a babuska maga is a Güzikéé.

Ezen érvelést Pipike azzal teszi tönkre, hogy a babát kikapja a Güzike kezéből s azt, leírhatatlan indiszkrét helyzetben, lábainál fogva meglóbálva, elhajítja.

Ezen lovagiatlan eljárás csakugyan eltöri a mécses-cserepet, s Güzike keservesen elpityeredik.
- Ejnye, te – te lázadó bosnyák! Vedd föl szépen a babuskát, add oda Güzikének; azután csókold meg és kérd meg szépen, hogy ne haragudjék.

Ezen rendeletek végrehajtása után megköttetett a békesség és a fegyverszünetet kötött hadviselő felek saját táborukba vonultak vissza.

Hol is hagytam el az örökkévalóságot?...

Úgy, amint a teleszkóp vastagabb felén benézve, másodperccé kisebbedve látszott.

De mit nekem a rövidke másodperc! Én az örökkévalóságról akarok gondolkozni; ez okért megfordítom a messzelátót, és most a vékonyabb végén kukkantok bele...

No már ez tágasabb kilátás!...

Itt már kedvemre nyújtózkodhatom a végtelenségben, nem vagyok kénytelen összehúzni magamat, mint a kínai óriás a közönséges termetű emberhez szabott nyoszolyában...

Gondolatnak is iszonyú – ezt a végetlen örökkévalóságot véges elmével...
- Bátyóta?
- Mi az már megint?!

Pipike, a lázadó bosnyák, pityergéshez készült pofácskával, gyalog szalad hozzám – s még csak elképzelni is rettenetes! -, hozza a kedvenc négykerekű almásszürke lovát, melynek farka helyén volt fütyülőjét – az előterjesztett tényvázlat szerint – Güzike kicsavarta!

No, ezt helyre kell tenni, mert különben nem lesz békesség ebben a tartományban!

Előveszem a tollkésemet, s kezdem az almásszürke sípnak szánt részét célravezetőleg idomítani.

Pipike, hogy ezen chirurgiai operációt közvetlen közelségből szemlélhesse, addig ágaskodik, kapaszkodik, míg apránként szerencsésen felkúszik az ölembe.

Az operáció mély csendben történik s Güzike a benyílóból nem tudván mire vélni a dolgok ilyetén fordulatát, vagy talán érzékeny lelkiismerete a súlyos bűntudat által is háborgattatván, lassan besompolyog és semmiféle megtorlási vágyat nem obszerválván arcomon, Pipikével szemközt szintén az ölembe mászik.

Így egyik bal-, másik jobb felől kicsi karjaikkal átölelik a nyakamat, s én halántékaimon érzem gyönge pihegésöket.
- Bátyótám! nem fáj majd a futyuló a cocótánat? – kérdi bűnbánó részvéttel Güzike...
- - - - - - - - - - - -

Most a zörgők csörgése hallik a kapubejárásnál, megjött a szán, meghozta a nagymamát, kis mamát, kis papát.
- Mödgyüttet! – ujjong Güzike.
- Ott a cinosz möd a dáma! – kiált Pipike s olyan gázolást visznek rajtam véghez, mintha hordós-káposztát taposnának; de azért szokásuk ellen nem mozdulnak az ölemből, s nem repesnek az érkezők elé, mert még nincs helyen a síp!

A szobába lépők egy dugat fűteni való melegét neutralizáló hideget hoznak be magokkal és égő szemmel, pirosra csípett arccal jönnek felénk.

Én nem mehetek eléjök, fogva tart a nyakamba csimbeszkedő apróság!...

De a kis mama a Pipikének, a kis papa a Güzikének gőgicsél...

A kedves nagymamácska az én fejem fölé hajol, hosszan, édesen homlokon csókol, s én nem érzem, hogy a hideg hópelyhek arcomba hullanak fejkendőjéről, csak szótalanul nézek nyájasan reám mosolygó szemébe.
- - - - - - - - - - - -

- Hát az örökkévalóság!?...

Majd, ha – mint a tudósok kiszámították – évezredek múltával a lassanként kihűlendő földgömbön megszűnik az élet – s maga a földgömb is kiégett meteorként a világűrt betöltő s megrázkódtató robajjal darabokra szakadozva az őt vonzó napba hull -, s nem élnek többé egymásért dobogó szerető szívek... Mit ér akkor az örökkévalóság!?...

Eh! ... gondolkozni sem érdemes felőle!
(- Kiséri -)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Arany János: Emlények (kézirat)

Wass Albert: Ki a magyar?


Ki a magyar hát, cimbora?
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsük el szaporán,
míg el nem süllyed a ladik!
Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
evezőt! Ebura fakó!
Így csináljuk már ezer éve,
ez hát nekünk való!
Aztán , ha majd holt tetemünket
kiveti a víz a partra:
magyar leszel Te is, én is,
a harmadik is, mind, mind, kit halva,
bevert fejjel, némán, gyászban
fektethetünk a ravatalra.

Jókai Mór: Egy nap Arany Jánosnál




Akkor még nagykőrösi professzor volt az öreg. Aztán nem is volt még öreg. Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Tompa Miska, Ballagi, Mentovich, Losonczy László, én magam is, mind fiatalok voltunk, egyikünk sem tudóstársasági tag. Szilágyi Sándor pláne még csak „vadmalac” volt.

Az elsőt nem panaszképpen, az utolsót nem gorombaságul mondom, hanem hogy hát mivelhogy nem voltunk tudóstársasági tagok, tehát valamiféle társaságnak csak kellett lennünk, annálfogva még Petőfi találta ki azt a nagyon megtisztelő címet a számunkra, hogy „vaddisznók”. Degré, Lauka nagyon jól emlékezhetnek rá, hogy ezt a címet valódi büszkeséggel viseltük. Arany János azonban a még akkor nagyon fiatal Szilágyi Sándort a felserdülés (illetőleg felsüldülés) reményében egyelőre csak „vad-malacnak” fogadta el.

Tehát egy szép őszi napon meghíttak bennünket, pestieket, a nagykőrösiek egy kis vidám mulatságra.

Az volt ám a tanári kar! a fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagykőrösön volt, s egyszer a sok okos ember közül egy azt a legnagyobb okosságot követte el, hogy örökölt valami félmilliót. Nem vonom vissza a kifejezést, valóban elkövette ez okosságot, mert vannak emberek, akik bolond fővel örökölnek, de ő rászolgált a magáéra a tudományával.
Ez úgy történt, hogy lakott a külföldön egy magyar születésű, de görög vallású úri ember, aki műkincsei gyüjteményéről messzeföldön nevezetes volt és amellett több, mint milliomos. Régen elszakadt azonban hazulról és sem ő nem gondolt itthon maradt rokonaira, sem azok ő rá. Nem is szándékozott a végrendeletében róluk megemlékezni. Egyszer híre megy a hírlapokban, hogy a nagykőrösi kálvinista kollégiumban megválasztották a görög ortodox hitű Tomori Anasztázt matheseos professzornak. Az öreg milliomos meghallja ezt a hírt: hisz ez az ő unokaöccse! Nagy eset ez! Hogy a tősgyökeres, keménynyakú nagykőrösi kálvinisták egy görögöt emeljenek fel a katedrájukba! Akkor ennek nagyon derék embernek kell lenni. Amint hogy az is volt. Erre a milliomos rögtön új végrendeletet ír, s minden vagyonát Tomorira és annak a testvéreire hagyja; maga egy év múlva meghal, s azzal a gyönyörű szép örökség három derék magyar családot emel fel egyszerre a boldogok sorába; s mindez köszönhető nem a véletlennek, hanem a tudománynak.

Persze, hogy az a + b magyarázásnak egyszerre vége szakadt. Tomori barátunk megmaradt ugyan régi kollégái jó barátjának mind e mai napig; de a katedrától elbúcsúzott, s az ő „kitoló kásá”-ja képezte a titulus bibendijét a mi nagykőrösi dinomdánomunknak.

Hajh bizony pedig már akkor ő volt az utolsó görög Nagykőrös városában. Kivesz mindenünnen a városainkból ez a derék macedon faj, amely olyan igaz jó magyar volt. Üresen maradnak azok a szép rác templomok, amiket a virulás korszakában építtettek. A nagykőrösi görög templom nem volt valami szép, se nem nagy, valljuk meg az igazat, hogy kicsiny volt. Miután gazdája nem volt, a városra maradt; a város meg nem tudott vele mit csinálni, utoljára kiadta haszonbérbe. Tomori kivette azt és aztán imitt-amott ellakogatott benne.

Már most hát csak azt is meg kell vallanom, hogy bizony mi a gazdátlan templomban ültük meg ezt a búcsúlakomát. De nem volt az a templom puszta: előtte való nap Mentovich kipingálta a falait mindenféle képekkel, de azt maig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai jeleneteket ábrázoltak? Ellenben mulatságosak voltak.

Mulattunk bizony mi, éspedig igen jól. Rendkívüli dolgok történtek.

Hallottam Ballagit énekelni és láttam Gyulai Pált táncolni. Kivel táncolt? Velem, ő volt a kisasszony. Csupa férfi-társaság volt, a cigány pedig húzta, tehát táncolni kellett, nekem felváltva hol Gyulai, hol Salamon Ferenc volt a táncosnőm. Akkor még a lapok nem írták ki a bálkirálynők neveit, azért jegyzem azt fel utólagosan a história számára. És Gyulai szemembe mondá (ha csak most el nem grünwaldozza a szavát), hogy sohase látott jobb magyar táncost nálamnál. Tompa összecsókolt minden embert, s Mentovich Losonczy Lászlót imádta, hogy mondjon el egyet a verseiből, amit az sehogy sem akart elkövetni; ebből gondolhatja mindenki, hogy micsoda jó bor lehetett az a nagykőrösi idei termés.

Csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János. Őhozzá voltunk Tompával meg Ballagival éjszakai szállásra rendelve, hát neki meg kellett tartania az egész tájékozási tehetségét, hogy legyen valaki, aki a többieket hazavezeti a templomból.

A nagykőrösi lágykeblű aszfalt rég elenyésztette azokat a nyomokat, amiket a mi lábaink ez éjszakán hazáig rajta hagytak (ilyen háládatlan a világ!), hanem az én emlékemben még most is édesen duzzadoz az a jó puha ágy, amibe kedves háziasszonyunk minket, hazatérő korhely népet lefektetett, s amiből Ballagi minden félórában felráncigált bennünket, mikor már aludni kezdtünk, hogy elbúcsúzzék tőlünk, mert ő már megy a vasútra. Utoljára is lekésett róla.

Mi még egy napot ott töltöttünk Tompával a vendégszerető baráti háznál s ez emlékezetes nap volt.

Arany János azzal a biztatással csalt ki az odúmból (mert nehezen mozdultam ki Pestről, még akkor a policájnál bizonyítványt kellett rá venni, hogy jó járatban való ember az ember, ha Nagykőrösre akart utazni s visszatérett megmotozták a vámnál), tehát gyönge oldalánál fogta meg a poéta-kollégát, azt mondta, hogy van neki egy kis leánya, aki egy humorisztikus novellámból csinált egy vígjátékot, és azt maga el is játssza.

Gyönyörű, kedves gyermek volt, mintha most is előttem állna még, rózsapiros arcára, nagy eleven szemeire s arra a mosolytvalló ajkra olyan jól emlékezem. Még azt a kort élte, amiben a leányt gyermeknek híjják; de amikor már szabad neki egy olyan bolondos novellát elolvasni, mint az én „Örmény és családja” című mesém (amit a cenzor tett meg „rác”-ból „örmény”-nek, ő tudja miért?)

A kis Juliska egy kis szépen-kérésre, egy kis atyai felhatalmazásra, s egy kis anyai bíztatásra rá hagyta magát venni, hogy előadja közös vígjátékunkat, még pirosabbra gyulladt arccal. Bámulatos volt annyi zsenialitás abban a gyermekben. Ötféle szerepet kellett játszania, egy vén lamentáló fösvényt, egy boltoslegényt, egy pálinkaszomjas kocsist, egy naiv, szelíd hajadont, aztán meg egy pajkos, cserefendi leányt, akit az apja „Mincuckának” hivogat és kényeztet. Mind az ötöt úgy adta, hogy csupa megenni való volt. Különösen a vén Gergucot, a maga rácos kiejtésével, aki a Mincuckát „arányus leányum”-nak szólítja. Az előadás köztetszést aratott s az összes játszószemélyzet általános tapsviharban részesült.

Ettől fogva, ha összejöttünk Arannyal, nem is kérdeztem másképpen, mint hogy „mit csinál a szép kis Mincucka?” Mintha most is előttem látnám!
Hát még az hogyne látná őt maga előtt örökké, aki a Toldi szerelmé-ben újra meg újra maga elé teremti őt; mintha a helyett, aki testben eltűnt előle, az álomalakját akarná ércbe önteni?

Biz az már mind tegnapelőtt történt.

Másodszori látogatásom Aranyéknál ez év Petőfi-gyűlése napjára esik. Csak huszonöt év van a kettő között. És még milyen huszonöt év! Egy napját sem kívánnám vissza! Örömök, kétséggel megkeserítve, de előre rettegett bajok, s közbe változatosságképpen egy-egy véletlen veszedelem.

Megírta Toldi szerelmé-t. Egész világ üdvözölte a művet és íróját. Én is fölkerestem levelemmel Aranyt. Arra meg ő írt hozzám egy kedves baráti választ, amelyet én sokkal kedvesebbnek tartok, mint hogy nyomdafestékkel be hagyjam kormozni. Beszél benne a múzsákhoz való viszonyomról, s hogy elébb megőszül még a parókám is, mint annak vége lesz.

Tehát a Petőfi-Társaság tisztelgő küldöttségét kell hozzá vezetnem. Aztán szónokolni a társaság nevében. Hiszen a büdzséhez lehet szónokolni, de hogy lehet Aranyhoz és nekem?

Amint benyitottam az ajtaját, egyszerre ott állt előttem megint az „arányus leányum”, a szép piros, lángszemű Mincucka. Hajh, nem ő: ez már a „kis idegen”. Ez a szép Juliska leánya. Bizonyosan olyan jó leány, mint az volt.

De hát én azt mit tudhatom, aki a tegnapelőtt és a ma között huszonöt évet átaludtam?

Minden dikció kiment a fejemből.

Nem tudtam én Aranynak semmiféle felköszöntést mondani.

– Látod, mondám neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.

Mosolygott, azzal a jószívű ravaszságával.
– Azért írtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból nem adod ki az újságban.

S aztán nem tudtam, csak hallgatni és nézni.

Hatalmas az idő!
Fehérre festi a sötét hajat
S sötétre festi a fehér szivet.
De a szellem hatalmasabb!

Fehér hajnak, sötét szívnek visszaadja az eltűnt fiatalságot.

Tartson még sokáig!

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Wass Albert: Üzenet haza (Bajorerdő, 1948)


Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.


Ipolyvölgyi Béla: Az én virágaim (Balassagyarmat, 1879)



Valaki, akit Ipolyvölgyi Bélának neveznek, elképzeli magáról, hogy poétának született és ír olyan dolgokat, melyekben a tehetségnek, hivatásnak még csak egyetlenegy szikráját sem lehet fölfedezni. Ha legalább megmaradna az íróasztal számára, mint fiatalkori vétek, örök titokként rejtőzvén el valamely fiókba. De kiadni őket: a világ elé lépni ilyen sületlenségekkel: ehhez már igazán sok kell. A szerző nagyon boldog volt, mikor első versét megírta s úgy képzelte, hogy dalára

Az iboly kiváncsian dugta ki
A bokor alól pici kis fejét.

De mi azt is láttuk, hogy az „iboly” csóválgatni kezdte kis lila fejét s nem győzött csodálkozni azon, hogy hogy’ írhat valaki olyan silány poémákat, mint Ipolyvölgyi Béla, kinek kedvesét „glóriás varázs” fogja körül „kéjes percenet”-kor s bár szerető „szűje” „romba züll”: azért –

Lombos erdőn madárka-dal:
A sziv húrján magára vall!

Csilló lepkék szállnak a levegőben s a költői lélek merengve kérdezi:

A holdsugár
Szerelmében
Mért volt olyan
Szerencsétlen.

Oh! szerencsétlen holdsugarak s boldogtalan poéta! Előre látható, hogy nem lesz senki, aki sírodra

„Élő virágból koszort kötne”

mert e „porhont” (t. i. a földet) szívtelen emberek lakják. Tehát:

Martyr-kínok bősz tengere
Omolj reám! öntsd el lelkem!

Hasonló zűrzavarral jelenik meg a „barátság”, a „szerelem” s a „hazaszeretet” is e kötetben. Ím, egy barátjához így ír a poétánk:

Mi fűz engem hozzád, azt meg nem mondhatom,
Ah, de szűm érzi a ki nem mondhatót!
- Szeretlek nagyon, kimondhatatlanul
.... Lelkem mélyéből szeretlek,
Szeretlek tisztán, szeretlek szabadon,
Ámbár, a mi fogva tartja még lelkem,
Nincsen lerázva a nyügző porhon!

Mi akar ez lenni, úgy hisszük, az ilynemű strófákat fölösleges boncolgatnunk; elég minden további megjegyzés nélkül a tiszta ítélet elé állítani.
A szerelmi helyzetekből s hangulatokból csak egy versszakot idézünk, mely után el lehet képzelni: milyenek a többiek.

Reszkető szívvel gondolok reá,
Midőn a válásperc elérkezett.
Te mosolyogtál, csakhogy felvidíts...
Oh, engem megöl az emlékezet!

És végül a rettenetes „honszerelem!” Poétánk azt a hozzá méltó feladatot tűzi maga elé, hogy

Ujjáteremti ezt az árva, drága hont!

Bárha „a kor sötét, átkos szelleme, miként órjás szörny utját állja.” (77. l.) Uram ne vigy bennünket a kísértetbe és szabadíts meg a gonosztól, de az ilyen poétáktól kiváltképpen mindenkorra! Nem érdemli meg, hogy egy betűvel is többet írjunk róla!

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Rakovszky József: Advent idején



Ha nem is lesz foszlós kalácsom,
mégis csak várlak, szent karácsony!
Szegény szívem sarkig kitárlak
Urát várván örök világnak

Hittel élek és kis kenyéren,
hisz kevéssel mindig beérem.
Aki szegényen Krisztust várja,
csillagot esd az éjszakába’.

Krisztus-csillagra várok én is,
miként a szív, a föld s az ég is.
A Békeisten csillagára
bízván tekintne minden árva!

A rongyos koldus, csonka, béna,
a feltett ajkú könnyű céda,
mind-mind nyugodna földi vackán,
merengve békecsillagocskán!

S ha nem is lesz vackom, lakásom,
tudja Isten, még azt se bánom,
csak járhassak utamban békén
Urunknak áldott születésén!

Szántay Aladár: Költemények (Bp., Aigner. l880.)



Összesen harminc költemény van e kötetben s ezek legnagyobb része elbeszélő, románcféle. Valami sötét, elkeseredett hangulat jellemzi e verseket, melyek azonban nincsenek minden hevülés nélkül írva. A REGGELI ÉRKEZÉS című költeményt kivéve, melyben némi családias derű játszik, a többi borús vagy hazafias hangulat terméke. Többek, mint egyszerű kísérletek s köztük nem egy határozott tehetségre vall. Alanyias költeményeinek hibája, hogy kissé bőbeszédűen vannak tartva, de egyszerű s hol kell erős, erőteljes nyelv, ügyes formák kárpótolnak érte. Szerelmi csalódás, merengések a múlt fölött s kétely a jövőben: ím, ezek alanyias verseinek fővonásai. Sokkal szerencsésebb Szántay Aladár az elbeszélői, vagy leírói genre-ban és hazafias verseiben. A RULIKOVSZKY KÁZMÉR SÍRJÁN című költemény melegen, hatásosan van megírva s az EMLÉKEZÉS EGY VÉRTANÚRA című, mintha epilógja lenne az előbbinek:

Vértanuké minden század.
Emlékök él könyben, dalban,
S mint az eszme, melyért haltak,
Mindörökre halhatatlan!
- Ti anyák! ha fiat szültök,
Tanítsátok lánggal égve:
Oh, mert elhagyott hazánknak
Sok martyrra lesz szükséges.

Költőnk szívesen eltűnődik a világ fölött, bölcsészi reflexiókat hallat s amily őszintén lelkesedik a jobb ügyért: épp oly komor búval kénytelen végül beismerni, hogy –

A világnak vén arculatja
Örökre csak a régit mutatja.
Világ piacán, ember-vásáron
Mindenkinek jut egy kopott járom.
Ha jóllakik, elcsitul keserve:
Küzd, szenved láncba, békóba verve...

Elbeszélő költeményei közt sikerültek a HÁROM ZSIDÓ FIÚ, a GALAMB AZ ORGIÁN (mely egy kéjleány történetét mondja el meghatón), a SZŰZ, s végül a HALASI ASSZONY, melyben egy szegény özvegy asszonyt rajzol, aki háborús idők alkalmával kínos aggodalommal várja haza katonafiát, akiről még eddig semmi hír sem jutott hozzá. A kis románc igen csinosan van befejezve s utolsó három versszakát idézzük is:

AZ ÉN VIRÁGAIM

Bús mécse haldoklik,
Ő mégis fenn görnyed,
Sohajtva forgatja
A zsolozsmás könyvet.

Ha a nagy királyok
Háborút csinálnak:
Mért nem kérdezik meg
Az édes anyákat?

Hogyha megkérdeznék,
Az lenne a vége:
Örökös maradna
E földön a béke!

Röviden összefoglalva megjegyzéseinket: elismeréssel szólhatunk e kis kötetről s szerzőjét őszintén buzdíthatjuk, hogy tehetségével fogjon a románc és az elbeszélés műveléséhez, mely téren eddig működése is reményekre jogosít bennünket.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Márai Sándor: Mennyből az angyal (New York, 1956).



Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.''
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
mennyből az angyal

Jakab Ödön: Költemények (Bp., Aigner, 1880.)



A kötet szerzője az újabb költői nemzedék jobbjai közé tartozik. Nem annyira rendkívüli termékenység, mint inkább műgondja miatt tűnt fel e fiatal író; keveset, de gondosan dolgozik,mint egy költőtársa, a már régen hallgató Kiss József, kivel még sok másban össze lehetne hasonlítani. Jakab Ödön e kötete Rózának van ajánlva, kinek neve számos dalában és versében megzendül, mint egyetlen, kizárólagos eszmény, kit a költő megszeret, kiért évek hosszú során át remélve, aggódva küzd, s kit végül nőül nyer. Mégis, különösnek találjuk, hogy éppen a Rózához írt versek taroznak a kötet gyöngébb darabjai közé. Ezt annak tulajdonítjuk, hogy Jakab Ödön lírájáról hiányzik a szenvedély húrja s a lantos poémák csak akkor sikerülnek neki, ha hangulatát egészen dalformába önti. Így sikerül a VIRÁGOS-ÁGY FOLYANDÁRA című kedves dal, melyhez hasonló a következő kerek kis dal is:

Ha én király volnék
Édes galambocskám,
Gyönyörű termeted
Aranyba foglalnám.

De király nem vagyok
És így arany helyett
Ölelő karomba
Foglalom termeted.

Hideg is az arany,
Rossz foglaló lenne;
Meleg az én karom,
Jobb is neked benne.

De mihelyt eltér a dal formájától: rögtön laza lesz, színtelen, sőt néha majdnem egészen prózai. Így pl.:

Verseimben nem dicsérlek,
Hiába is dicsérnélek.
Venyigeszálakból nem szűhetni fátyolt:
Emberi szavakban hasztalan próbálnám
Leírni jóságod.

Nem mondjuk azt, hogy Jakab Ödön szerelmes verseiben nincs gondolat, nincs hangulat, de megjegyezzük, hogy e nemű költeményei egy fokkal sem állnak felül a középszerűség színvonalán. Sem jók, sem rosszak. Legfőbb hibájuk azonban, hogy – tűztelenek. Különben is a kötet összbenyomását, egészben tett hatását tekintve, arra a meggyőződésre kell jönnünk, hogy költőnk nem született a tiszta alanyi líra művelésére, s ezzel, amint látszik, előbb-utóbb fel is fog hagyni, ha teljesen megismerte magát és tehetségeit. A kötet legszebb (s köztük sok igen szép) darabja az elbeszélő és leíró költészet körébe vág. Ezekből a költeményekből nyilván kitetszik a valódi hivatás s mintegy utasítani látszanak magát a költőt is, hogy teljes buzgalommal fogjon e tehetségeinek megfelelőbb műfajok műveléséhez. Mihelyt egy kép lebeg a költőnk szeme előtt: biztosak lehetünk róla, hogy megtalálja hozzá a hangulatot és festése, leírása szépen sikerül. Sőt igazi hangulatot nem is tud kép nélkül adni s erre fényes példaként álljon itt következő költeménye, melyest a kötet javából veszünk ki mutatványul:

Korcsmában

Tehetős, gazdag ifju méláz
Amott a szűk asztal megett;
Szeme lesütve, arca halvány,
Látszik: beh sokat szenvedett!

És hogy gyötrelmét eltemesse,
Mely bús szívébe hasogat:
Huzatja egyre, szakadatlan
A harsogó, vig dalokat.

Oh! én is hordok néma gyásszal
Szivemben elég keserűt,
De pénzem nincs, hogy megfizessem
A vigasztaló hegedűt.

Hanem szerényen, megvonúlva
Távol egy üres szegleten:
A másnak húzott vig zenénél
Bánatom én is feledem.

Úgy teszek, miként városokban
Baján a szegény nép segit,
Ha van halottja, ámde pénze
Harangozásra nem telik.

Elvárja, míg egy gazdagabbal
Indúl a fényes gyászmenet,
Aztán az ingyen harangszónál
Ő is megindul és – temet.

Hasonló szépségűek, sikerült, kedves költemények a TUBA LIDI, ÉMEK A VÉM KOLDUSRÓL, VIRÁG JÓZSI (a kötetnek határozottan legszebb darabja), A HEGYI KOCSMA, VADÁSZOK DALA, KÉT KESERGŐ, A DÉVAI VÁRROM stb. címűek.

A lehető legjobb akarattal írjuk e sorokat s elismerésünk szolgáljon buzdításul a fiatal, szép tehetségű költőnek. Igaz, hogy „lemondani” nem könnyű dolog, de birkózzék meg Jakab Ödön magával és számoljon tehetségeivel. Az alanyi líra művelésével hagyjon fel, vagy használja hangulataihoz kizárólagosan a dalformát és művelje a költészet elbeszélő fajait. Erre van ő hivatva s aki a VIRÁG JÓZSI-t meg tudta írni, nagyobb szabású elbeszélő költeménnyel is megpróbálkozhatik.

Itt-ott akad egy kis reminiscentia is, ilyen a CSONKA TÖLGY, mely tárgyával, eszmemenetével s formájával élénken emlékeztet bennünket Petőfi Sivatag koronája című költeményére: de a kötet egészben önálló tehetségről tanúskodik. A nyelv is elég tömör, frázis nélküli, jóízűen magyaros, csak itt-ott akadunk egy-egy sorra, mely idegenesen hangzik a fülnek és értelemnek, pl.:

Rozzant tető, omlott falak
Szegényes kinézést adnak.

A kötet, mely 166 lapra terjed, csinos kiállítású s ára 1 frt 50 kr., melyen ajánlhatjuk a költészet minden kedvelőjének és barátjának.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben



Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj?

Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?

A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.

Mirza-Saffi dalai



(Bodenstedt, Fordította Bánfalvy Lajos. Bp., Grimm. 1880)

E színgazdag, a kelet bűbájától besugárzott s kedves zengzetű dalok, német eredetiben hatvan kiadásnál többet megértek már. Fordító nem végzett haszontalan munkát, mikor rászánta magát, hogy a teljes Mirza-Saffit átülteti irodalmunkba. Fordításai ha nem is felelnek meg egészen a műfordítás követeléseinek, eléggé csinosak s itt-ott jól sikerültek. Csak a zengzetesség és a kifejezések tisztasága nem üti meg a kellő mértéket, pedig – különösen az apróbb daloknál – ez nagyon érezhető hiány. Aztán meg már többet lefordítottak ezekből jobban és szebben nyelvünkre, így Arany János is néhányat s ezeket aztán a Bánfalvy Lajos gyöngébb fordításában olvasni nem kellemes.
A már lefordítottakat fölvehette volna e gyűjteménybe, s akkor talán kikerülhette volna a „danája”, „patakcsa”, „étkit féreg képezi”-féle szavak használatát is, melyekhez hasonló különben elég van a csinos kiállítású kis kötetben. De a fordítás azért így is dicséretet érdemel. Íme egy kis mutatvány belőle:

Szivembe vésve arcod
S csodás tekinteted
Mely – bárhogy tekintsek -
Körültem ott lebeg.

Eszméim tengerébe
Merülsz te, mint a nap,
Hogy reggel uj varázzsal
Ragyogni lássalak!

Az ízléses kötet ára fűzve 1 frt 20 kr. Díszkötésben 2 frt.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)