Vészi József: A bánat dalaiból (Bp., 1879)

„A költő korának gyermeke; az ő keblében visszhangra talál – kell, hogy találjon – az ellentétek kiegyenlítése körül hiába fáradozó századnak önmagával való meghasonlottsága, kétségbeesése; a költő keble tükörlap: magába szíja kora minden sugarát, hogy ismét visszaverhesse. E visszavert sugarak a költő dalai –„

Ím, ezek a bölcs frázisok Vészi József kötetének előszavából vannak idézve, versírónk siet mentegetőzni s előre kinyilvánítja, hogy az a kritikus, aki „bánatos” szerelmi nótáiban „affektált világfájdalmat” talál, vagy érzelmeit „unalmas érzelgéseknek” tartja: balul ítél. Szerencsére a kötet sokkal kisebb terjedelmű, hogysem valami nagy kritikai apparátussal kellene elébe állni s kár is volt azokat a nagy frázisokat megkockáztatni az előszóban, mert ezekből az apró-cseprő dalokból bizony nemigen verődik vissza – a század. Ami pedig a fájdalmat illeti, annak jogosultságát a költészetben egészen fölösleges vitatni; mindössze is csak arról lehet szó, hogy miként, mily alakban s mily modorban tükrözteti elénk azt a fájdalmat és bánatot a költő? Mert új már alig van a nap alatt s szerelmes minden poéta volt és közülük sok dalolt már könyörtelen ideálokról, kőszívekről, hasztalanul elsírt könnyekről, gyászról, fájdalomról, csakhogy dal és dal közt azért elég különbség maradt. Így menti meg a forma változatossága az érzelmek egyhangúságát.

Vészi József nincs minden tehetség nélkül s olykor eltalálja a dal egyszerű, tiszta formáját. Kis kötetének legtöbb darabjánál nem az a hiba, hogy rossz, hanem hogy egészen középszerű – olyan dalok, melyeket már százan megírtak jobban s melyeknek hangulata már olyan közönséges, hétköznapi, mint a verébcsicsergés. Ezekről hát nem is szólunk többet, csak azt tesszük hozzá, hogy a poéta legyen egy kissé válogatós, s ha nincs kellő ereje hozzá, ne énekeljen meg minden alkalmat és helyzetet. Mikor egy érzés, egy hangulat igazán megragadja: csak akkor nyúljon lantjához habozás nélkül. A 24 első dal közt kettő van, mely figyelmet érdemel, a XVIII. és XIX. dal, de mit szóljunk a XXIV-ikről? A kritikának kötelessége felszólalni, hogy a fiatal költő óvakodjék a „század” ilynemű visszatükröztetésétől:

Reám tekintsz s szemedbe köny tolúl
S remegve szólsz az önvádnak szaván:
„Bocsáss meg, lám hisz én is szenvedek,
Az én orcám is olyan halovány.”
- Jó férjed áll s bámulva rád tekint,
S hogy elfutok, még nő az ámulás –
Megláttam, hogy tágabb lett termeted
S ilyenkor árt a nagy felindulás.

Az ilyesmiknek, pláne így elmondva, semmi jogosultságuk sincs a költészet világában; a rím nem menti ki, sőt jobban kitünteti az ízetlenséget. Hasonló könnyelműségről s férfihoz nem illő, költőhöz pedig éppen nem való ízetlenségről tesz tanúságot a következő strófa:

Ne félj, már nemsokára vége lészen
- Hadd játszam végig szörnyű szerepem –
Addig ha hallod száraz köhögésem,
Kérd istened, irgalmazzon nekem.

Az sem valami elbájolóan hangzik, mikor kedvesére azt mondja, hogy „piócaként kiszívtad véremet”: erre a kritikának csak egy szava lehet, az, hogy „pfuj!”

De viszont el kell ismernünk, hogy Vészi ügyesen bánik a nyelvvel s van tehetsége az alakok megválasztásához. Néha tiszta, szép formákat találunk nála, egy-egy dalát gondosan írja s jól esik látni, hogy gyakran gondolattal és hangulattal is. Egészen kerek és ügyes költemények a XXV., XXXVII. és XXXIX. számmal jelzett dalok, melyekben költői hangulat s tiszta forma szépen olvadnak össze. Mutatványul idézzük a XXX. dal első két strófáját, mely a rá következő két versszak elhagyásával csinos kis dallá kerekedik:

Ha látjátok busongásom,
Ha halljátok kacagásom
Én rajtam ne nevessetek,
Tudom is én, hogy mit teszek.

Olyan vagyok, mint a felleg,
Melyet őszi szellő kerget;
Minduntalan más alakja:
Köny marad a foglalatja.

A negyvenkét dal között tehát van néhány, mely tehetségről tanúskodik s figyelmet érdemel; ahhoz azonban, hogy Vészi József valódi költő lehessen: még igen sokat kell tisztulnia.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. – Bp., Rautmann Frigyes kiadása)