Jókai Mór: Egy nap Arany Jánosnál

Akkor még nagykőrösi professzor volt az öreg. Aztán nem is volt még öreg. Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Tompa Miska, Ballagi, Mentovich, Losonczy László, én magam is, mind fiatalok voltunk, egyikünk sem tudóstársasági tag. Szilágyi Sándor pláne még csak „vadmalac” volt.
Az elsőt nem panaszképpen, az utolsót nem gorombaságul mondom, hanem hogy hát mivelhogy nem voltunk tudóstársasági tagok, tehát valamiféle társaságnak csak kellett lennünk, annálfogva még Petőfi találta ki azt a nagyon megtisztelő címet a számunkra, hogy „vaddisznók”. Degré, Lauka nagyon jól emlékezhetnek rá, hogy ezt a címet valódi büszkeséggel viseltük. Arany János azonban a még akkor nagyon fiatal Szilágyi Sándort a felserdülés (illetőleg felsüldülés) reményében egyelőre csak „vad-malacnak” fogadta el.

Tehát egy szép őszi napon meghíttak bennünket, pestieket, a nagykőrösiek egy kis vidám mulatságra.

Az volt ám a tanári kar! a fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagykőrösön volt, s egyszer a sok okos ember közül egy azt a legnagyobb okosságot követte el, hogy örökölt valami félmilliót. Nem vonom vissza a kifejezést, valóban elkövette ez okosságot, mert vannak emberek, akik bolond fővel örökölnek, de ő rászolgált a magáéra a tudományával.
Ez úgy történt, hogy lakott a külföldön egy magyar születésű, de görög vallású úri ember, aki műkincsei gyüjteményéről messzeföldön nevezetes volt és amellett több, mint milliomos. Régen elszakadt azonban hazulról és sem ő nem gondolt itthon maradt rokonaira, sem azok ő rá. Nem is szándékozott a végrendeletében róluk megemlékezni. Egyszer híre megy a hírlapokban, hogy a nagykőrösi kálvinista kollégiumban megválasztották a görög ortodox hitű Tomori Anasztázt matheseos professzornak. Az öreg milliomos meghallja ezt a hírt: hisz ez az ő unokaöccse! Nagy eset ez! Hogy a tősgyökeres, keménynyakú nagykőrösi kálvinisták egy görögöt emeljenek fel a katedrájukba! Akkor ennek nagyon derék embernek kell lenni. Amint hogy az is volt. Erre a milliomos rögtön új végrendeletet ír, s minden vagyonát Tomorira és annak a testvéreire hagyja; maga egy év múlva meghal, s azzal a gyönyörű szép örökség három derék magyar családot emel fel egyszerre a boldogok sorába; s mindez köszönhető nem a véletlennek, hanem a tudománynak.

Persze, hogy az a + b magyarázásnak egyszerre vége szakadt. Tomori barátunk megmaradt ugyan régi kollégái jó barátjának mind e mai napig; de a katedrától elbúcsúzott, s az ő „kitoló kásá”-ja képezte a titulus bibendijét a mi nagykőrösi dinomdánomunknak.

Hajh bizony pedig már akkor ő volt az utolsó görög Nagykőrös városában. Kivesz mindenünnen a városainkból ez a derék macedon faj, amely olyan igaz jó magyar volt. Üresen maradnak azok a szép rác templomok, amiket a virulás korszakában építtettek. A nagykőrösi görög templom nem volt valami szép, se nem nagy, valljuk meg az igazat, hogy kicsiny volt. Miután gazdája nem volt, a városra maradt; a város meg nem tudott vele mit csinálni, utoljára kiadta haszonbérbe. Tomori kivette azt és aztán imitt-amott ellakogatott benne.

Már most hát csak azt is meg kell vallanom, hogy bizony mi a gazdátlan templomban ültük meg ezt a búcsúlakomát. De nem volt az a templom puszta: előtte való nap Mentovich kipingálta a falait mindenféle képekkel, de azt maig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai jeleneteket ábrázoltak? Ellenben mulatságosak voltak.

Mulattunk bizony mi, éspedig igen jól. Rendkívüli dolgok történtek.

Hallottam Ballagit énekelni és láttam Gyulai Pált táncolni. Kivel táncolt? Velem, ő volt a kisasszony. Csupa férfi-társaság volt, a cigány pedig húzta, tehát táncolni kellett, nekem felváltva hol Gyulai, hol Salamon Ferenc volt a táncosnőm. Akkor még a lapok nem írták ki a bálkirálynők neveit, azért jegyzem azt fel utólagosan a história számára. És Gyulai szemembe mondá (ha csak most el nem grünwaldozza a szavát), hogy sohase látott jobb magyar táncost nálamnál. Tompa összecsókolt minden embert, s Mentovich Losonczy Lászlót imádta, hogy mondjon el egyet a verseiből, amit az sehogy sem akart elkövetni; ebből gondolhatja mindenki, hogy micsoda jó bor lehetett az a nagykőrösi idei termés.

Csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János. Őhozzá voltunk Tompával meg Ballagival éjszakai szállásra rendelve, hát neki meg kellett tartania az egész tájékozási tehetségét, hogy legyen valaki, aki a többieket hazavezeti a templomból.

A nagykőrösi lágykeblű aszfalt rég elenyésztette azokat a nyomokat, amiket a mi lábaink ez éjszakán hazáig rajta hagytak (ilyen háládatlan a világ!), hanem az én emlékemben még most is édesen duzzadoz az a jó puha ágy, amibe kedves háziasszonyunk minket, hazatérő korhely népet lefektetett, s amiből Ballagi minden félórában felráncigált bennünket, mikor már aludni kezdtünk, hogy elbúcsúzzék tőlünk, mert ő már megy a vasútra. Utoljára is lekésett róla.

Mi még egy napot ott töltöttünk Tompával a vendégszerető baráti háznál s ez emlékezetes nap volt.

Arany János azzal a biztatással csalt ki az odúmból (mert nehezen mozdultam ki Pestről, még akkor a policájnál bizonyítványt kellett rá venni, hogy jó járatban való ember az ember, ha Nagykőrösre akart utazni s visszatérett megmotozták a vámnál), tehát gyönge oldalánál fogta meg a poéta-kollégát, azt mondta, hogy van neki egy kis leánya, aki egy humorisztikus novellámból csinált egy vígjátékot, és azt maga el is játssza.

Gyönyörű, kedves gyermek volt, mintha most is előttem állna még, rózsapiros arcára, nagy eleven szemeire s arra a mosolytvalló ajkra olyan jól emlékezem. Még azt a kort élte, amiben a leányt gyermeknek híjják; de amikor már szabad neki egy olyan bolondos novellát elolvasni, mint az én „Örmény és családja” című mesém (amit a cenzor tett meg „rác”-ból „örmény”-nek, ő tudja miért?)

A kis Juliska egy kis szépen-kérésre, egy kis atyai felhatalmazásra, s egy kis anyai bíztatásra rá hagyta magát venni, hogy előadja közös vígjátékunkat, még pirosabbra gyulladt arccal. Bámulatos volt annyi zsenialitás abban a gyermekben. Ötféle szerepet kellett játszania, egy vén lamentáló fösvényt, egy boltoslegényt, egy pálinkaszomjas kocsist, egy naiv, szelíd hajadont, aztán meg egy pajkos, cserefendi leányt, akit az apja „Mincuckának” hivogat és kényeztet. Mind az ötöt úgy adta, hogy csupa megenni való volt. Különösen a vén Gergucot, a maga rácos kiejtésével, aki a Mincuckát „arányus leányum”-nak szólítja. Az előadás köztetszést aratott s az összes játszószemélyzet általános tapsviharban részesült.

Ettől fogva, ha összejöttünk Arannyal, nem is kérdeztem másképpen, mint hogy „mit csinál a szép kis Mincucka?” Mintha most is előttem látnám!
Hát még az hogyne látná őt maga előtt örökké, aki a Toldi szerelmé-ben újra meg újra maga elé teremti őt; mintha a helyett, aki testben eltűnt előle, az álomalakját akarná ércbe önteni?

Biz az már mind tegnapelőtt történt.

Másodszori látogatásom Aranyéknál ez év Petőfi-gyűlése napjára esik. Csak huszonöt év van a kettő között. És még milyen huszonöt év! Egy napját sem kívánnám vissza! Örömök, kétséggel megkeserítve, de előre rettegett bajok, s közbe változatosságképpen egy-egy véletlen veszedelem.

Megírta Toldi szerelmé-t. Egész világ üdvözölte a művet és íróját. Én is fölkerestem levelemmel Aranyt. Arra meg ő írt hozzám egy kedves baráti választ, amelyet én sokkal kedvesebbnek tartok, mint hogy nyomdafestékkel be hagyjam kormozni. Beszél benne a múzsákhoz való viszonyomról, s hogy elébb megőszül még a parókám is, mint annak vége lesz.

Tehát a Petőfi-Társaság tisztelgő küldöttségét kell hozzá vezetnem. Aztán szónokolni a társaság nevében. Hiszen a büdzséhez lehet szónokolni, de hogy lehet Aranyhoz és nekem?

Amint benyitottam az ajtaját, egyszerre ott állt előttem megint az „arányus leányum”, a szép piros, lángszemű Mincucka. Hajh, nem ő: ez már a „kis idegen”. Ez a szép Juliska leánya. Bizonyosan olyan jó leány, mint az volt.

De hát én azt mit tudhatom, aki a tegnapelőtt és a ma között huszonöt évet átaludtam?

Minden dikció kiment a fejemből.

Nem tudtam én Aranynak semmiféle felköszöntést mondani.

– Látod, mondám neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.

Mosolygott, azzal a jószívű ravaszságával.
– Azért írtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból nem adod ki az újságban.

S aztán nem tudtam, csak hallgatni és nézni.

Hatalmas az idő!
Fehérre festi a sötét hajat
S sötétre festi a fehér szivet.
De a szellem hatalmasabb!

Fehér hajnak, sötét szívnek visszaadja az eltűnt fiatalságot.

Tartson még sokáig!

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)