Ignotus: Lehet...

Lehet, a szívem parazsa

Teát forralni sem elég:

De ami heve megmaradt,

Csak érted ég, csak érted ég.

Lehet, az izlésed szerint

Adónisz éppen nem vagyok;

De ha a lábam kurta is,

A szenvedélyeim nagyok.

Lehet, méltóságteljesebb

A büszke visszavonulás,

De mikor úgy fáj a szivem,

Ha ajakad csókolja más!

Üdvözlöm, édes doktor úr,

Így szólitom meg kedvesed,

Azok a forró ajakak

Az én csókomtul nedvesek.

Forrás: A Hét 1892., III. évf.

Heltai Jenő: Tannhäuser

Tannhäiser mint a Német Lovagrend tagja

- Modernizált mythosz -

I.

A nemes Tannhäuser lovag, akinek regényes élethistóriájával Wagner Rikhárd annyira visszaélt, hogy muzsikát csinált hozzá, ott ült a külváros egyik félreeső utcájának padlásszobácskájában, és verseket faragott.

A nyitott ablakon keresztül langyos tavaszi szellő hozta fülébe a belvárosi harangok tompa zúgását és egy-egy elkésett gyorsvonat egyhangú zakatolását. Meleg, csodálatosan világos éjszaka volt, mely a derék lovagot azokra a rég letűnt időkre emlékeztette, mikor Vénusz asszony varázsbarlangjában szidta a pápát, és csókolgatta az istennő ajkát, fehér nyakát.

A mécses kialudt, és a derék lovag, akinek annyi pénze sem volt, hogy gyufát vegyen magának, kénytelen-kelletlen abbahagyta a versfaragást. Nagyot sóhajtott, azután kikönyökölt az ablakon. Lenn az utcán két kóbor kutya veszekedett valami hulladékon, néha-néha hangos ugatással fordulva egy harmadik ellenség, a vigyorgó holdvilág felé. Fönn a háztetőn pedig éktelen nyivákolással kergették egymást a macskák. Az utca néptelen volt és kihalt.

A nemes Tannhäuser lovag fejébe csapta a kalapját, azután, a róla elnevezett opera nagyáriáját dúdolva, lesietett a keskeny csigalépcsőkön, ki az utcára, ki a boulevard-ra, ahol még ragyogtak a gázlámpák, ahol még nyüzsgött a színházakból, orfeumokból, bálokból jövő emberáradat.

A derék lovag belevegyült a tömegbe. Teli tüdővel szívta magába a tavaszi éjszaka tiszta levegőjét, melyet az utca pora, a kémények füstje nem mételyezett meg, és boldog volt.

Boldog volt, mert ebben a zajban, az életnek ebben a pezsgő zűrzavarában elfelejtette, hogy éhes, és hogy annyi pénze sincs, amennyiért gyufát vehetne magának...

Kiss József: Tüzek

(Felolvastatott a Petőfi-társaság idei nagygyűlésén, január 6-án)

Ismeritek a vidám rőzselángot

S ropogását a vályog-tűzhelyen?

A nyílt arcokat, a nyájas világot,

Hol tréfa és dal önként megterem?

Recsegő gallytól, pattogó szilánktól

Lestem el egykor a dal ütemét.

Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?

Nekem elhamvadt - talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztette

Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?

És hova tűnt a fiu méla kedve,

Ki ott lebzselt a leány oldalán?

Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,

A redveset úgy, mint a nyirkosat,

És találgattuk, boldog álmot fűzve,

Hogy a siró fa vajon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye -

Minek bolygatni, amit betemet?

A rőzselángra más tüzek jövének,

Emésztőbb láng ragadta lelkemet.

Hírért lobogni - istenem, mi dőre!

Az igazságért - ó, mily elfogult!

S míg örök lázban törtettem előre,

Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,

Az én aratásom egy marék virág,

Az én gyönyöröm az álomlátások,

Az én világom egy álomvilág. -

Kialvó lángok pernyéje szitálva,

Szürkén, szomorun csak esik, esik -

Félek, hogy álmaim összezilálja,

S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van... fázom... Friss szenet a tűzre!

Gyilkos melegét hadd fújja reám,

Mint macska teszi, a madarat űzve,

Akit felvert gyanutlan éjszakán.

Ó, milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!

Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:

Világforrongás volt az anyja néki

És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,

Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!

Mintha rab daemonok az ajtót ráznák,

Hogy börtönükből szabaduljanak.

Haragvó isten! Mi lesz a világból,

Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,

S a buta rög megindul magától,

S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,

Mi évezredek véres bálványa volt,

És oduikból elővánszorognak

A rászedett, a megcsalt milliók...

Látom mozdulni - látom keveredni -

EGy uj Marseillaise gyujtó hanginál,

Az ócska tetőkbe üszköket vetni,

Míg az utolsó is véres lángban áll!

- S amíg lelkemmel káprázatok játsznak,

S jövendő tüzek délibábja von,

Amelyek távol ég alján cikáznak -

Valamikor - beomlott siromon:

Itt ülök némán, magamba rogyva,

Míg száll az óra, mint egy pillanat,

És félig ébren és félig álomba' 

Piszkálgatom a húnyó parazsat.

Forrás: A Hét 1896., VII. évf.

Abonyi Árpád: Bosnyák becsület

A „Plasevica” szoros sziklái között elhallgattak a puskák…

Novemberi köd szivárgott lefelé a hegyekről; oltalmazó homálya alatt elmenekülhetett a szétvert guerilla-csapat,  nemigen lehetett utánok menni a sziklás tarajok közé, melyek hol itt, hol ott voltak befestve vérrel. Veszélyes, fekete szakadások ásítoztak a barna kőóriások egymásra nehezedő tömegéből, elég egy lépés a csalóka kőre, s zuhan lefelé a katona a pokolba, ahová ugyan nem fog lemászni összezúzott testének roncsai után a fennmaradottak közül még a rettenthetetlenségéről híres Laczkovits kapitány sem.

Az utolsó puskalövés ólma vak koppanással freccsent szét a sziklavérten: jutott belőle egy fütyülő szilánk a kapitány füle mellé is. A nyers katonatiszt bátorságáról, jó szívéről és szilaj durvaságáról egyaránt ismeretes, megrázta kemény fejét erre a szisszenő hangra, s megfenyegette ököllel a túloldali sziklákat:

- Megállj, fattyú…

- Megsebesültél, Döme? – kérdezte gyorsan a főhadnagy. Elegáns, csinos, bécsi fiú volt a főhadnagy, fia egy gazdag pénzembernek, de lyukas csizmában, elványolt köpönyeggel dicsérte, kapitányával együtt, istenét ő is. Kilenc hét óta kilencszer sem ettek meleg ételt, mióta folytonos portyázásban mászkálnak a hegyek között. Se a sasok, se a farkasok, se a medvék nem hederítenek itten a pénzre – csizmát, köpönyeget a „Plasevica” acélszürke kövei közt tanyázó őslakóktól tehát hiába kérne csengő aranyért a katona: legfölebb bundát adnának hátukról, ha puskagolyóval instálnák alássan tőlük.

A kapitány megnyugtató mozdulattal intett.

- Nem talált a kölyök… - Azután utánamormogta, kissé összere3zzenve a szakállába: - utálatos dolog… a halál…

Betaszította kardját a hüvelyébe, s bosszankodva csapta meg összeszorított ököllel a nyirkos levegőt.

- Mi bánt, kapitány? – kérdezte a főhadnagy.

- Rajtakaptam magamat, hogy félek… - dörmögte beszívott ajakkal a herkulesi termetű katonatiszt, s kiadta őrmestereinek a parancsot, hogy kétórai pihenőt fognak tartani emitt balra, az erdő szélén: ki kell állítani az őrszemeket, s meg kell főzni a tegnapról maradt kukoricalisztet puliszkának – jó lesz az is, ha más nincs. Akinek nem ízlik, nagy ez a kutya hegy, legelje le róla a füvet…

A parancs megértése után a bakák kifeszítettek néhány sátort, lyukakat vájtak a földbe, s főzögetni kezdték az ételt. Hátul, a kompánia szekere mellett, tizennégy legény csikorgatta kínjában a fogát: többé-kevésbé könnyű sebeket kaptak, azokat kötözte be az orvos. Egy bánáti fiú feküdt csak elfakult arccal a sebtében kötött ágyon; vállon érte szegényt a bosnyák ólom, s amíg ráakadtak egy törpe borókabokor alatt, sok vére elfolyt – ki tudja, vajon elhomályosodó, szelíd, kék szemeinek fog-e virradni még?