Sohasem volt főszereplő. Színpadi szerzőként Molnár Ferenc, a kabaré
világában Gábor Andor árnyékában érte el sikereit. Költőként bármennyire ígéret
volt is a századfordulón, mi ígéret volt benne, azt igazából mások váltották
valóra. De: ő A néma levente
szerzője. Heltai Jenő így él ma közöttünk.
Budapesten született. Herzl Károly terménykereskedő ügyvédnek szánta a
fiát, de az otthagyta a jogi fakultást. Literátor és színházi ember lett.
Heltai Jenő néven költő, író, publicista. Igazgatta az Athenaeum Kiadót, elnöke
volt a Pen Clubnak. A színházban nemcsak szerző, de dramaturg, titkár,
színigazgató. És nem is akárhol: Vígszínház, Belvárosi Színház, Magyar Színház!
Még magánélete is a színház világához köti. Első felesége színésznő (Jancsó
Vali). Életének igazi társa azonban második asszonya (Gách Lilla). Sokat
járt-kelt a nagyvilágban. Élt Párizsban, és volt haditudósító Konstantinápolyban.
– 1944-ben önként vállalta zsidóságát, a meghurcoltatást, a Gestapót. Voltak,
akik megmentették volna. A túlélők közül való. És még egy évtizedet kapott is
alkotásra a sorstól. A halála évében lett Kossuth-díjas.
1892-ben valóságos ribilliót okozott a Modern dalok c. verseskönyvével, két év múlva pedig a Kató-ciklussal. Kamaszosan szemtelen
volt a hangja. Fricskázta a prüdériát, ki mert mondani oly szavakat, mint „impotens”,
„szeretkezés”, és tegezni mert versben kedvesét. Ahogy Szerb Antal írta róla: ő
„a lírai naturalizmus legüdítőbb képviselője minálunk”. De a „könnyű vers-et,
amelynek Heltai volt a nagymestere, később az Ady-korszak komolysága
lehetetlenné tette, és leszállt az irodalom alatti rétegekbe, az operettbe, a
kabaréba, a slágerszövegekbe”. Egyébként a Modern
dalokat ma már nem érezzük modernnek.
Novelláinak nincs művészi újdonsága, de maradandó, megbízható értékei
kisepikánknak. A tárcanovella legnagyobb magyar mesterei közé tartozott. Regényei
humorosak, paródiák, persziflázsok (Az
utolsó bohém, Jaguár, A 111-es, Family Hotel, VII. Emánuel és kora).
A színpad számára vígjátékokat, verses drámákat, egyfelvonásosokat,
kabarédarabokat írt. Első színpadi sikereinek egyike, hogy ő írta a János vitéz (1904) nagy sikerű
dalszövegeit. 1914-ben mutatták be a drámatörténeti szempontból említést
érdemlő Tündérlaki lányokat. Igazán
sikeressé a világháború után vált. Vígszínházi szerző, aki a színház
játékstílusának megfelelően franciásan könnyed társalgási drámákat írt.
Habkönnyű történeteket, mint A kis
cukrászda (1922), A jó kis üzlet (1935). A 30-as évek derekán a Rostand
által felébresztett verses romantikus dráma bűvkörébe kerül. Haláláig tart a
vonzalom, amelyből olyan játékok születtek, mint A néma levente (1936), Az
ezerkettedik éjszaka (1939), a Lumpáciusz
Vagabundusz (1943), a Szépek szépe
(1955). Az Egy fillér (1940)
című darab jelenti ezekben az évtizedekben a mást. Súlyosabb, mélyebb, híján
van az idillnek, mesének. Szimbolikus játék a költői felelősségről az Egy
fillér. Az erkölcsi mérlegkészítés drámája vészjósló időkben.
A néma leventét 1936-ban mutatta
be a Magyar Színház. A történet
reneszánsz anekdota. Zilia Duca, a szép olasz özvegy és Agárdi Péter magyar
lovag szerelme. A történelmi idő – korfestés nélkül – Mátyás királysága.
Költőiség, báj, érzelmesség, játékosság adják a darab értékeit. S a „hangszerelés”!
(Könnyedén, természetesen gördülő, változó hosszúságú jambikus sorok.
Melódiaként csendülő, ritmushatást fokozó rímek. Néha a mozdulat is „rímel”. „Makacs
húzódozásod ismerem” – mondja Beatrix.
Agárdi tagadóan int, ami megfelel a rímnek: nem.) Csillogó szerepeket kínál ez a színpadi játék, mert aki írta,
ismerte a színpadtechnika és a dramaturgia minden csínját-bínját. Bajor Gizi és
Ruttkai Éva halhatatlan Ziliák. – És van a drámának egy önálló életre kelt,
közöttünk szállongó sora. Mondogatjuk, mert oly jó lenne benne hinni: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”
**
A NÉMA LEVENTE
Szereplők:
MÁTYÁS, a magyarok királya;
BEATRIX, a felesége; ZILIA DUCA, nemes olasz hölgy; AGÁRDI PÉTER, magyar vitéz;
BEPPO, a csatlósa; GIANETTA, MONNA MEA, Zilia barátnői; CARLOTTA, a komornája;
NARDELLA, a királyné dajkája; GALEOTTO MARZIO, a király krónikása; TIRIBI, a
király bolondja; PIETRO, szolga
Komor és rideg Zilia Duca itáliai
palotája. Gazdája magányos. Böjttel, imával, jó cselekedettel szolgálja Istent,
s gyászolja férjét, Orlandót. Özvegyi ágya régóta szűzi ágy. S ha rajta múlik,
az is marad.
Zilia, Gianetta, Monna Mea
oltárterítőt hímeznek, selymet gombolyítanak. De Gianetta az erkélyről az
utcára is figyel, ahol kora hajnaltól késő alkonyig szerelmes lovag leselkedik.
Szoborhoz illő márványtürelemmel vár, a szerelem betege már. Ziliát várja az
erkély alatt, vagy követi templomba menet az utcán. A hűséges levente nem
olasz, magyar. Agárdi Péternek hívják, és jó királyát, Mátyást szolgálja zsenge
kora óta.
Zilia udvartartása – nem egészen
önzetlenül – összeesküvést sző. Kalmárruhában a házba lopják Agárdi hadnagy
szolgáját. Beppo először portékájával – ékszerrel, arannyal – udvarolja körül
gazdája szívének erkölcsös, rideg hölgyét. Sokáig úgy látszik, hiába. Zilia nem
kíváncsi se a bókra, se a cicomára. Egy szépséges rubinnak végül is nem tud
ellenállni. Agárdi Péter a nemes hölgy egyetlen pillantásáért, mosolyáért
odaadná a rubinnal valamennyi kincsét, és cserébe csak egyetlen találkozást
kér. „Hadd sírja el,e miattad mi gyötörte, / Aztán bocsásd útjára mindörökre!” –
könyörög követként Beppo. A többiek visszhangozzák a kérést, s hogy
meghallgatásra talál, azt Carlotta erszénye se bánja.
Zilia pompás ruhában,
felékszerezve várja lovagját. Ezzel is szeretné kifejezni: kincse van elég.
Magánya rendíthetetlen „erős vár”. Mióta férje elesett, nem lépte át férfi e
ház küszöbét. Agárdi Péter szerelmes szavai visszhangra nem találnak. „Akit
szerettem, eltemettem” – mondja Zilia. Mátyás hadnagya hiába kéri feleségül.
Végül csupán egyetlen csókot kér, ami Piemontban a népszokás szerint megjár
minden útra indulónak. A csók árát Zilia utólag szabja meg. Agárdi Péter alku
nélkül, előre elfogadja, bármi is legyen Zilia csókjának az ára. „Kívánom,
három évig néma légy!” – mondja csókja után az asszony. Agárdi Péter némán
búcsúzik.
II. FELVONÁS
Esztendőnyi idő is elmúlt már, de
Zilia háza népe még mindig ugyanazzal az oltárterítővel bíbelődik. Mintha
klastromban élnének, hervadnak, fonnyadnak. Mégis hogy híre ment annak a „kalandnak”!
Az ablak alatt hárfás énekel a szép özvegyről és a néma leventéről.
Zilia még virágzóbban szép, mint
ennek előtte egy esztendővel. Hogy hol jár Agárdi Péter? Színét se látták. De
hírt hoz a hárfás. Ki is lehetne más? Agárdi szolgája, Beppo. Gazdájával
Szendrőnél csatázott. Száz sebtől vérzett. Golyóbis, szablya, dárda, kopja
nyomán ömlött a vére. – Agárdi Péter Mátyás seregében németverő, törökverő.
Keresi, várja a halált. „A csókod úrnőm… haj, az volt a veszte” – sopánkodik Beppo.
A dicső vitéz néma. Százszor száz arany a díja annak, aki némaságát feloldja.
Beppo próbára invitálja Ziliát.
És megkísérti hiúságát: lehetne Beatrix udvarhölgye. De inti is: ki csütörtököt
mond, az Setét Lajos, a bakó kezére jut. A bitó tövében sírját maga ássa. A
kegyelem ára pedig húszezer arany.
Ziliát a siker nem, a veszély viszont
csábítja. „Ha a siker nem ölbehullt ajándék, / Merés jutalma – akkor szép a
játék!” – mondja, és indulna máris, hogy Néma Péter szavát visszaadja, de előbb
„elszalad” a pápához áldásért.
Az ausztriai Hainburg várában
Mátyás arra vár, hogy bevegye Bécset. Tengernyi a gondja: a pápa csak ígérget,
a fekete sereg vitézei zúgolódnak. Késik a zsold, nincs abrakja a lónak.
Ráadásul krónikása, Galeotto Marzio is haza készülődik, Olaszhonba. Beatrix
mosolya elűzi a király gondfelhőit. Sötét haragját is.
Zilia Duca érkezik, és
meghallgatásért esdekel a királyi párnál. Azt ígéri, hogy feloldja Mátyás
hadnagyának átkos némaságát. Csak hát Agárdi Péter próbára már senkinek se áll
ki. Végül enged a király kérésének, de Zilia hiába könyörög: Agárdi Péter néma.
Zilia haladékot kér. Várnak hát reggelig. Nagy a tét: „… vagy ő beszél / vagy
te elnémulsz mindörökre” – mondja a király.
A néma levente éji szállásán
próbálja Zilia a lovagját szóra bírni. „Ketten vagyunk most. Cinkosunk az éj, /
senki se hallja, szólalj meg! Beszélj!” – kérleli a szép hölgy Mátyás vitézét.
Csókjával akarja feltörni a régi pecsétet, de a levente tiltón, elhárítón
felemeli a kezét. Végül Zilia esdekel egy utolsó csókért, amely a népszokás
jegyében a búcsúzót megilleti.
Zilia Duca feladja a harcot. Így
szól: „Te vagy erősebb. Harcom balga harc. / Beszélj, vagy hallgass! Tedd, amit
akarsz!” Agárdi Péter az ölébe kapja, és felviszi a toronyszobába.
III. FELVONÁS
Hainburg várának börtönében Zilia
meggyónja vétkeit egy öreg papnak. Carlotta, a komornája már asszonyát siratja.
Zilia imádkozik, a Dies irae-t
énekli. Bátornak látszik, mint akit nem riaszt a vég. Látogatója érkezik:
Beatrix királyné, akinek Zilia levélben leírta bús történetét. A királyné hírei
vigasztalók. Mátyás jókedve visszatért, seregei ugyanis átlépték a Lajtát.
Királyi kedvében ezért húszezer arannyal megváltaná Zilia életét. De Zilia nem
él a keggyel. Halni kész, csak az életben utoljára látni szeretne még valakit.
De hiába vár. Csak Setét Lajos jön, a bakó.
A szép hölgy tőle is időt kér,
haladékot. S ezalatt ők ketten megvallanak egymásnak egyet s mást. A bakó a
maga bánatát. „Köztünk marad, a vérontást utálom” – mondja. Az álma: „Derű és
nyugalom parányi házban.” És van életfilozófiája: „Az élet szép. Tenéked
magyarázzam?” Zilia pedig ahelyett, aki nem jön, Setét Lajosnak, a „jámbor,
puha, jó” bakónak vallja meg Agárdi Péter iránti szerelmét. Vele küld gyűrűt a
leventének.
Zilia ideje lejár, indulnia kell
a halálba.
A bús donna bekötött szemmel,
pribékek között áll a téren. „Én megbocsátom néked, hogy megölsz” – mondja Setét
Lajosnak. Lekerül a szeméről a kendő, és kiderül az igazság. Setét Lajos nem
más, mint Agárdi Péter.
A próbát Mátyás, a bölcs, az
igazságos kívánta. Zilia állta szépen, méltósággal. Tízezer arany a jutalma. „Én
csak néma voltam, / De nem voltam süket, se vak… / Az élet szép, tenéked
magyarázzam?” – mondja most már, aki néma volt. Zilia és lovagja készülnek a
nászra, a krónikás pedig lejegyzi szép históriájukat.
Komáromi Gabriella
(Forrás: 77 híres dráma 276-281.
old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése