A lengyel író hatvanadik
születésnapján, 1990 nyarán olyan kéthetes színházi fesztivált csaptak a
tiszteletére Krakkóban, amilyen legföljebb a régóta porladó klasszikusoknak
szokott kijárni. A nevezetes nap egyébként pontatlanul áll minden lexikonban,
így a magyar kiadásúakban is. Nem június 26-án, hanem 29-én jött a világra.
Mint egy helyütt írja, eltűri ezt az anyakönyvi adattévesztést mert így
legalább a precizitást túlzottan kedvelő titkosrendőrségek dokumentációjában is
helytelenül szerepel (elég sok oka volt, hogy egyik leghíresebb
tragikomédiájának a Rendőrség címet adja).
A tudományos konferenciával,
színházi előadásokkal, könyvkiállítással, filmsorozattal, happeninggel
tarkított népünnepély olyan alkotót övezett, aki 1963 óta Olaszországban,
Franciaországban, Észak-Amerikában és másutt él, igazi világpolgár – második felesége
például mexikói -, és hazájába az 1980-as évek végén bekövetkezett nagy közép-európai
fordulat után is csak alkalmanként látogat vissza. „… ha egyszer elmégy, nincs
visszatérés” – vallja; hozzátéve: ő már lengyel és külföldi is egyszerre – és inkább
az utóbbi. Valahol a jelképes „határon” érzi magát (ez a kérdéskor bukkan föl Ház
a határon című darabja abszurd dialógusaiban, a „megfelezett család”
problematikájában).
Változatos ifjúkori
élményei, korai újságíróskodása eleinte
sematikus riportokat is előcsalogattak tollából, de mihamar felülkerekedett
filozofikus telítettségű szatirikus hajlama. Már harmincesztendős kora előtt
megfogalmazta: „Két tendenciát látom magamban: a rend keresését s az anarchia
iránti vonzalmat. Van némi konfliktus a kettő között; valami, amit Apollinaire
a rend és kaland közti örök harcnak nevezett.” Ebben a
dilemmában – és az író kisepikai műveiben, továbbá a munkássága maradandóbb
részét képező drámákban is – a szabadságvágy jelenti az esetleges megoldást,
azaz inkább a felülemelkedést. Világszemléletének összegzése Tangó
című darabremeke.
Sławomir Mrożek nagyszámú
groteszk példázata, színpadi parabolája az elvontan gunyoros, abszurd vagy
absztrakt kelet-közép-európai irodalom vonulatába kötődik. Néhány honfitárs
elődjén és kortársán kívül a cseh filmes új hullám, Örkény István vagy akár a
bolgár Jordan Radicskov állhat közel hozzá – de ötvöződnek immár azok az
irányzatok is, amelyekkel a nagyvilágban találkozott. Ma a világszerte
legtöbbet játszott kortárs írók egyike.
Jó néhány társadalomkritikus
(és túlzottan közvetlen) színművének intellektuális robbanótöltetét kiszerelte
az idő: a szocializmus csődje. Az 1974-ben keletkezett Emigránsok
azok közé sorolódik, amelyek változatlanul alkotóereje teljében mutatják az
írót. Ő is volt otthontalan, nehezen élő, „meghatározatlan jogi státusú személy”.
Konkrét helyszíntől, közelebbi cselekményidőtől, egyértelmű nemzeti
hovatartozástól megfosztott példázata a legkevésbé mulatságos darabja (persze a
pompás Mulatság írója itt is csillogtatja humorát). A fő
gondolat ebbe a mondatba sűrűsödik: „A meghamisított jelen beteg jövőt szül.”
Ez a legrealisztikusabb, már-már naturalista darabja.
A drámát 1978-ban Balogh Géza
ültette át magyarra. 1979-ben a Nemzeti Színház mutatta be a Játékszínben,
Székely Gábor rendezői elgondolása szerint. AA-t Garas Dezső, XX-et Avar István
formálta meg.
**
EMIGRÁNSOK
Szereplők: AA, XX
De hát honnan is férkőzhetne reménysugár ebbe az ablaktalan, szegényesen
rendetlen odúba? Lépcsőház alatti pinceszerűségben vagyunk. A két lakót a
véletlen hozta össze: itt kell a legkevesebb bért fizetniük. AA az elnyomatás,
a szellemi rabság elől menekülve emigrált hazájából, hogy hivatását, a
gondolkodás művészetét szabad filozófusként gyakorolhassa. XX-et a pénzkeresés
reménye hajtotta a vendégmunkások közé. Honnan jöttek, hol vannak, mikor vívják
szópárbajukat? – szinte mindegy mert közös és mégis olyannyira különböző
csapdájukba évszázadok során már rengetegen beleestek, és sajnos alighanem még
nagyon sokan fognak beleesni. Mint Franz Kafka nem egy hőse, ők is elvesztették
nevüket. A maradék monogramszerűség annyit jelöl, hogy AA, az érzékeny „fej-ember”
bizonyára az élről esett ki, míg XX, a bumfordi „test-ember” hátul kulloghatott
a sorban.
Látszólag ez az alá-fölé rendeltség határozza meg viszonyukat a
cselekményszegény, ám igen finom nüanszokból szőtt darabban. AA művelt é bölcs,
XX tanulatlan és otromba. AA elvált, magányos, „szabad”, XX nagycsaládos, az
otthoniak robotosa. AA eszményekért hevül, XX-nek a pénz a démona. Csakhogy
ezek az egyértelműnek tetsző pozitívumok és negatívumok eléggé furcsán, ezernyi
paradoxonnal működnek…
A kontúrosan bal és jobb oldali részre különülő színpadon az írói
instrukció szerint mogorván elválik a két férfi szűkös felségterülete. Jobb
öltözék, könyvek, kulcsra zárható táska tartozik az egyik ócska vaságy
vonzáskörzetébe. Ez a szemüveges, sovány, borostás, folyton olvasó AA menedéke.
Ízléstelen ruha, az evés-ivás romjai, giccses plüsskutya: ez XX világa. A
hitvány asztal, az egy szál dróton függő halvány villanykörte közös. Nem ok
nélkül időzünk ennyit a díszletnél, a kellékeknél. Ennek a drámának – a befejezhetetlen
párbeszéd mellett – a tárgysereglete, a miliője képezi a cselekményét is.
Az évek során hányszor fordulhatott már elő, hogy – mint a kezdet perceiben
– XX valamiféle pályaudvari kalandokról, szennyes hódításról henceg, és közben
még lopkodja is a másik cigarettáját, gyufáját? S AA, föl sem pillantva
olvasmányából, hányszor piríthatott rá a kisszerű harácsolásért és légvárépítő
hazudozásért? Csip-csup, s mégis vészterhes ügyeikről az egyik rövid,
tájszólásos mondatokban makog, a másik professzori stílusban értekezik,
kifejezve ezzel az abszurdra olyannyira jellemző egymást nem értés kísérteties
nyelvi képtelenségeit és lesújtó humorát.
Az összezártság és a különbözőség okozta kölcsönös indulat előbb egy
bögre tea fölött tör ki. Melyikük igya meg: aki a teafiltert adta, vagy aki a
cukrot? A meleg víz csak egy löttynyire elég. Aztán kiderül – mert AA
agresszíven kideríti -, hogy az itteni nyelvet nem értő XX kutyaeledelt dugdos
a maga számára. a vélt finom falatot nem akarta megosztani. A „kutyaságában”
vérig alázott XX és az „emberségét” pökhendien hangoztató AA viaskodása azzal
zárul, hogy a filozófus immár sokadszor el akar költözni. Igaz, izgalmában cipő
nélkül indulna. Még szerencse, hogy a gyakorlatias XX figyelmezteti; Plutót, a
plüsskutyát pedig, melyet az ideák tudósa egyetlen emlékként vinne el,
valósággal kitépi AA kezéből.
Alig csillapul ez az eset, máris újabb viharfellegek gyülekeznek – de az
író ellenpontozó-építkező technikája most egy üveg konyak segítségével teremt
átmeneti békét. AA ünnepélyesen bejelenti: mindjárt éjfél, holnap újév napja –
itt van egy üveg erre a célra félretett konyak, koccintsanak. Emigráns az
emigránssal, honfitárs a honfitárssal, ilyenféle ember az olyanfajta emberrel.
A szép pillanathoz megfelelő kíséretet ígér a fenti vidám emeletekről
alászűrődő, a pincemély poklát, élőhalottságát átjáró zene.
A koccintásból részegség, a békéből dulakodás lesz. AA ember formájú
gyáva disznónak titulálja a politikailag tökéletesen bamba XX-et, aki viszont
az otthoni rendszer aláaknázóját, „politikait” lát társában. Az AA gunyoros
szava szerinti „sziámi ikerpár” önmaga verné szét össze sem nőtt kettősét, ha
éjfélkor – épp az utolsó szilveszteri, első újévi perc miatt – nem aludna ki az
egész épület villanyvilágítása. AA, az „ápoló” és XX, az „ápolt” egy időre
sötétben maradnak.
A mind állatiasabb hintajátékba egyre jobban belefáradó szereplők nem
tudnak mit kezdeni ezzel a fordulópont-pillanattal. XX hiába fogadkozna majdani
otthoni szép életével kapcsolatosan: remegő keze árulja el, hogy egészségét
tönkretették a rosszul fizetett, legnehezebb aljamunkák. AA sem hitegetheti
magát a nagy eszével: a buta XX előtt is világos, hogy idegenben, elhagyatva
egy sort sem tud írni a „professzor úr”.
Mindketten mondják, ordítják a magukét, mígnem AA szinte csak mellékesen
fölkapja a plüsskutyát, ollóval fölmetszi a hasát, és kiemeli az ott
rejtegetett pénzt. A dugdosott bankóköteg ahhoz kevés, hogy otthon, XX-éknél
csodát csináljon, arra viszont futná belőle, hogy XX végre megadja AA-nak a
rengeteg kis kölcsönből összetevődött adósságát. A tettlegesség
elkerülhetetlennek látszik – és XX neki is esik a pénznek. AA pár szavából megérti, hogy most végre, titka és reménytelen
terve nélkül: szabad. Összetépi a papírpénzeit, hiába is próbálja
megakadályozni a fizikailag
értelmetlen cselekedetben a nála sokkal véznább
AA. Akinek ez ugyancsak a végső, tragikus átérzés, önértés perce: XX, a
tipikus rab „szabad”, és ő, AA, a „szabad” – rab.
A valamelyest lecsillapult XX bánatában föl akarja magát akasztani a
nyakkendőjére. A komikus fordulatot tetézi, hogy közös erővel búcsúlevelet
igyekeznek fogalmazni az elárvuló XX családnak. Nem megy. Az öngyilkosság se.
Az értelmiségi „nem bír egy levelet megírni”, a kétkezi ember meg ahhoz is
ügyetlen, hogy fölkösse magát.
AA szép szavú hazugságok árán is visszatereli a beszélgetést abba a
mederbe, amelyben már hónapok, évek óta folydogálhat, s amelyből nap mint nap
kicsap. De – újév hajnalán – nem beszélgetés ez már az ablaktalan pincében,
csak mormolt monológ. Aztán már az sem: „Felhangzik XX hangos horkolása. AA a
fal felé fordul. A horkolásba egy idő múlva másik hang keveredik, előbb
csendes, majd mind hangosabb, szívet tépő zokogás.”
Tarján Tamás
(Forrás: 77 híres dráma 440-444. old. – Móra Ferenc Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése