Charles Baudelaire (1821-1867): Az albatrosz

Mily tréfa az, ha a matrózok elfogják a

Hatalmas albatroszt, e büszke madarat,

Mely mindig gondtalan s hűséges útitársa

Minden hajónak, mely a sósvizen halad!

Alig, hogy lába ér fedélzet padlójára,

A lég királya más bukdácsol s felborul,

Szánalmasan lelóg két hószín, büszke szárnya,

Mint fáradt evező, mely kézből majd kihull.

A lég utasa, nézd, most önmagának roncsa,

Oly szép még az imént, most világcsúfja lett!

Az egyik füstöt fú csőrébe, hogy bosszantsa,

Bicegve táncot jár a másik és nevet!

A költő is olyan, mint a felhők királya,

Viharral szembeszáll és szárnyal magasan,

De amint visszatér újból a föld sarába,

Saját szárnyaiban megbotlik untalan.

Franciából fordította: Zoltán Vilmos

Forrás: A Természet 21. évf. 5-6. sz. 1925. márc. 15.

Baudelaire: Őszi ének

I.

Hideg homály borul már nemsokára ránk,

Isten veled derült, de hajh! rövid nyarunk.
Sok gyászos koppanás… a téli tűzifánk

Amint a kőre hull, visszhangzik udvarunk.

 

Lelkemre száll a tél: vad borzongás, harag,

Erőltetett dolog, irtózás, gyűlölet.

S mint sarki jégpokolra hogyha száll a nap,

a szívem is csak egy fagyos piros tömeg.

 

Remegve hallgatom minden hasáb zaját

Amint tompán kopog, mint vérpad-ácsolás,

A lelkem sajdul, mint az őrtorony falát

Ha ontja szüntelen vad faltörőcsapás.

 

Egyhangú, ringató zajával úgy tűnik

Koporsót szegzenek gyorsan, ki tudja hol…

Kinek? – Elmult a nyár az ősz már feltűnik,

E misztikus zörej mint búcsu hangja szól.

 

II.

Két hosszukás szemednek zöldes fényes tetszik

Szép Édesem, de most nekem minden kesernyés

és semmi, sem szobád s szerelmed sem vetekszik

A napsugárral mely a tengerszínen elvész.

 

És mégis, gyöngéd szív, szeress csak, úgy anyásan

Ha hálátlan, vagy óh, ha tán gonosz vagyok;

Szerelmes, vagy nővér – csak édesitve lássam

Mulón a dicső őszt vagy elnyugvó napot.

 

Nem tart soká. A sír sovár, kitárva vár.

Oh, hagyd, hogy két karom térded karolja át

S élvezzem – míg sajog, hogy elmult már a nyár –

Az enyhe sárga fényt, vénasszonyok nyarát.

 

Ford.:  Ziegler K.

Forrás: Zord idő 1. évf. 1. sz. 1919. aug. 31.

Baudelaire: A váltságdíj

Két földünk van, mély s dús ugar,

hogy váltságdíjunk megfizessük,

ezt kell hogy ássuk és töressük

az értelem vasaival;

s míg megkapunk egy árva rózsát

s néhány kalászt kicsikarunk,

az ugart sápadt homlokunk

sós könnyei szakadva mossák.

A Művészet s a Szerelem

e két föld. – S meghatni a Gazdát,

mikor majd a pontos igazság

rettentő napján megjelen:

csűr kell, búzával teli, sok s nagy,

és virág, melynek isteni

színe s formája megnyeri

szavazatát az Angyaloknak.

Ford.: Szabó Lőrinc

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 50. sz. Bp., 1942. dec. 12.

Baudelaire: Előző életem

Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,

száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,

s pilléreik között az este fekete

barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.

Az ár-apály a menny képét dajkálta, de

zenéjében, az ős, mindenható dalokban,

ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,

az égő alkonyat, szemeim öröme.

Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, színes kép,

ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;

homlokom meztelen, illattal-öntözött

rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,

s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet

a bús titok, mely úgy gyötörte szívemet.

Ford.: Szabó Lőrinc

Forrás: Új Idők XLVIII. évf. 50. sz. Bp., 1942. dec. 12.