2020. máj. 30.

Baudelaire: Őszi ének

I.

Hideg homály borul már nemsokára ránk,

Isten veled derült, de hajh! rövid nyarunk.
Sok gyászos koppanás… a téli tűzifánk

Amint a kőre hull, visszhangzik udvarunk.

 

Lelkemre száll a tél: vad borzongás, harag,

Erőltetett dolog, irtózás, gyűlölet.

S mint sarki jégpokolra hogyha száll a nap,

a szívem is csak egy fagyos piros tömeg.

 

Remegve hallgatom minden hasáb zaját

Amint tompán kopog, mint vérpad-ácsolás,

A lelkem sajdul, mint az őrtorony falát

Ha ontja szüntelen vad faltörőcsapás.

 

Egyhangú, ringató zajával úgy tűnik

Koporsót szegzenek gyorsan, ki tudja hol…

Kinek? – Elmult a nyár az ősz már feltűnik,

E misztikus zörej mint búcsu hangja szól.

 

II.

Két hosszukás szemednek zöldes fényes tetszik

Szép Édesem, de most nekem minden kesernyés

és semmi, sem szobád s szerelmed sem vetekszik

A napsugárral mely a tengerszínen elvész.

 

És mégis, gyöngéd szív, szeress csak, úgy anyásan

Ha hálátlan, vagy óh, ha tán gonosz vagyok;

Szerelmes, vagy nővér – csak édesitve lássam

Mulón a dicső őszt vagy elnyugvó napot.

 

Nem tart soká. A sír sovár, kitárva vár.

Oh, hagyd, hogy két karom térded karolja át

S élvezzem – míg sajog, hogy elmult már a nyár –

Az enyhe sárga fényt, vénasszonyok nyarát.

 

Ford.:  Ziegler K.

Forrás: Zord idő 1. évf. 1. sz. 1919. aug. 31.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése