I.
Hideg homály borul már nemsokára ránk,
Isten veled derült, de hajh! rövid nyarunk.
Sok gyászos koppanás… a téli tűzifánk
Amint a kőre hull, visszhangzik udvarunk.
Lelkemre száll a tél: vad borzongás, harag,
Erőltetett dolog, irtózás, gyűlölet.
S mint sarki jégpokolra hogyha száll a nap,
a szívem is csak egy fagyos piros tömeg.
Remegve hallgatom minden hasáb zaját
Amint tompán kopog, mint vérpad-ácsolás,
A lelkem sajdul, mint az őrtorony falát
Ha ontja szüntelen vad faltörőcsapás.
Egyhangú, ringató zajával úgy tűnik
Koporsót szegzenek gyorsan, ki tudja hol…
Kinek? – Elmult a nyár az ősz már feltűnik,
E misztikus zörej mint búcsu hangja szól.
II.
Két hosszukás szemednek zöldes fényes tetszik
Szép Édesem, de most nekem minden kesernyés
és semmi, sem szobád s szerelmed sem vetekszik
A napsugárral mely a tengerszínen elvész.
És mégis, gyöngéd szív, szeress csak, úgy anyásan
Ha hálátlan, vagy óh, ha tán gonosz vagyok;
Szerelmes, vagy nővér – csak édesitve lássam
Mulón a dicső őszt vagy elnyugvó napot.
Nem tart soká. A sír sovár, kitárva vár.
Oh, hagyd, hogy két karom térded karolja át
S élvezzem – míg sajog, hogy elmult már a nyár –
Az enyhe sárga fényt, vénasszonyok nyarát.
Ford.: Ziegler K.
Forrás: Zord idő 1. évf. 1. sz. 1919. aug. 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése