Áll formátlanul, faragatlanul;
Nyers, puszta kőtömb, Szikla-hatalom,
A müvésszel áll szemközt zordonul,
Ki tépelődik már az Alakon.
A felszikrázó márványpereken
Sivár kietlen dac vonaglik át,
A kő s a lélek perbeszállni kész:
Vajjon ki nyeri meg ezt a csatát?
A müvész büszke homlok mögött
Bontakozik fénylőn az istenarcz,
A természet, az ős-márvány tagad:
Ember, minek az eget-vívó harcz?
A véső cseng és döng a kalapács,
A márvány tűr és konokul kacag,
Egy elhibázott mozdulat csupán,
S a formán ujra úr az ősanyag.
A véső cseng és döng a kalapács.
Tán évekig – míg elkészül vele,
Talán a márvány istenarcot ölt –
Talán a müvész elpusztul bele.
Forrás: Zord idő 1. évf. 4. sz. 1919. okt. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése