Leonyid Martinov (1905-1980): Az első hó

Elment még késő délután,
Szólt:
Dolgom van. Ne várj!
Lehullt az első hó puhán
S fehér lett utca, táj.

A kioszkban egy telt pohár
Bor állt az asztalán.

„Dolgom van…” mondta egyre már -
És nem az én hibám.”

A térről még telefonált:
- Alszol?
S hallotta: - Nem!
- Nem alszol? Akkor mit csinálsz?
- Szeretlek, kedvesem!

… Másnap, déltájban ért haza,
Tizenkét óra volt.
Körülnézett; a kis szoba,
Mint erdő ráhajolt;
Mint erdő, ahol feketék
A törzsek s az az ág
És sötét valamennyi kép,
A sarkok – éjszakák;
Sötétszürkék a fotelek,
Hallgatnak körbe’ mind…

Az asszony némán, búsan állt
És lehajtott fején
Egyszerre látta, mit talán
Az maga sem tudott:
„Az első hó” arany haján
Fehéren csillogott.

Végigsimítva kedvesét
Akkor értette meg:
Kinek aranyát szórta szét?
Kiével fizetett?…
Azt kérdezte:
- Mi van, szívem?
- Semmi,
csak hó esett!

Ford.: Jobbágy Károly

Forrás: Nők Lapja XI. évf. 1. sz. 1959. jan. 1.