Zilahy Imre (1845-1867): Egy ifju hölgyhöz (Kolozsvárt, 1864. oct. 3-án.)

 
Fenékig hajtád az öröm kelyhét,
Aztán megtöltötték keservvel;
S te kiittad végetlen sokszor,
S belőle egy csöpp sem fogyott el.
S hogy a lezajlott zivatarnak
Vetsz pillantást pusztúlt nyomára:
Kelyhed most is kezedben reszket,
Most is benne a kínok árja.

Futottál gyilkos éjszakákon
Be, a sülyedtek tömegébe,
Hogy fölránthasd a napvilágra,
Kiért benned gyülölet ége;
Csakhogy a milliónyi embert,
Ki millió tőrt vert sziedbe,
Megfoszd kíváncsi mosolyától -
Magad a mennyből vetetted le.

Mert, bár kín volt minden órája
S most is az, első szerelmednek,
Virágos volt az átok fája
S lombján madarak zengedeztek.
S árnyában te, a boldog álom
Titkos bájától részegedve,
Nem néztél a tátongó űrre,
S a rettenetes fellegekre.

Az élet szokott, silány arcza
Undok mosollyal reád nézett,
Bár férjed, s a nyomor korbácsolt,
Bár lelked a mocsoktól vérzett.
Feledni tudtál bűzhödt léget,
És ki nem hitt menybe’, pokolba’,
Kit erényéért önvád tépett -
A tisztaság gyémántját szórta.

Nem a lélek nyugodalmáért…
Ah! hiszen az elveszett régen!
Nem is a múlt szerelmi kéjből
Eredt szebb jövő reményében.
Ha említem a jövőt néked,
Mosolyod szívem szétszaggatja…
Égben, földön nincs reménységed
A mely magasabbra ragadna.

Nékem is volt már szenvedésem,
A halál? – oh, hiszen az semmi.
Boldogért miért keseregjek?
Hisz én magam vágyom pihenni.
Egy gyilka van csak a halálnak
És az életnek ezer tőre.
Hajh! Már mind, mind szivemben hordom,
S mégis, most is reszketek tőle.

Oh, de mért beszéljek magamról?
Nem érdemes egy hitvány szóra!
Előttem állsz, - cseng édes hangod,
Cseng, mint éjféli rémes óra…
Mit az érzésről képzeltem csak -
Megtestesülve látom benned.
Most is vigyorog rád az élet,
Szíved most is hasztalan szened.

„Föl, föl! Rohanj a pusztaságba,
A gyönyörök sivatagjára.
A szétzúzott erény hadd nyögjön,
Hadd sírjon az eltikkadt árva.”
Az emberek szólnak így hozzád,
S az is, a ki nyugodtan élhet.
S te erényeddel tündöklesz most is
S én most is itt kesergek véled.

Nevetsz, és ők vignak itélnek,
Ők, kik nem tudják, hogy a bánat
Mindig nevet, örökké vidám,
Nyomában mindig kaczaj támad.
S ha így a bércz tetőre ér el,
S a derült eget közel érzi:
Csak akkor tör ki bősz átokban,
A villámot csak akkor kéri.

És te, a ki a világ arczát
Láttad, s mindig ily nagy alakban,
Kinek érzése ott a multba
Lenn vagy fenn csak pokolba dobbant:
Im itt vagy most, hol minden ember -
S kinek elég a menny se volna,
Hogy gyülölt élted el ne vesszen
Küzködni tudsz a földi porba.

Beszélsz és jársz az emberekkel.
Bárcsak hideg közönyük fájna.
Bárcsak utálni tudnád őket,
Bár mosolyod átokká válna;
Milyen semmi a forró részvét,
Milyen semmi lehet az néked,
Hogy jövőmmé örömmel tenném
Minden – minden múlt szenvedésed! -

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Zilahy Imre (1845-1867): Margit

Éjjel megállok ablakánál;
A zaj régen lecsöndesült.
Minden-minden fény rég kioltva.
Csak az nem, hol a kedves ült.

Körültem mindenütt homály van,
Csak ő ragyog át éjemen.
- Vajjon mért van még ébren most is,
Vajj’ mit csinál most, istenem?!

Imádkozik könnyes szemekkel?
Múltján, vagy a jövőn mereng?
Vajjon, van-e szivében érzés,
Mely nappal rejtett, néma, szent?!

Vajjon tud-e, tud-e szeretni?
Vajjon szeret-e engemet?…
- Merengve nézek ablakára,
Mely fényt borúlt arcomra vet.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Zilahy Imre* (1845-1867): A talismán - Puskintól -

Hol a tenger kebelében
Sivár szirtre hull a hab,
S a hold illatos vidékén
Szór meleg sugarakat.
Hol müsülmán kéjes éltet
Él a hárem lágy ölén:
Ott hizelgő bűvésznőtől
Egy talismánt kaptam én.

„Vedd és tedd el!” ekként szóla,”
„Talismánom gondosan;
Bűvös erőt nyerhetsz róla
Benne szived üdve van…
Nem hárít el betegséget
Sem orkánt, sem zivatart,
Haláltól sem ment meg téged,
S ereje kincset se tart.

Nagy veszélytől meg nem óvja
Vagyonodat, fejedet,
S érette meg nem hajolna
A müsülmán nép neked.
Sivár tenger mellett élve
Kedvesedhez nem viszen,
Északról sem röpít délre
És délről északra sem.

Ám, ha szép, ravasz szemével
Megbűvöl a drága lány
Vagy ha sötét, titkos éjjel
Csókod ég szép arc-haván:
Akkor bűntől, csalódástól
S feledéstől óvna meg,
S enyhületet ad szivednek
Ha uj kínoktól rezeg.”

(* E kiváló tehetségű ifjú költőnk régebben Cserényi név alatt szokott volt írni.    Szerk.)

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 15. 12. szám