Arany János maga is megírta életrajzát, de csak 1855-ig terjedően. Életének ezt a szakaszát önéletrajza nyomán beszéljük el, jórészben megtartva az ő kifejezéseit. Élete további történetének anyagát – nagyon rövid vázlatban – Gyulai Pálnak az Akadémia évkönyvébe írott Arany-életrajzából vettük.
Kedves hallgatóim! Egyszerű emberek ajkáról hallatszik a panasz, hogy gyermekük nem boldogul s nem mehet értelmiségi pályára, mert az iskolában elnyomják, nem engedik érvényesülni. Soha alaptalanabb vád nem hangzott még el. Minden diák bizonyíthatja, hogy tanítójának, tanárainak nincs nagyobb öröme, mint az okos, értelmes és szorgalmas diák, legyen az bármilyen származású. A hiba ott van, hogy a gimnáziumba vagy más középiskolába beiratkozik olyan gyerek is, akinek a további tanulásra nincsen elég értelmi képessége, sem kedve, sem pedig elegendő szorgalma Csakhogy a szülők – gyakran hiúságból – erőszakolják a középiskolába járást.
Akit a jó Isten észbeli tehetséggel áldott meg, ha van kedve a tanuláshoz és szorgalommal tanul is, nemcsak boldogul, hanem ki is magaslik tanulótársai közül, s az életben is kiemelkedhetik a mindennapi emberek sorából.
Arany Jánosnak, az egyszerű sorból származó nagy emberünknek, a TOLDI költőjének s annyi más remek költői mű megalkotójának életrajzát beszélem el. Egy részét olyanformán, ahogy ő maga megírta.
Arany János 1817-ben, március 2-án született Nagyszalontán, Bihar vármegyében. Édesapja Arany György, egyszerű földmíves; volt neki egy kevés földje és egy kis vályogházikója. Anyja Megyeri Sára. Öregedő szülei rendkívül örültek a késői istenáldásnak: tíz gyermekük közül egyetlen fiúgyermeküknek. A korábbi szülöttek mind leányok voltak, korán elhaltak, úgyhogy a fiú születésekor már csak egy volt közülük életben, de az is férjhez ment már. Így tehát a kisfiú volt öreg szüleinek egyetlen reménye, vigasza. Szerették is az öregség minden vonzalmával, s mindig tartották. Szülei rendkívül vallásosak voltak s ez a kicsi fiukra is átragadt. A zsoltárok éneklése és a Szentírás vonzóbb helyei voltak lelkének első tápláléka. A kis bogárhátú viskó szentegyház volt, ahol a gyermek soha egy trágár szót nem hallott.
Alig volt 3-4 éves, amikor édesapja, aki értelmes, írástudó parasztember volt, hamuba írott betűkön megtanította olvasni. Mire iskolába adták – ahová nagyon vágyódott a kisfiú – már tökéletesen tudott olvasni. Az iskolában mindjárt az első helyre került, s ezt végig megtartotta. A tanítók, a magasabb osztályok növendékei sőt külső emberek is csodájára jártak az okos kis iskolás fiúnak. Volt Szalontán ebben az időben úgynevezett partikula is, vagyis egy része a gimnáziumnak: az alsóbb osztályok. Arany János a gimnázium alsó négy osztályát is kitűnő sikerrel végezte el Amikor a gimnázium költészeti („poétai”) osztályába került már verselgetett. Híre járt ennek nemcsak az iskolában, hanem azonkívül is és sokat beszéltek Szalontán és környékén a kis diákköltőről. Attól kezdve, hogy megtanult olvasni, Arany mindent elolvasott, amihez csak hozzáfért. Így nagyon korán nemcsak a latin költők műveiből ismert meg nagyon sokat, hanem a magyar irodalom köréből is mindent elolvasott amihez hozzájutott. Pedig ebben az időben jóval nehezebb volt könyveket szerezni, mint manapság.
Nagyobbacska diák korában a tanulás mellett tanítgatott is kisebb fiúkat. Erre azért is vállalkozott, hogy szülőit megkímélje – legalább részben – az iskoláztatás költségeitől, s hogy legyen egy kis pénze arra az időre, ha majd Debrecenben folytatja tanulmányait. Azonban alig tudott annyit összegyűjteni hogy a debreceni kollégiumba való beiratkozás és beköltözés költségeit fedezhesse. Abban az időben ugyanis a nagyobb diákok kötelező egyenruhát viseltek. Szüleitől nem kért, nem is várhatott támogatást. Jól tudta: ha csak a kis házat fejük fölül s pár köblös földet szájukból el nem adják,semmit sem küldhetnek neki. Megtorpant egy kissé a tanulni vágyó, tehetséges ifjú s nehézségek előtt. Ezrét aztán az első kollégiumi év elvégzése után megszakította tanulmányait és Kisújszállásra ment ideiglenes tanítónak. Azt remélte, hogy így majd megszerzi a továbbtanuláshoz szükséges anyagi eszközöket. Kisújszálláson Török Pál, később a Duna-melléki ref. egyházkerület püspöke volt az iskola rektora, vagyis a vezetője, igazgatója. Gazdag könyvtára volt s ezt Aranynak is rendelkezésére bocsátotta. Olvasott is a tanulásra szomjazó ifjú, amikor csak hivatali teendői engedték. Hozzáfogott idegen nyelvek tanulásához is.
A következő évben 1835 őszén új erővel és buzgalommal, de bizony megint csak sovány erszénnyel ment vissza Debrecenbe. És ekkor valami különös lelkiállapot vett erőt a 18 éves ifjún. Elment a kedve a tanulástól és ábrándozni kezdett valami kalandos életpályáról. Szeretett volna valami nagyot alkotni valamelyik művészetben. De hogyan? Miképp fogjon hozzá? Előbb festő, majd meg szobrász szeretett volna lenni. Végre is beállott színésznek a debreceni színtársulatba. Majd mikor ez feloszlott, tagjainak egy csoportja külön társulattá szervezkedett. Ehhez a társulathoz szerződött arany is és Szatmárra, majd Máramarosszigetre ment a színésztársasággal. Sokat szenvedett mint vándorszínész: padon hált, kabáttal takaródzott, kölcsönruhákban járt, amíg a magáét kimosathatta. Ha volt is kedve a színészethez, végképp elment e kóbor társulat körében. Köztük ugyanis művészi törekvések helyett a kicsinyes civakodás, a mértéktelen italozás volt napirenden, ami a tiszta lelkű, szemérmes és lelkiismeretes Arany Jánost bizony kiábrándította a színészetből. Emellett az „öntudat kígyói”, szegény apjának „sanyarú nyugtalansága” mardosták érzékeny lelkét éjjel-nappal. Egyik nap a Máramarosszigetet környező hegyek közt jártában megpihent és elaludt. Álmában rajongásig szeretett édesanyját halva látta. Ez a látomás oly erősen megfogta lelkét, hogy nem volt tovább maradása. Ez a látomás oly erősen megfogta lelkét, hogy nem volt tovább maradása. A társulat igazgatójától egy húszast kért, zsebkendőjébe belekötötte egész vagyonát: pár darab ruháját nyolc krajcárból vett egy kis szalonnát meg egy kis cipót, s elindult gyalog haza Szalontára Nagykárolyon, Debrecenen keresztül. Hét napi gyaloglás után szerencsésen haza is ért.
Öregedő korában (1877-ben) már mind csodált és ünnepelt költő, visszagondolt erre a vándorútjára s egyik versében megörökítette hűséges útitársát: a vándor cipót. Hallgassuk meg, miként élt az öreg költ lelkében ifjúkori kalandjának emléke.
A VÁNDOR CIPÓ
Kinek nyúlfarknyi a reménye,
S többé se’ kér, se’ vár sokat:
A multban él, s ez ócska lom közt
Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
- Mint rongya közt egy vén szipó(1) -
Elbíbelődöm: ilyen emlék
Ama fentírt vándor cipó.
A tékozló fiú regéjét
Sokan csináltuk újra már:
Én nem vagyont, kincset pazarlék,
(Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást,
Meg ami erre útnyitó,
Légvárak-, ábránd- s délibábért…
Tanulság: egy vándor cipó.
Hogy aztán a goromba élet
Jeges zuhannyal önte le:
„Megyek – kiáltám – vészes út ez,
Vissza megint bölcsőm fele!”
Ma fizetés-nap: húsz forintra
Jut húsz krajcár „proporció”;(2)
Harminc gyalog mérföldre abból
Kifutja… egy vándor cipó.
Mondám s tevém; - a dél-ebéd már
A nagy országúton lele:
Sebaj! Kinek hátán a háza
És kebelén a kenyere.
De majd az estve!… hátha rablók…
Eh! nincs velem sok földi jó:
Egy zsebkendőben minden elfért:
A gárdrob(3) és vándor cipó.
Egy bot talán jó volna mégis -
Ahol egy tört „lógó”-darab!
Ettől ugyan valódi medve
Nem fél, de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a „bércnek”!
Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
A vándoré s vándor cipó.
Kérdik: ki és mi? Hova mászkál?
Hang csúfos, a nyelv idegen;
Szepeg biz’ ő, s azt mondja: dászkál(4)
Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak,
Pór-élc(5) megöklel, mint tinó:
De tűznél, mit kazalba raknak,
Jól esik a vándor cipó.
Hűs hajnalon (még mind üressen
Lógtak ki a járom-szegek)
Búcsút köhintve, megiramlva -
S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin,
Lombsátor a közös „ivó”;
Ott deszka-pad lapít deszkává,
s párnám csak a vándor cipó.
Hanem a szép táj bűvöl így is.
Ó, ifjú könnyedvérűség!
Im ott dülönkint a hegyoldal
Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, sziklavölgyben, fakupával
Csurgó(6) kínál, oly csábító!
A utas keble megtelik… de
Bezzeg fogy a vándor cpó!
Bérc elmaradt; tölgyes lapályon
Visz útam, napja már negyed;
Tölgy sincs azontul, - visszanézve
Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, int lomha sertés,
Fertőzik az ecsedi tó:
Rekkent a hév nap, útas izzad,
Bár könnyű a vándor cipó.
Egy híd megöl hajdú behajszol,
Gazdája kérdi: „Útlevél?”
Az nincs bizony, - de iskolából
Van bizonyítvány, még kevély.
Az Isten áldja! Elbocsátott,
Lévén maga, mint neve Jó;
Így szabadult a „fogdmeg-eddmeg”
Körmébül vándor és cipó.
Égő homokban itt a „város”(7); -
Amott a nagy kollégyiom
Hátad ki, mint szamár a nyájból;
Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam
Egy utcán (neve is „Csapó”);
Pénz nincs, kerülöm a „kenyér-sort”(8);
Pedig hol a vándor cipó?!
Az elfogyott, erőm is elfogy;
Már útban egy egész hetem; -
Itt pap lakik,tán könyörül is:
Bezörgetek – nem tűrhetem!
Elborzadék… ha rám rival na:
„Pusztulj, csavargó, naplopó!”
S lekapom ujjom’ a kilincsről:
„Adj lelket még, vándor cipó!”
Elérem végre a szülő hont;
Fedd és gúnyol rokon barát,
Csak egy nem: az anyai szívnek
Érzem üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár
Lettem suhancból nagyapó;
Ezért méltattalak dalomra
Téged, szerény vándor cipó.
(1) Anyó, szipa, szipirtyó, szipó. (Arany jegyzete)
(2) Különösen a régi színészek arányosan osztozkodtak a bevételen, rendes fizetésük nem volt. Proporcio latin szó=arány.
(3) Ruhatár)
(4) Román szó = tanító)
(5) Paraszt tréfák, „viccek” (t. i. a fát szállító fuvarosoké)
(6) Lecsorgó forrás.
(7) Debrecen.
(8) Ahol egész sor kenyérárus van.
Az 1836-ik esztendő még további csapásokat rejtegetett a csalódott Arany számára. Pár hétre, hogy hazaért, meghalt édesanyja, édesapja pedig elvesztette szeme világát. Később visszanyerte ugyan látását, de fiára mély fájdalommal nehezedett édesatyjának állapota. Kötelességérzete azt súgta, ne hagyja magára az öreget. Elhatározva, hogy otthon marad és gyámola lesz édesapjának. Előbb a gimnáziumban kapott állást, majd városi aljegyző lett. 1840-ben, 23 éves korában megházasodott, s föltette magában, hogy búcsút mond a könyveknek, többé nem olvas, hanem csupán hivatalának és családjának él és lesz közönséges ember, mint annyi más. Családi élete nagyon boldog volt. Két gyermekük született: Juliska és László. Arany családi érzését legtalálóbban jellemzi az Itthon c. költeménye, amelyet nagykőrösi tanár korában írt.
Mint a madár a fészkére,
Szomjú vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Itt, enyelgő kis családom
Közt van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az, amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derül itt én elémbe.
Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvük búra váljon.
Gyermekszívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban:
hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.
Azonban ember tervez, Isten végez. 1842-ben a szalontai gimnáziumba Arany egyik iskolatársa, Szilágyi István került rektornak, aki minden könyvet kéretlenül is – sokszor tukmálva, erőszakolva is – odaadott barátjának. Így történt, hogy Arany – mint írja – ismét beleesett az olvasás ragályába, anélkül, hogy szándéka lett volna valaha is mint író fellépni. 1845-ben mégis tollat fogott s tapasztalatai alapján megírta csak úgy időtöltésül az Elveszett alkotmány c. művét. A vármegyei élet furcsaságait vázolja gúnyos hangon benne. Ugyanakkor a Kisfaludy-Társaság 25 arany pályadíjat tűzött ki víg eposzra. Arany iparkodott befejezni versét, beküldte a pályázatra s megnyerte a díjat. 1846-ban a Kisfaludy-Társaság ismét pályadíjat tűzött ki, ezúttal népies költői elbeszélésre. Arany úgy érezte, hogy első sikere után nem állhat meg. Az új pályázatra legkiválóbb elbeszélő költeményét írta meg, a TOLDIt. A bírálókat elragadta a remek költői mű. A pályadíjat 15 aranyról 20 aranyra emelték fel és Aranynak ítélték oda. A TOLDI ismertté tette Arany János nevét az egész országban, s a már elismert írók és költői siettek a vidéki jegyzőt üdvözölni és barátságukba fogadni. A nagy siker nem szédítette meg, maradt továbbra is Nagyszalonta szerény aljegyzője aki hivatali teendőit lelkiismeretesen s a legnagyobb pontossággal végzi.
Petőfi versben adott kifejezést elragadtatásának. Elküldte ezt a versét Aranynak a következő levél kíséretében: „… Ma olvastam Toldit, ma írtam ezt a verset s még ma el is küldöm.” Ezzel kezdődik az a bensőséges barátság a két költő között, amely csak Petőfi halálával szakad meg.
Hallgassuk meg Petői üdvözlő versét, majd meg Aranynak szintén verses válaszát!
ARANY JÁNOSHOZ
„Toldi” rójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni:
Nem tehetek róla, te gyujtottad úgy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy hogy így tüzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?
Más csak levelenkint kapja a borostyánt,
s neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód, hol jártál iskolába,
Hogy lantod oly mesterkezekkel pengeted?
Az iskolában nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját
A szegény nép! Olyan felhős láthatára
S felhők közt kék eget csak néha napján lát.
Nagy fáradalmait, ha nem enyhíti más,
enyhítsük mi, költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom, a kemény nyoszolyára.
Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel.
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,*
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel.
(* Petőfi itt elsősorban a JÁNOS VITÉZ című, 1844-ben megjelent magyar népies költői elbeszélésére céloz.)
VÁLASZ PETŐFINEK
Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örül a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér,
Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok.
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke és útfélre vágott
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közül szedtem egynehány virágot.
Jöttek a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem fél elkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni
És az Iza partján ama hű barátot...*
Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
mily igen szeretlek Téged s őt is veled.
(* Szilágyi István , a szalontai iskola rektora, később az Iza-folyó mellett fekvő Máramarosszigeten lett tanár.)
Elkövetkeztek az 1848-49-i viharos esztendők. Ezalatt Arany keveset dolgozik, mert neki a munkához nyugalomra volt szüksége. 1848-ban egy darabig nemzetőr szolgált Nagyváradon, 1849-ben pedig egy ideig mint belügyminiszteri fogalmazó előbb Debrecenben, majd Pesten teljesített szolgálatot kb. félévig. Azután megvált hivatalától, s visszatért Szalontán hagyott családjához. A világosi fegyverletétel után mint magánember hivatal nélkül él Szalontán egészen 1851 őszéig. Közben mintegy féléven át többnyire a híres Tisza-család körében időzött Geszten, t. i. a tehetséges Tisza Domokosnak adott leckéket a költészetből. Szabadságharcunk bukása mélyen lehangolta a költőt, s borongós hangú költeményekbe öntötte hazafiúi bánatát (Ősszel, Fiamnak, Ráchel siralma stb.).
l1851-ben a nagykőrösi ref. gimnáziumhoz hívták meg tanárnak. Elfogadta a felkínált tanári állást. Kőrösön 9 éven át tanított, nevelte az ifjúságot azzal a lelkiismeretes odaadással, amellyel minden tisztségét betöltötte, s amellyel költői remekműveit megalkotta. Nagykőrösi évei alatt is sokat olvasott, dolgozott. Itt írta legremekebb balladáit is. De azért csak visszavágyott szülőföldjére, szalontai kis birtokára. Hazavágyódását a Vágy c. versében is kifejezte.
Ezt a szép költeményt is elmondjuk.
VÁGY
Nem itt itt, nem itt van az én világom!
Más vidék az ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh’se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába’
Fürödik a puszták délibábja.
Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok…
Most is abban ültetek és irtok.
Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszú sorral mind elémbe jőnek.
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.
Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.
Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.
Egyszerű dal, egyszerű szív s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.
Jellemző a költőre, hogy visszavágyik az egyszerű életbe, ott érzi egészen jól magát. Nem bántja a nagyravágyás. Tanári hivatásának és családjának él.
l1860-ban a Kisfaludy-Társaság igazgatójává választotta. Felköltözött Pestre. Itt lapot: előbb a Szépirodalmi Figyelőt, majd a Koszorú című irodalmi hetilapot szerkesztette. Költői művein is állandóan dolgozgatott. 1864-ben kiadta a hún mondák alapján alkotott Buda halála című nagyszerű hőskölteményét. Elénk rajzolja benne a hún világot, a testvérviszályt Attila (Etele) és Buda között, amely a hún nép romlását idézi fel.* (* L. Magyar Lélek 1939. 11. sz.) Az Akadémia a Nádasdy-jutalommal tüntette ki. 1865-ben a Magyar Tudományos Akadémia titkárául hívta meg. 1870-ben pedig főtitkárának nyilvánította. Amíg egyfelől az Akadémiának elismerés és kitüntetés számbamenő meghívása örömmel töltötte be lelkét, másfelől mélyen lesújtotta leányának, Juliskának, Széll Kálmán szalontai ref. lelkipásztor feleségének halála. Az akadémiai titkársággal járó sok teendő,másfelől nyomott lelkiállapota miatt ezekben az években keveset írt, inkább régebbi műveinek összegyűjtésével, rendezgetésével foglalkozott 1877-ben lemondott akadémiai tisztségéről, de lemondását csak harmadszorra, l1879-ben fogadták el, a közbeeső két évre pedig szabadságot engedélyeztek számára. Ezalatt is dolgozgatott, befejezte a Toldi szerelme című nagy sikerű művét és több kisebb költeményt is írt. El-elbolyongott a Margitsziget fái alatt kapcsos könyvével. Ebbe írogatta élete őszén alkotott kisebb költeményeit, amelyeket jó ideig senkinek sem mutatott meg. Ezeket az öregkori verseit Őszikék cím alá foglalta. (Az Őszikék közül való A vándor cipó is.) Majd egyre jobban elhatalmasodott betegsége, köhögési rohamok, lélegzési nehézségek kínozták. Jóllehet szelleme nem gyengült, mégis most már egyre kevesebbet dolgozott, mert testi ereje mind jobban gyengült. 1882 októberében séta közben megfázott a hűvös, szeles időben, s pár nap múlva befejezte földi pályafutását. Visszaadta kiváltságos lelkét Teremtőjének. Emlékét Budapesten szobor hirdeti, a budapesti kerepesi temetőben pedig méltó emlékmű jelöli nyugvóhelyét. De ércnél, márványnál maradandóbb az az emlék, amelyet Arany János legnemzetibb, legmagyarabb költőnk örökszép költői alkotásaival önmagának állított.
Életének nagy tanulsága: akiben az Istenadta tehetség szorgalommal párosul, az, ha vályogkunyhóból indul is el, a legnagyobbak sorába emelkedhetik és örök dicsősége marad nemzetének. Arany is, ez a „népi sarjadék”,ahogy önmagát nevezte, igen magasra emelkedett. Azonban a magas polcon sem szédült meg, ott is megmaradt a magyar nép egyszerű fiának, s ez csak fokozza emberi értékét. Egy nemzet soha el nem múló hálája övezi nemes emlékét.
ARANY JÁNOS DALAIBÓL
Arany Jánosról szóló előadásunkhoz hozzákapcsolhatjuk kísérő műsorszámként – az előadásba iktatott költeményeim közül – még egy-két versét. Pl.: hogy egy kis derűt is biztosítsunk hallgatóink számára, előadhatjuk A fülemile, vagy A hegedű c. versét. Más költeményét, pl. valamelyik balladáját is elmondhatjuk. A Tengerihántás c. ballada drámai előadásra feldolgozva, megjelent a Magyar Lélek 1939. évi szeptemberi (9.) számában. A verseken kívül okvetlen mutassunk be Arany János dalaiból is egyet-kettőt. Arany u.i. dallamköltő is volt.
1871-ben mintegy 150 dal – legnagyobbrészt népdal – szövegét és hangjegyeit adta át Bartalus István ismert nevű zeneművészünk és népdalgyűjtőnknek. E dalok közt vannak népdalok, amelyeket Arany hallomás útján ismert meg és vannak eredeti dallamok, ezek Arany lelkéből születtek. Az eredeti dallamok egy részét Bartalus kiadta 1884-ben ezzel a címmel: Arany János dalai. Énekre és zongorára feldolgozta Bartalus István. Arany többi dalaiból Bartalus Magyar népdalok c. hétkötetes gyűjteményében közölt vagy százat. Az alábbi dalokat mi is Bartalus nyomán közöljük. A dalok bemutatását ez a kis bevezető előzheti meg:
Arany János nagyon szerette a zenét s a dalt. Kora ifjúsága óta igen sok népdalt tanult el a nép ajkáról, ismerőseitől, barátaitól. Tudott gitározni is és ezen játszogatta el kedves dalait. Öreg korában is, különösen az esti homályban elő-elővette gitárját: Tamburás öreg úr c. versét – önmagát rajzolja benne – ezzel kezdi:
„Az öreg úrnak van egy tamburája,
s mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt,
s múlatja magát vele négy fala közt.”
Arany azonban nemcsak eltanult dalokat ismert, hanem ő maga is alkotott ilyeneket. Ezek közül az eredeti dalai közül mutatunk be egynéhányat.
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 3. sz. 1943.
