Écsy Ö. István (1896-1969): Szózat a viharban

A tenger síkja nap tüzében ég.
Az ég felette fényes, tiszta, kék.
A nagy távolban, ott, hol összeér
Az ég s a víz, - ott csillog pár fehér
Felhőszalag. A víz hátán halad
Sok-sok hajó a kék mennybolt alatt.

S a felhőfoszlány lassan nőni kezd.
Mind-mind nagyobb és szürkébb szinű lesz.
Sötét felhők közt villám villan át,
Szél indul és a hullám taraját
Mind vészesebbre túrja, hajtja fel.
Egyik-másik hajó már táncra kel.
S csak zúg, csak búg az orkán-orgona.
Sok roncsot, sziklát hord az ár tova.
Vakító villám száz, meg száz cikáz!
Hullámhegy a hullámvölggyel csatáz!
És a hajóknak büszke népe már
Küszködve hullik, míg a tengerár
Újabb hajókat ér, sodor tova!
Hahó! Csak zúg az orkán-orgona!

Mi lesz, mi lesz, mi vége lesz vajon?
Ki vesz erőt ez őrjöngő bajon?
Ki lesz, aki e sok örvény közül
Egyszer majd győztesképen kikerül?
Mikor lesz vége? S milyen lesz a vég?
Minden hajósnép ezt, ezt kérdi rég…

És egyszer… szózat kél a légen át
És túlharsogva orkán-orgonát,
Vad szélvihart és mennydörgő robajt,
És érccsikorgást, búgást, bősz morajt,
Haló-sikoltást, fuldoklók jaját,
S a parton síróknak fájó szavát,
A vészben is mámortól kacagást,
Parancsszót, hörgést, dörgést, durranást,
Mindent túlzengve szól a szózat ím:
„Halljátok meg a vész hullámain:
Csak oly nép győzi meg a vad vihart,
Mely összetart és mindvégig kitart!"

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 3. sz. 1943. március