Szép volt a kis Ilon a falu rózsája,
Valamennyi legény szeme szakadt rája,
Szép volt szelid nyájas, kevéssel be érő,
Egymást érte nálla a szerelmes kérő.
S mert ő is az élet azon korát járja
Mikor már a sziv a magáét megvárja,
Volt a kire nézett ő is nyájas szemmel,
Szerette Péterjét tiszta szerelemmel.
A Péter szive is ezen az úton jár,
S mint szokás belölök lett egy szerelmes pár,
Egymásért termettek, egymáshoz illettek,
A lányok s legények mind irigyi lettek.
Szegény volt bár Péter, de lélekben gazdag,
S Ilon nem azt nézte hány ökör hány asztag,
Neki lángoló sziv, neki lélek kellett,
s mind elhalványult a Péteré mellett.
Önhitten lépett fel a gazdag Pál, hivén
A vagyon erőt vesz majd az Ilon szivén,
De az elbizottság szégyenülést arat,
Csinosan ki kapta ő is a kosarat.
Bár az özvegy anya azt szokta mondani:
- Lányom az árvának nem kell válogatni. -
De Ilon szeliden mondá: - édes anyám,
Csupán e kis ügyet kérem bizza reám. -
Tele volt a lelke az ő Péterével,
Telyesen boldog volt szive szerelmével;
Inkább megy Péterrel egy roskatag házba,
Mint Pállal az arany sarkon forgó várba.
De boldogságának kellős közepébe’
Egy rémes jelenet véletlenül lépe:
Éjjeli álmából kis ablaka alatt,
Feleri egy fehér kisérteti alak;
Istenben boldogult apjának képében
Halavány arczával halotti leplében,
A lelkek óráján, az éj magánnyába’
Ki mély hangon imigy szól be a szobába:
- Lányom kedves Ilon szivednek szerelme
Apádat ő siri álmából felverte.
Ellenségem fiát a Pétert szereted,
Tudd meg e szerelem elveszi életed.
Mert hogy ha félévig őt el nem feleded
Mellettem takaránd gyászos szemfedeled,
Adj nekem nyugalmat, s életet magadnak,
Feledd vagy halni fogsz, még meg látogatlak.
Ilonkát a bánat és félelem tölté,
Ez nem álom volt, ez valóban megtörtént,
Nem mondta senkinek szivébe rejtette.
A gyászos titkot, mi kétségbe ejtette.
Rózsa fa gyökerét ha a féreg rágja
Üde szinét vesztve hervadoz virága,
A rém jóslat szava így dúl Ilon szivén,
S ő annak daczára csüng szeretett hivén.
Sírjába szállni vagy róla lemondasni
Rája egy rtelmü renditő valami,
A rémhang szerelmét bár nem csökkentette.
De testét egy hervadt virágszállá tette.
Egy holnap mulva az apai kisértet
Ujból hálóháza ablakánál termett,
Fehér leple karján szét teritve vala,
Mintha szállna felé mint a vész angyala.
Megszóllal, és most még rémletesebb hangja,
S úgy hangzik Ilonnak mint a vész harangja:
- Feledd vagy halni fogsz – s e szókkal távozott,
S Ilon elborzadva sirt és imádkozott. -
Bánatának messzi terjedett határa;
S inkább szánta magát a kora halálra,
Mint sem szerelmétől vég búcsúját vegye,
Mit ha akarna is többé nem lehete.
Készült a halálra, ruháit rendezte,
Melyik illik jobban a holt ara testre,
Virággal diszitett szalagos pártája,
És patyolat inge készen vártak rája.
Mint egy élő halott imbolyg remény vesztve,
Mi Péterbe komoly figyelmet ébreszte.
- Lelkemnek szerelme gyöngyörü virágom,
Egyetlen egy kincsem széles e világon.
Igy szól – jó lelkedet minő bánat járja?
Megszakad a szívem hervadásod látva. -
Meghalok Péterem – mondá Ilon – érted,
Bár fáj kimondanom, megmondom ha kérded.
Mily felleg környezi szerelmünk reggelét:
És lefesté apja kisértő szellemét,
S a mely szivét tépte elmondá bánatát,
S szerelmes lelkének véghatározatát. -
Péter fejet csovált és – hm! Ennyit mondott
S a történendőkre kezd forditni gondot,
Gondolván hogy ő is száll Ilon sirjába,
Vagy új életet önt hervadt virágjába.
*
Harmadszor tölt a hold midőn a kisértő
Harmadszor is Ilon ablaka elé jő.
- Feledd vagy halni fogsz utoljára mondom
Igy szól; s egy más hang mond: - már
az az én gondom.
Péter volt; a lelket nyakszirton ragadja,
És nyilatkozatát ilyen szépen adja:
- Bátyám, ha ked lélek, földre le mért hágott?
Ha test, mért hagyta el a gyaluforgácsot?
Mért jön a halandók dolgába vegyülni?
Mért nem tud a menyben, vagy a sirban ülni?
Szóljon vagy különben a ki erre arra…
Ne ingereljen fel haragos haragra.
- Távozz gyarló ember – mond ez – szemem elől
Tulvilági lelkem másként rögtön elől. -
- Tul, vagy innen, nekem mind egy, a ki adta…
Egyet csavarit, és a lélek alatta.
S ő kisértetsége bizonnyal porul jár,
Ha ezt nem nyöszörgi: Péter! Én vagyok Pál,
Nem esmersz? Bocsáss el, tréfa volt az egész,
Mindig jó barátom, s Ilon férje te lész.
- Tartsd a barátságod, és tréfád magadnak,
Mik egy ártatlan lányt majd sirba ragadnak,
Hitvány gyáva féreg takarodj ha mondom,
Hogy többé utamba ne állj lesz rá gondom.
Harmat újja szüli a hervadt virágot
Ilon szerelme is talál új világot;
Felüdült, ki virult, s a halotti készlet
Hü szerelmi bérül menyasszonyi ék lett. -
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. júl. 19.
Hory Farkas (1813-1872): A kisértet – Népies költői beszély
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése