Oh te kis maroknyi szegény Magyar Nemzet!
A kit ékesgetett vitézi öltözet:
Régi jó hiredről nincs is emlékezet,
Rólad Királyod is már elfelejtkezett.
Noha erős hittel tette fogadását:
Hogy eleid vérrel szerzett szabadságát,
Vitéz fegyverivel nyert immunitását
Meg tartya s nem irart ellenkező mássát.
De nem köllesz magad, csak köll ha vagyon mid.
A mi kevesed van, bár csak Németnek vidd.
Idegen nemzetnek még csak szavát se hidd,
Jótéted helyében hátad mögé megszid.
Ha valami jód van, magának kivánnya,
Jó kedvvel nem adod: erővel elvonnja.
Az ország fiait sajátbúl kihánnya,
A szegény Polgárnak szemét is kivájja.
Az erős helyeket mindenütt ők birják,
Az fő-fő tiszteket magoknak kaparják,
Mindenféle zsirját az országnak szíják,
És a szegény magyart hitetlennek híják.
Bár mindent jót ettél: elég ha magyar vagy;
Németnek, olasznak, kedvezték csak rosz vagy.
Mindent a mit kiván, kedve szerént ne adgy:
Mi követ ha nem kár és veszedelem nagy?
Ha jó házban lakol, azt igen órollya;
Micsoda köntösöd, azt is megvizsgállya;
Mi a jövedelmed s értéked, számlállya;
A mit eszel, iszol, azt is panaszollya.
Csak tudgyon hazudni: vagyon böcsületi,
Uj új találmányért újul tekinteni;
Arany láncz, ajándék s jószág is követi,
Ha a szegény magyarr lépre keritheti.
A sok Commissárjus, mint a kurta kopó,
Hizlallya erszényét, mert magyaron kapó;
Fürkész, mint a vizsla, mondván: óh ha kapó
Van é igaz köztök? Vagy talán mind lopó.
Neve hol ACCISA, hol REPARTITIO,
Hol peniglen SEINT, avagy hol PORTIO,
Mindenféle ADÓ, nagy CONTRIBUTIO;
Valamit kimondja gondolhat ki: az jó.
Mind télen, mind nyáron sok föl s alá járó,
Szakadatlan tőled az idegen szálló;
Nem kimél semmit is: tékozló, zabáló,
Nemkülönben mint egy rabló és kóborló.
Ha egy kicsiny korig mezőre ki száll is,
Minden haszon nélkül hiában hever is -
Mindenik alfelén mintha kelne kelis,
Úgy siet qurtélyra faluban éjjel is.
Ottan ha van miből, gazda csak hizlallyad,
Egy helybül másikba sétálni hordozzad,
Fuvarral, forsponttal marhádat kinozzad,
És ha mi féltöd van, gond hogy oltalmazzad.
Mivel te magyar vagy: erőssen megvernek,
Mint a kis gyermeknek, sirnod sem engednek;
Türheteetlen igát a nyakadba vetnek,
Mi okért? Házadbúl ki füstöllyenek.
Hallottad é hirét a TURCIEUM JUSSNAK?
Ha eddig nem tudtad mi, majd meg tanitnak;
Melyrül nem álmodtál oly rámára húznak,
Még a börödbül is, félek, hogy kinyuznak.
Ablak-, kémény-adó, tudod é mit tészen?
Hány kemenczéd, ajtód, szeged, ágyod lészen?
Ki-ki hány itcze bort ádki, és be vészen?
Egy szóval mindentül adót tartson készen.
Hány szolgád, szolgálód s cseléded házadban?
Hány font hús és kenyér kelhet elnapjában?
Sőt hány falatot vett ki-ki a szájában?
Mindazoktúl adóz s nyög német igában.
Több panaszodat is illenék föltenni,
Nagy sértödésednek orvossát keresni;
De hol van, ki tudná mind elől számlálni,
Mennyi bajos veszély fog elöl találni.
Azért befejezem rövid verseimet,
Elhidgye bár minden az én beszédimet:
Nem kiván soha jót, hanem veszedelmet,
Német a magyarnak és alája vermet.
A ki ezt olvassa: ha vagy igaz magyar,
Némettel ne közöld merd reád úgy agyar,
Abban bizonyos légy, hogy ha lehet megmar,
Örülne, semmivé h a tehetne hamar.
Verseimnek penig ne nézd cziffraságát,
Oda nem czéloztam; sőt gorombaságát
Magam is megvallom; de ha igazságát
Akarod vizsgálni fontra adgya magát.
Az Israel népe, valamig kedvére
Járt az Úr Istennek, nem jutott veszélyre;
De mihely elhajlott s fordult a vétekre:
Isten kegyelme is fordúlt büntetésre.
Hozott ő reájok idegen népeket,
Kiket nem ismertek s nem tudták nyelveket,
Azok által földig letipratta őket,
És azoknak adta szép örökségeket.
Hogyha penig ismét tértek ők magokhoz,
És felkiáltottak a mennyei Úrhoz,
Igaz szivvel fogtak poenitentiához:
Legottan jutottak kegyelem attyához.
Nem külömben dolgod néked magyar nemzet,
Kinek az Úr Isten sokáig kedvezett;
De szent Fölségéhez sok bünöd érkezett,
Ostora is azért tehozzád férkezett.
Térj azért magadhoz s fordulj Istenedhez,
Az Israel népét vedd például ehez:
Hadd el büneidet s járulj kegyelemhez,
Irgalmas kegyelmes az Úr mindenekhez.
A sok istentelen szitkot, átkot hadd el,
Istent boszúságra ne gerjeszd nyelveddel,
Gyilkos vérontásra kezed ne emeld fel,
Felebarátod hamissan ne vádold el.
Részegség, bujaság ne légyen életed,
Szegény-nyomoritás ne légyen kenyered,
Irigy, se parázna, káromkodó nyelved
Ne légyen: s a mit kérsz, reméjled megnyered.
Hamis esküvésre ne szoktasd magadat,
És farkas módjára ne mard barátodat,
Ha kivánod birni békével hazádat
És e nagy igátúl szabadulásodat.*
(* Egykoru példány Kecskemét város levéltárában.)
(* Kézirat gyüjteményemben egy töredék Kurucz dalt őriztem, mely a XVIII. század kezdetén iratott. Miután ez azonban csak töredék volt, vártam, míg valamelyik nagyobb gyüjteményből kiegészithetem. A szerencse úgy hozta magával, hogy T. Hornyik János, m. akadémiai tag, és Kecskemét város tudós levéltárnoka éppen e rendkivül érdekes Kurucz verset, egész terjedelmében közölte „K e c s k e m é t i v á r o s t ö r t é n e t e” czimü nagy becsü munkájába, s így most alkalmam van e költeményt egész terjedelmébe bemutathatni Hornyik ur után: A XVIII. század első éveit alig lehet hivebben festeni, mint a költeményben az ismeretlen szerző, ki úgy látszik egyike volt a legelkeseredettebb Kurucoknak. Szerk.)
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése