Vácit kétszer ismertem meg, de lényének java része ismeretlen maradt előttem. Oklevele szerint tanító volt, s kisebb-nagyobb megszakításokkal hat évig gyakorolta a mesterséget. A hitelesített művészi értékrendben költő, de festő akart lenni: festegetett, próbálkozott a Képzőművészeti Főiskolával, sőt zenélt: harmonikázott, harmóniumozott is. Hogy a művészetekből pontosan mennyi szunnyadt benne, az örökre felderítetlen titok marad. Művészi lényének talán önmaga előtt is voltak rejtett forrásai. Én a festegető tanítót ismertem meg először, s elég hosszú idő múltán fedeztem fel a költőt. Ebben persze mások is segítettek.
Sajátságosan ismerkedett az emberekkel, a világgal. Mindent teljesen birtokolni akart. Bármilyen kicsi is volt a mozgásköre, abban az egész világot kereste. A kórházi ágy és a tanyai iskola korlátai között is a nagy mindenség, a kék ég, a világirodalom problémáit feszegette. A kifejezés villámterhes felhőiben a földi kisülési pontot kereste. Ebben az irányban ismerkedett. E találkozásokat a szertelen, fegyelmezetlen túláradás, túlcsordulás töltötte meg. Bár egyformán gondolkodtunk és éreztünk, sőt tettünk is - ha kellett - elkötelezett néptanítóságunkban, művészi, költői kitárulkozásának titkaiba nem avatott be. Nem tartoztam azon igen kevesek közé, akiknek sejteni engedte, hogy ír. Talán ketten, hárman láthatták, olvashatták verseit, költői próbálkozásait. De hallottam első sikereiről, olvastam a versét az Új Hangban, s nagy álmélkodással fedeztem fel magam számára az eladdig inkább festő-várományos Váciban a költőt. Később lányos szeméremmel ő maga hozta el bemutatásra és baráti szóval ajánlotta műveit.
