2014. szept. 21.

Dr. Arató Ferenc: Pályatársam - a néptanító Váci



Vácit kétszer ismertem meg, de lényének java része ismeretlen maradt előttem. Oklevele szerint tanító volt, s kisebb-nagyobb megszakításokkal hat évig gyakorolta a mesterséget. A hitelesített művészi értékrendben költő, de festő akart lenni: festegetett, próbálkozott a Képzőművészeti Főiskolával, sőt zenélt: harmonikázott, harmóniumozott is. Hogy a művészetekből pontosan mennyi szunnyadt benne, az örökre felderítetlen titok marad. Művészi lényének talán önmaga előtt is voltak rejtett forrásai. Én a festegető tanítót ismertem meg először, s elég hosszú idő múltán fedeztem fel a költőt. Ebben persze mások is segítettek.

Sajátságosan ismerkedett az emberekkel, a világgal. Mindent teljesen birtokolni akart. Bármilyen kicsi is volt a mozgásköre, abban az egész világot kereste. A kórházi ágy és a tanyai iskola korlátai között is a nagy mindenség, a kék ég, a világirodalom problémáit feszegette. A kifejezés villámterhes felhőiben a földi kisülési pontot kereste. Ebben az irányban ismerkedett. E találkozásokat a szertelen, fegyelmezetlen túláradás, túlcsordulás töltötte meg. Bár egyformán gondolkodtunk és éreztünk, sőt tettünk is - ha kellett - elkötelezett néptanítóságunkban, művészi, költői kitárulkozásának titkaiba nem avatott be. Nem tartoztam azon igen kevesek közé, akiknek sejteni engedte, hogy ír. Talán ketten, hárman láthatták, olvashatták verseit, költői próbálkozásait. De hallottam első sikereiről, olvastam a versét az Új Hangban, s nagy álmélkodással fedeztem fel magam számára az eladdig inkább festő-várományos Váciban a költőt. Később lányos szeméremmel ő maga hozta el bemutatásra és baráti szóval ajánlotta műveit.

Váci Mihály: Jegenye - fényben



A búzafények áramló mennyében
szinte dúdolva jött a gyalogút
ezerfelől - és vezetgette kézen
a tarisznyába botló kisfiúk,
s a pipacskendős kislányok hadát.

Jöttek a gyerekek, s gyíkot keresve
lesték, hol remeg az útmenti fű,
s ha csirkéit sírva hívta a fürj:
a suhogó búzába törve, messze
kószáltak - odahagyva az utat.

Fejük felett összecsapott a fénytelt
kalászok íve, - ám egyik se félt,
hogy eltéved, mert a fészekhez-térdelt
gyerek is, ha felvetette fejét,
minden tájról látta a jegenyét,

amit zöld gyertyaként még nyolcvan éve
tűztek le az iskola tövinél,
hogy örök-érzékeny szelekben égve
hívja azt, akit öröme sző fénybe,
vagy gondja barázdáin mendegél.

S a jegenye - zöld máglya - égre lobbant
a pusztában: - s hol tornyok nincsenek,
harang se zeng, hirdeti roppant
hitét, kiáltva, fényben, viharokban:
- Gyermekek, népek, erre jöjjetek!

Százezer külön mozdulású vágy van
benne - de minden ággal egy irányba,
csak fel! - a fény egébe tör zokogva,
hogy lángra gyújtsa, hívja, felemelje,
azt, ki fáradtan hullna a homokra.

Vad, tragikus fohászú lélek: - éber
ezüst tükröket a Mindenségbe tart,
és felelősen minden levelével
figyel, jelez hajnalt, távol vihart.

Csak vándormadár száll rá néha; éjjel
hulló csillag reszket meg levelén:
hozzá a por szürke leple nem ér fel,
sem a csalán s a gazok tövise.
Csak vihar töri s villámmal a fény.

Ilyen kívántam lenni én is, ott, a
homokba szúrt nyárfa: - a tanító,
ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja,
irány azoknak, jel és biztató,
kik jönnek barázdákban botladozva.

Forrás: Váci Mihály: Jegenye 13-14. old. - Tankönyvkiadó, 1975.

Tornai József: A történelem szétfűrészelése



1848
Huszárlovak fölszárnyasodnak,
röhögnek, mezők ellenek
puskás boronákat,
lándzsa döf,
csúszik-szakad sebtérképes költő-arc
a kóborfarkas-szájban.

1867
Háromszor csattogott le a hamis csillag,
háromszor villant
a bölcs azbeszt-szakállán
a cirmos alázat.
Ó, te vastag felejtés,
penészes lomposodás,
hová temetted agyarainkat?

1919
A történelem szétfűrészelése,
ezer idő föláldozása,
munkások halomba-tornyosult ablak-arca,
átvágott szügyű töltéseken
föl-földagadó, nagy, égő zsellér-szív:
jöhet a gyulladásos szemű, kasza-patájú
Európa-tehén.

1944
Ha föllázadsz,
a halál állkapcsát bokszolod,
templomok szemérme szül ágyúlövedéket
a butaság lepedőire;
a kushadóknak, meggörbülőknek
levágják a tökét,
csak ne hallanánk át sírásukat
szerelmünk első gyönyör-vijjogásán.

1945
Lóhúgyfolt a padlón, hullaszag,
vöröszászló-forgószelek:
válaszol lepikkelyezett síkság,
fiatal elmék május-elseji bimbó-dörrenése,
katonaszemek lánca;
föltűrt ruhaujjal a remény
takarítóasszonya

1956
A becsapódása óta üvöltő meteort
szétszerelték a hirtelen
csönd kezei:
hallod? ebben a némaságban
tizenötmillió
szanaszét-dobált, átlátszó
agyvelő ketyeg.

1979
Az orvosságot beadják.
Fonakodik lábunk közé
ugyanaz a vérzsibbasztó szél?
Ne ijeszd el a folyókat:
nyeljék le a kifosztott híreket,
ország-daganatokat
földgömbnyi vonaglással.

Forrás: Tornai József: A többszemélyes én 11-13. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1982.

Tornai József: Az ítélet csillagáig



Botok, lábak tobzódtak
a fején, veséjén démonian,
míg a kövezet négyszög-hálóiba
fönnakadt a vére.

Egy kavicsos görönggyé dagadt nyelv
ott forgott a sötét mellékutcában,
végigkattogva a porosan bámuló, süket ablakokon.

Csak a bordák székesegyházát
zihálva beszakító gyilkosok
tudták már, hogy az a nyelv

ugyanaz volt, amin az én gyászhimnuszom
most fölszáll az ítélet
csillagáig.

Forrás: Tornai József: A többszemélyes én 10. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1982.
 

Tornai József: Engem nem küldött senki



Engem nem küldött senki,
csak úgy magamtól jöttem
kolonc-történelemnek:

félkaromat Szent István vágatta le,
mellemre keresztet Werbőczy süttetett,
labancok kiütötték balszemem,

ötszáz évig volt a szeretőm
német vasgolyó. A Donnál jég-gyökeres
zsombék-csomóvá fagyott a szívem.

Érdes szél rázza koponyalemezeimet,
agyamban ősz van: látom a névtelenek
vízalatti arcát.

Engem nem küldött senki,
én csak úgy magamtól jöttem
kolonc-történelemnek.

Forrás: Tornai József: A többszemélyes én 9. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1982.

Komját Aladár: Eszegess szívem



Eszegess szívem. A bugyrot leteszem.
Bánat-bogyóval teli a kezem.
Ej, ej szívem! Kevés a pír az ajkadon:
a véremet föléje csurgatom.

Dalolj szívem. Akármit. Egyre mén.
Mese, mese. Volt egyszer egy legény
s az űrbe röppent. Könnyű volt szegény:
fájdalom-pára a lét üvegén.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 76. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Mit keresek én itt?



Mit keresek én itt? Ebben a szobában?!
Mögöttem a polcon hullaszagú könyvek.
Előttem egy ágy van. Vén karjába ez fojt.
Minden, minden este!
Ha még izomtörő csontos vón a teste,
Ha még feketére vón a fája festve.
Egyhangú robotra hajszol a fény másnap,
Mozdulatom, léptem mind jele a láznak.
Olyan undort érzek!
Riasztják az álmom báva-önös népek.
Pedig lágy a kezök, szelíd az orcájok;
Mit keresek én itt?! Én a mélybe látok.
Átok, átok!

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 76. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Ki tart meg engem



Ki tart meg engem, ó ki tart meg engem?!
Futhat a vetélő: a nyomor örök.
Tudás a testem átalig:
a föld alattam súlyosan görög.

Minden hiába! Százszor és ezerszer!
Halavány fejem halóra remeg.
Összeszorított fogaim közül
törjétek ki a kemény kenyeret!

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 76. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Fehér az ajkam



Fehér az ajkam, mint nem fehér a vér,
S lefoszlott őserőben a karom:
Semmit sem ad már és semmit sem kér.

Balul az élet torz vizébe estem.
Semmit sem ad már és semmit se kér.
Esetlen úszik rajta kusza testem.

Hűs partok gondja: a köd erre néz
S belül, belül - tán sipkáját sodorva -
A bánatom unottan fütyörész.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 76. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Most este van



Most este van és félni illik életem,
Most este van és semmi sincs talán.
Ezüst esőt csurgat le rám a hold
S észak-vizekben fürdik hűs kezem.

S minthogyha ércet ütnek élesen,
Hang gyöngyözik. Akinek szépe volt
- Dacos elébb - halálra vérezik.
Ezüst-esőt csurgat le rám a hold.

Minthogyha pengét ütnek élesen!
Ezüst-esőt csurgat le rám a hold
S észak-vizekben fürdik hűs kezem
Messze, messze fölöttem (?) kripta-bolt.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 75. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Kacagjatok, kacagjatok



Kacagjatok, kacagjatok
A véres, véres rongyokon.
Úgysem sokáig hordozom.

Egy őszi estén, félve, félve,
- Szellő se rezdül, könny se perdül -
Beleszórom a semmiségbe.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 75. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.