Takáts Gyula: Nyár falun

Holányi Julianna: Falusi nyár

A kép forrása: http://www.festomuvesz.hu/holanyi/holany26.htm

Ízes halászlé csalogat a hegyből

s a kocsmai illatos ebéd

ajkamon oly lágy, jó zamattal fordul,

mint halászok száján a beszéd.

Velük élek e forró nyárban,

ezen a hőségütötte dombsoron,

hol tűzkakas sül minden zsuppon

s a fa is árnyékra lesve ácsorog.

Most kutyám vezet a hűs után.

Ott fekszem lomhán a szérűskert tövén,

s míg verset számolok ujjamon,

kékeres árnyával takar a sövény.

Délre már lábam térdig lóg a napba,

lomha lassan arrébb fordulok.

Kikerül csendben a halárus engem.

Zsákjából rám olvadt jég csorog.

S míg egy pottyant lila szilvából

a mohó hangyákat fújva kergetem,

a nedves port nyalja vén kutyám,

s a kút felé kullog át a kerteken.

Már korsóm után nézek én is.

Vályúba löttyentem a poshadt vizet,

s szikár kocsmai beszéd után

hasas cseréppel a hegybe bort viszek.

A falu berkén kormos tüzek ülnek.

Szívem székén álom szenderül.

A hold csókolja végig kancsóm száját,

s porcellán méhében elmerül.

Garay János: A méhecske

(Tóth Béla felvétele - a kép forrása: http://latszoter.hu/tartalom/user/253?page=5&tid=2)

Mihelyt jókor reggel felszikkad a harmat,

A méhecske többé nem ismer nyugalmat.

Repdes ide s tova virágról virágra,

Majd a ligetbe száll, majd a rónaságra.

Megnéz figyelmesen minden virágkelyhet,

S örül, ha egy kicsit mézre valót lelhet.

Nem csügged, ha kevés méz van egy virágban,

„Sok kicsi sokra megy” dúdolja magában.

Hej! Be szép szokása van a méhecskének,

Rest gyermekek tőle példát vehetnének.

(Forrás: www.scribd.com)

Koroda Pál (1858-1933): A keresztutak

A férfi, ki a nagy hegyről leszáll,

Alant, a bércz tövén előtalál

Egy lányt, ki indul a nagy hegyre föl.

Az ösvény keskeny, egy a más elől

Ki nem térhet; megállnak mindaketten,

Egymással szembenéznek meglepetten;

Aztán a lányhoz közeleg a férfi,

Köszönti, mintha ismerné és kérdi:

Hogy tévedsz ide e nem járt utakra?

Feleli a lány:

Vágyom a magasba,

E bércz ormára.

Onnan jövök épen.

Fény csillan erre a leány szemében:

Beh jó, hogy itt vagy! Oh mondd meg nekem,

Hogy leghamarabb mely ösvényeken

Jutok odáig? Melyiken találok

Merészebb sziklát, pompásabb virágot?

Ott fen,, a fénylő ormon szép lehet,

Ugy-e, az út is szép, mely fölvezet?

Szépnek hiszed? Itt kies, hol kezdődik,

Még látod a lombok üde zöldit,

Az élet még virul, lombos galyak

Fölédbe hűvös ernyőt tartanak,

Piros korallal ékes csipkerózsa

És a kökény, kék gyöngyök hordozója

Hajol elődbe, csak lanyhán kigyózik

Itt fölfelé az ösvény, púha pázsit

Selymes, virágos, tarka szőnyegén

Járhatsz, szökelhetsz gyorsan, könnyedék,

De aztán?

Mondd, mondd, milyen az út aztán?

Aztán merészen fölfelé siet,

Kopár lesz, elborítják tövisek,

Elédbe állnak összevisszahányt

Hatalmas sziklák torlaszok gyanánt.

Alattuk örvények sötétlenek,

Sikamlós kőlap egyen átvezet,

A másik torka már ott tátogat,

Mélyén sötét víz szőr tajtékokat,

Komor szirt ontja zuhatagjait,

Bőszült morajuk messze hangozik.

Veszélyekkel kitartón tusakodva

Elérsz sokára egyik magaslatra;

Vágyódva föltekintsz a hegytetőre

És látod, milyen messze vagy még tőle!

A legrövidebb ösvényt kutatod,

Keresztutak közt állsz, fontolgatod:

Melyiken indúlj? Ép azt, melyre léptél,

Sietve el kell hagynod a felénél.

Ne járj rajtuk! Ne menj föl!

Én megyek!

Nem nyugszom, a míg föl nem érhetek!

Örvényeket hiába emlegetsz,

Mert nem riasztnak vissza engemet.

Bármily nehéz lesz a veszélyeken

Keresztültörnöm, tüstént feledem

A hosszú út sok gyötrelmét, baját,

Mihelyest lábam az oromra hág,

Ujongva fogok letekinteni
Mindarra, mi itt lenn kedvem szegi,

Sivárságával szorongatja lelkem,

Elérem ott, mi itt elérhetetlen!

Mindent, mi úntat, bánt itt, messze dobva

Gyönyörrel nézek közel csillagokba,

Majd lehajol hozzám a tiszta menny!...

És te, a ki már voltál odafenn,

Te akarsz onnan visszatartni engem?

Én voltam ott. Én láttam én éreztem,

A mit te látni, átérezni vágyol.

De láttam azt is, mikor sűrü fátyol

Ereszkedett le lomhán a mennyboltra,

Fekete felhők húzódtak robogva,

Tüzük czikázott, sziklák ingadoztak,

Ünnepje volt a dübörgő pokolnak!

Szilaj viharral küzködőn, megtépve

És nem találta sehol menedékre,

Éreztem ott az egyedűliséget.

Csitult a vihar. Villámok kiégtek,

Pihenve néztem le a védett völgybe,

Hol felvirult a búzák rengő zöldje

A záportól, mely fent vészben fogant,

Mi átkon volt fent, áldás lett alant.

Körűlem minden néma volt s rideg

Fagy és magány dermesztett engemet,

És én a fénylő szirtoromról, onnan

Ide, e nyájas völgybe vágyakoztam!

Szegény ez a völgy. Nékem hiheted,

Bejártam sokszor én e berkeket,

Nyílnak virágok tarka ezrei,

De bármelyikük bárki tépheti,

A legdurvább láb is tapadhat rájuk,

ugyan mért nyúlnék akkor én utánuk?

E völgy varázsa nem hatott reád,

Mert lelked innen mindig messze járt.

De fordulj vissza, együtt bolygjuk át

A hímes rétet, kalászos határt,

Enyelgő szelők illatot ránk szórnak,

Suttogva a lombok fölénk hajolnak,

Hangos pacsirták nékünk zengenek...

Fölébred szívem s fölébred szíved!

Pompázva ezer színben, visszaszállnak

A megszakított édes hajnalálmak,

Az eddig elszalasztott tavaszok

Minden gyönyöre majd reánk ragyog!

Üdvök, miket a szív reszketve sejtett,

De ekkoráig semmikélp se lelt meg;

Szünetlen szomjtól tikkadt óhajok,

Elölt örömek, elfojtott dalok

„Fölélednek! Lángjuk szivünkbe csap!

- Ne menj föl! Maradj vélem! Oh maradj!

Oh ne marassz itt! Ha reám nem hallgatsz,

S vonz téged, a mit e szűk völgy megadhat,

Maradj lenn! De miért kivánod azt,

Hogy lenn maradjak én is?

Oh maradj!

Csudás szemedből az a tűz sugárzik,

Mely nyughatatlan szívemben lohol,

Ha nékem fénye többé nem világít,

Előttem a világ köddé foszol.

Csak képed szőtte mindig lelkem álma

És mindenütt téged kerestelek,

Most, ily későn, meglellek valahára!

S megint, örökre elveszítselek?

Nem vesztesz el, ha felkisérsz a csúcsra.

Vezess!

Én nem vezetlek ilyen útra!

Éles kövektől féltem lábadat,

Tüskés galyaktól dús aranyhajad,

És féltelek perzselve szúró naptól,

Kavargó széltől, a bőszült vihartól,

Az örvényektől, mik szédítenek

S a csalódástól féltem lelkedet!

Mire eléred a magaslatot,

Mi oda csábít, nem találhatod

S te boldog többé sohasem lehetsz!

Másmerre karom téged nem vezet,

Csak arra, a hol szíved üdvöt érhet...

Ha én boldognak nem láthatlak téged

Ugy inkább ne is lássalak soha!

Nem tarthatsz vissza! Fölmegyek oda!

Ha mellőlem te mégis elmaradsz:

Megérdemled, hogy én elhagyjalak!

Tudom, még vissza fordulsz!

Soha többé!

nem is leljük föl egymást soha többé!

S a lány elindúl fölfelé. A férfi

Tekintetével szüntelen kiséri.

Egyszer csak visszanéz a lány. A nap

Reá pazarul ömleszt aranyat.

Ruhája arcza csillogó arany,

Tündöklik ott fenn káprázatosan.

Csudálatos fényt szór szeme sugára –

A férfi tudja, hogy rá utoljára.

A „soha többé!” csend fülébe még.

Mély ború szállja meg arczát, szívét.

Mintha a földből hömpölygnének párák,

Elönti a tájt méla szomorúság,

Az elhagyott völgy, letiport virágok,

Remegő lombok és hajló kalászok,

Mintha megannyi visszasúgná, nyögné,

zokogná halkan azt, hogy: soha többé!

(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 2. sz. 1900. jan. 14.)

Robert Burns: Virágos part

 

Károly Éva: Virágos rét

(A kép forrása: http://www.festomuvesz.hu/karolyeva/index.htm)

Virágos part s te zöld berek,
  Hogy tudtok igy virulni, hajh,
Hogy tudsz dalolni, vig madár,
  Mig engem üz a gond, a baj!
Szivem' töröd meg vig madár
  A mint csattogva szállsz tova,
Eszembe jut a szép idő,
  Mely elszállt, s meg se tér soha.

E parton hányszor járdalék,
  Virágokat szedtem füvén;
Szerelmét dallá a madár
  S a magamét utána én.
Vig szivvel rózsát szakiték,
  Mely ott virult tüskés bogán;
A csalfa! rózsám' ellopá,
  S a tüskét hagyta meg csupán!

(Ford.: Lévay József)

(Forrás: Vasárnapi Ujság 19. évf. 12. sz. – Pest, 1892. márc. 24.)

Lévay József (1825-1918): Mikes

Egyedül hallgatom tenger mormolását
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek.
S más vidékre száll a csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?

Zágon felé mutat egy halovány csillag,
Hol a bércek fején hó korona csillog
S a bércek aljában tavaszi pompában
Virágok feselnek…
Erdély felé mutat, hol minden virágon
Tarka pillangóként első ifjúságom
Emléki repkednek!

Ah! Mért nem szállhatok hozzád, szülőföldem,
Mikor minden bokrod régi ismerősem!
Mért vagy szolgaságban, gyászos rabigában,
Oly hosszú időkig?!
Ha feléd indulok, lelkem visszatartja
Az édes szabadság bűvös-bájos karja.
Vissza mind a sírig.

Itt eszem kenyerét a török császárnak.
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben, hallgatni beszédem
Beárulás végett…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.

S egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.

Jászay-Horváth Elemér (1888-1933): Őszutó II.

Mednyánszky László (1852-1919): Őszutó

A kép forrása: www.viragjuditgaleria.hu

  

Rideg az ég, fagyos a föld szine,
Sápadva veszti a nap bíborát,
Bujjunk melegre, törpe-cimborák,
Föld keblibe, mély barlang mélyibe.

Gonosz öreg a Tél, mellen ragad
S megdermeszti az apró szíveket.
Föld-anya melle kedves és meleg,
Ölelve rejti a kicsiny hadat.

A barlang ékes drágaságtól csillog,
Tüzes gyémántok, nagy, véres rubinok,
Bágyadt opálok égnek vetekedve.

S hol a barlang sötétlő szája tátong,
Kincstartó őrként jó, öreg barátunk:
Téli álmot alszik a barna medve.

(Forrás: Nyugat 1910. 6. sz.)

Szász Károly (1829-1905): Csöndesség

Olly szép tavaszi alkonyat volt,
Én kedvesemmel künn valék.
A nap már régen lehanyatlott,
Még édes-enyhe volt a lég.

A nap bucsú-csókjának lángja
Pirult az ég homlokán.
Mint kedvese után a lányka
Ugy néz az ég a nap után.

A sima róna végtelenjén
Pihenve szunyadott a tó,
Mint gyermek édes anyja keblén,
Hogy sohaja sem hallható...

Nyugot felől szellőcske rezdül
A szivünkön édesen csap át:
Hozván a kopáron keresztül
A távol erdők illatát.

Ott tulnan zöldebb tájak intnek,
De végtelen a láthatár.
Fáradtan tér meg a tekintet,
Mint hosszu utról a madár.

Az estharang imára kondul,
Vagy tán lélekcsöngettyű szólt?
Felrezzenünk a fél álombul,
Melly szivünkre, mint árny hajolt.

És öszveteszszük kezeinket,
De ajkunkon egy hang se kél:
Egymás szemébe egy tekintet,
Mellynek édes titka mély...

Van hangja viharos tengernek,
Jajgat, a kinek szive fáj:
De a boldogság néma gyermek,
Szivünk hallgat, mint most a táj.

Leconte de Lisle (1818-1894): A kondor álma

Túl lejtős lépcsején a vad Kordilleráknak,

Túl a ködön, a hol csupán a sas lebeg,

Fenn, fenn, magasan, a tölcséres csúcs felett,

Hol már folyam gyanánt tüzellő láva árad,

S helyenként lángra gyúl egy-egy felhődarab:

Az óriás madár közönnyel vesztegelve

Amerikára néz, mely nyugszik néma csendbe’

S a komor napra, mely szemében holtra fagy.

Kelet felől, égig nyúló hegyek tövében,

Vad pampaszokon át sötét éj hömpölyög,

Chilit s a partokat elrengeti ölében,

Aztán végigoson az óczeán fölött;

Reáteszi kezét a néma féltekére,

Minden elszenderűl, álomba dől a föld

S a hegycsúcsokra a sötétség szürke réme

Kiáradó tenger gyanánt hullámot önt.

Ott ül a csirttetőn a kondor egyedűl,

A csillámló havon véres fényben fürödve,

Várván az éjtengert hogy árjával befödje.

Midőn megérkezik, benn kéjjel elmerűl

S látván a déli fényt, a mint ragyogva ontja

Az éjtenger partján vakító sugarát,

A gyönyörtől hörög, elkezd reszketni tolla,

Kinyújtja vágyatag, izmos, pelyhes nyakát,

Az Andesek havát megcaspdosván kevélyen

Rekedt kiáltással a mennyekig lebeg

S túl az élők honán a sötét gömb felett

Kitárva szárnyait, elszendereg a légben.

(Franciából fordította: Szabados Ede)

(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 1.sz. 1900. jan. 7.)

Br. Horváth Emil (1881-1945): Versek

- Kolozsvár, 1901. -

Az első szerelem, inkább tán első szerelmes ábránd harminc darabját foglalja magában a csinosan kiállított verskötet. Megérint álmodozó lírai hangjával, meghat érzéseivel és érdekelhet forrongásainak hibáival is. Érdemes erősebb kritikai méltatásra.

Az „Első dal”-ban:

Nem foglak-e átkozni pillanat, melyben

Elezngte a lantom első énekét?

 

Rossz a következtetés, mikor az előző sorokban a szíve úgy ég a dal után. A következő szép négy sor nem okolhatja meg eléggé:

 

„Mert hűtlen madárként elszálltak a szivből.

Mely óva növelte kis szárnyatokat,

És messzi röpültök és senki se tudja;

Ki tépte szivéből e kis dalokat.”

Ahhoz, hogy a költő megátkozza a pillanatot, melyben első versét írta; a legnagyobb csalódás is alig elégséges. Mentől nagyobb a csalódás, annál jobban - nemesebb fájdalommal kell, hogy szeresse. A hatásnak ellenkezőjét éri el a feltevéssel. Az „Emlékeztek e még?” című versben, gyöngéd szívre valló a gondolat, hogy a tavaszt járó fiatal költő emlékezésre hívja fel azokat -, akik az első virágos tavasznak már régen átélvezték kellemeit, elandalogtak mosolygásán, érezve sütkéreztek melegénél. Nagy gyönyörűségét, mintegy megosztani akarva érzésteljes egész addig:

„Ha egy elsárgúlt levélre akadtak,

Ugy-e megdobban fásult szivetek?”

 

Ez a kérdés nem helyén való. Ellentmondó. Elvész itt a gyöngéd emlékeztetésnek édessége – a keserűségben. Kár a szépen festett, idillikus kép hatását megzavarni borongó árnyalatokkal. Itt a derű nem kívánja a borulatot a képen mint ahogy nem az érzés melegsége a feltevés hidegségét a szíven. A kontraszt itt hiba, mert mi sem okolja meg. A fásult szív nem dobban meg az elsárgult levélre, mert sajnos ez a szó, ez a jelző éppen érzéketlenséget jelent. Alább „ne irigyeljétek hát” stb. szintén más irányba tereli a gondolatot. A végén szépen ringat vissza a kellemes hangulatba:

„Itt a tavasz, az én tavaszom!”

Költői a leírás:

„Omló fehér virág öleli a gallyat,

Szikrázik a harmat rügyező faágon,

Langyos szellő lágyan altatja a fákat

Tarkaszárnyu lepke csapong a virágon...”

Itt csak a „szikrázik” szót kifogásolom, mert a harmat nem szikrázhat, hanem csillog. Az „Este” kellemesen naiv kis költemény. Alkonyórán az utcán őgyeleg a poéta. Gyújtják a lámpákat, zeneszó halk, bánatos siráma érinti s az érzés nemességével panaszolja, hogy valaki vesztett boldogságát siratja. Más bánata vegyül belé az ő édes merengésébe, - mikor:

„Két kicsi ablaknak lecsillan a fénye”

S feltűnik a kedves leány karcső, magas árnya. Sokan járnak az utcán is. A megzavart idill véget ér, mert:

„Kiváncsi nézésük szivemet úgy bántja;

Jó éjszakát édes szőkefürtü lányka.

A kis vers a kötet legjobb darabjai közül való. Az „Egyedül” című, már kissé kontempláló versben szintén hiányzik az okozat. Igaza van, - vad, rideg az a tájék s olyan fiatalon az ő képzelme, még az egyedüllét magányában se bolyongjon oda. Igaz, hogy nincs benne rezignáció, sőt inkább fölemelkedés van, de zavaró az eszmetorlódás miatt is. Mindazonáltal értékre is számottevő költemény. Hangjának zenéje is van:

„S a sok felhőből biztatón mosolyg le

Egy kis tenyérnyi folt, de tiszta – kék.”

„Souvenir”, hátrább „Carmen Lugubre”, „De Amore”, „Memento” címűek nem tudom miért idegen címűek? A lényeg nem kívánja. A hangzatosság sem. Talán a moderneskedés? Nem, mert nagy érdeme a fiatal poétának, hogy nem ragadtatja el magát a koros verselők divatos pengetéseitől. Arra nézve mélyebb az érzéke, erősebb a tehetsége s nem lesz verselővé – megmarad ő poétának. Ízlése nem szecessziós, hajlamában romantikus – és magyaros. Nem kutatom a miértet; elengedem most e szeszélyeskedést az apró verseknek Heine-szerű, de azért nem utánzott poentirozásáért. Szerintem legszebb talán a négy szép közül a „Carmen Lugubre”:

„Kavarodó port ver fel az alszél,

Hulldogál a fának sárgult levele.

A hervadó ősznek végső sóhajával

Teli van a szivem, telidestele.

Mért is esik zokon lombjavesztett ágnak,

Sárguló levélnek panaszát hallani?

Mondjátok meg nekem, ilykor mit siratunk,

S mért fáj ugy a szivben valami, valami,”

Az „Álmaimból” rajzolt fantáziák között sok édesen álmodozó strófa van, míg maga az álmodozás helyen-helyen elmosódó. Talán azért, mivel legtöbbnyire maga az álom is az?Különösen szépek a leíró helyek. A kristály-palotában pamlag is van:

„... Lágy, puha zátony, -

Színes moha szőtt rá bársony teritőt,

A kékes zöld vizben, piros korálágon

Fénybogárkák ültek déli pihenőt.”

„Érző idegje elszakadt s a fákon

Egy szomoru dal végmelódiája

Zsongott sokáig. Felsírt a lelke.

Panaszos hangja a szivembe vágott

Felsirt a kristály s tombolásra kelté

Bús zokogással szendergő hullámot.

A szívembe vágott. Mi? A lant hangja? a szív hangja? A lantot a szív húrozza; érző idegje (hagyjuk annak) szétszakadhat, amikor széttörik a fája; de a hang önmagába nem vághat. Nem a fákon, hanem benn a szívben zsonghat sokáig a szomorú dal végmelódiája. A kristály felsírása erőltetett. Költőknél ugyan a kövek is sírnak, Heine-nél: „A márványképletek lármáznak”, de itt az egész palota sír. Heine-nél a kristály-palota csak reszket. Nem egy tömeg: sok szobából álló palota. Zokogással szendergető hullám pedig lehetetlenség. A „Hófehérké”-” így kezdi: „Tündérmesék jutnak eszembe”. Ügyes a technikája, dallamos a hangja, kár, hogy előttem kérdéses marad a vége:

„Pedig te nem vagy olyan árva

S ki üldözzön nincs mostohád...

De érzem én a tenger könnyet

Holt kedvese felett mit önthet.

Édes kis ajka ha bezárva

S királyfia hiába várja

Míg ismét forró csókot ád...”

A rejtély kulcsát nem találom, hibás inkább csak én vagyok, - rég elfeledtem a mesét.

Szeretném egyen-egyen bemutatni a kötet költeményeit, minthogy azt a fiatal poéta tehetsége megérdemli és forrongása megkívánhatná; de az idő olyan irigy; főleg a tér olyan szűk. Kiemelkedőbb versei még a kötetnek: Fata Morgana, Arkádiában, Őszi borongás, Dalos madár, Ha alkonyatkor, Téli rege, Búcsú. A többiek is túl vannak a középszerűségen. Van az egész kötetben öröm, borulat, vágy, remény, hit, kétely, mint a szívben. Van a lelki elmélyedés mellett egy kis misztikus betegeskedés helyen, helyen ellentmondás, szertelenség. Önkényesen jár el több helyen a szómérettel, de zenei összhangot nem sért. Általánosan technikája jó, rímei épek, - elvetve azonban találhatni ilyeneket is: este – elmesélve, mindenik – hetekig. Táján, száján, papíron összeférhetetlenségök miatt nem jók. A költészet szeplői ezek. Az első ábránd csalódásának költészetén báj, méla borongás ömlik el. A lélek gondol, a szív érez, - kívánatos, hogy sokat gondoljon és érezzen.

Felszeghy Dezső

(Forrás: Erdélyi Múzeum - 1901. 18. évf. 6. sz.)

Versényi György (1852-1918): Száll az ének

- Költemények. Kolozsvár 1900. -

Irodalmunknak buzgó és érdemes munkása harminchárom ív terjedelmű hatalmas kötetbe összegyűjtve teszi közzé az utóbbi nyolc év alatt írt költeményeit. A gyűjtemény nagyon megérdemli a figyelmet, mert igazi magyar lélek szól belőle hozzánk. Versényi tősgyökeres magyar tehetség, érzése, gondolkodása teljesen magyar. Szíve, képzelete a hazai földből szívja táplálékát; költeményeiben nincs semmi idegen, se szín, se hang; még a gondolatok ruhája, a versalak is csaknem mindig nemzeti, mindig magyaros. Nem csekély érdem ez mai napság, midőn nemzeti sajátságainkat kezdjük mindjobban levetkőzni.

Versényi költeményeinek tárgyát majd a hazai történelemből, a hazai mondából meríti, majd a körülötte hullámzó élet képeiből, jeleneteiből, nem egyszer genre-képi vonásokkal rajzolva meg alakjait. Hajlama az elbeszélő költemények felé vonja, de néha az érzelmi líra is melegen, közvetlenül buggyan ki szívéből. Fogyatkozása, hogy verselése nem elég erőteljes, képzelete nem elég gazdag. A szép gyűjteményből álljon itt mutatványul a következő költemény:

Illatot lehellő...

Illatot lehellő, csillagos az este,

A rétség zsongása szűrődik szívembe.

Néha ki-kicsendül

Egy-egy messzeható kolomp méla hangja

A harmatos gyeprül.

Megállunk a hídon, mélázva csendesen

Csillagfényben úszó kalászos téreken

S szemközt im közeleg

A rohanó vonat, vörös szemével, mint

Valami szörnyeteg.

A híd alatt gyorsan alattunk áttörtet,

Hosszan elmaradva hamuszin füstfölleg.

S aztán dübörgése

Lassan-lassan elhal. Mi is tova kelünk

Széles út mentébe’.

Világos ablaku kicsi fehér házak

Ragyognak elénkbe, mikéntha hínának.

S a mint végig megyünk,

Frissen sült kenyérnek iny-csiklandó szaga

Ingerkedik velünk.

Most... De össze-vissza én mit is beszélek?

Az ablakban ülünk, kedvesem mesélget.

S az én méla lelkem

Aranyos szárnyakon szava után röppen,

Röppen önfeledten.

(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 2. sz. 1900. jan. 14.)