2012. jún. 21.

Versényi György (1852-1918): Száll az ének


- Költemények. Kolozsvár 1900. -

Irodalmunknak buzgó és érdemes munkása harminchárom ív terjedelmű hatalmas kötetbe összegyűjtve teszi közzé az utóbbi nyolc év alatt írt költeményeit. A gyűjtemény nagyon megérdemli a figyelmet, mert igazi magyar lélek szól belőle hozzánk. Versényi tősgyökeres magyar tehetség, érzése, gondolkodása teljesen magyar. Szíve, képzelete a hazai földből szívja táplálékát; költeményeiben nincs semmi idegen, se szín, se hang; még a gondolatok ruhája, a versalak is csaknem mindig nemzeti, mindig magyaros. Nem csekély érdem ez mai napság, midőn nemzeti sajátságainkat kezdjük mindjobban levetkőzni.

Versényi költeményeinek tárgyát majd a hazai történelemből, a hazai mondából meríti, majd a körülötte hullámzó élet képeiből, jeleneteiből, nem egyszer genre-képi vonásokkal rajzolva meg alakjait. Hajlama az elbeszélő költemények felé vonja, de néha az érzelmi líra is melegen, közvetlenül buggyan ki szívéből. Fogyatkozása, hogy verselése nem elég erőteljes, képzelete nem elég gazdag. A szép gyűjteményből álljon itt mutatványul a következő költemény:

Illatot lehellő...

Illatot lehellő, csillagos az este,
A rétség zsongása szűrődik szívembe.
Néha ki-kicsendül
Egy-egy messzeható kolomp méla hangja
A harmatos gyeprül.

Megállunk a hídon, mélázva csendesen
Csillagfényben úszó kalászos téreken
S szemközt im közeleg
A rohanó vonat, vörös szemével, mint
Valami szörnyeteg.

A híd alatt gyorsan alattunk áttörtet,
Hosszan elmaradva hamuszin füstfölleg.
S aztán dübörgése
Lassan-lassan elhal. Mi is tova kelünk
Széles út mentébe’.

Világos ablaku kicsi fehér házak
Ragyognak elénkbe, mikéntha hínának.
S a mint végig megyünk,
Frissen sült kenyérnek iny-csiklandó szaga
Ingerkedik velünk.

Most... De össze-vissza én mit is beszélek?
Az ablakban ülünk, kedvesem mesélget.
S az én méla lelkem
Aranyos szárnyakon szava után röppen,
Röppen önfeledten.

(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 2. sz. 1900. jan. 14.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése