Szász Károly (1829-1905): Csöndesség

Olly szép tavaszi alkonyat volt,
Én kedvesemmel künn valék.
A nap már régen lehanyatlott,
Még édes-enyhe volt a lég.

A nap bucsú-csókjának lángja
Pirult az ég homlokán.
Mint kedvese után a lányka
Ugy néz az ég a nap után.

A sima róna végtelenjén
Pihenve szunyadott a tó,
Mint gyermek édes anyja keblén,
Hogy sohaja sem hallható...

Nyugot felől szellőcske rezdül
A szivünkön édesen csap át:
Hozván a kopáron keresztül
A távol erdők illatát.

Ott tulnan zöldebb tájak intnek,
De végtelen a láthatár.
Fáradtan tér meg a tekintet,
Mint hosszu utról a madár.

Az estharang imára kondul,
Vagy tán lélekcsöngettyű szólt?
Felrezzenünk a fél álombul,
Melly szivünkre, mint árny hajolt.

És öszveteszszük kezeinket,
De ajkunkon egy hang se kél:
Egymás szemébe egy tekintet,
Mellynek édes titka mély...

Van hangja viharos tengernek,
Jajgat, a kinek szive fáj:
De a boldogság néma gyermek,
Szivünk hallgat, mint most a táj.