Ha az utcákon mendegélek,
Vagy dőzsölök ifjak között,
Vagy hogyha egy templomba térek:
Egy gondolat, melyet szövök.
Gondolgatom: az évek tűnnek,
S bármennyin is vagyunk együtt,
Mind elmegyünk és egyikünknek
Órája már közelben üt.
Erdő tölgyében így beszélek:
Te, fák nagyapja, bás idébb
Vagyok: korom csak úgy túléled,
Mint túlélted apáimét.
És így szólok a kis fiúhoz,
Kit térdemen dédelgetek:
Én hervadok, te majd virágozz,
Át kell adnom helyem neked.
Minden napon és minden évben
átélem ez eszméket én
S találgatom: hol kell megérnem
Halálom? mikor jön felém?
Hol érem egykor meg halálom?
Csatán? habok ölébe’ lenn?
Vagy nyugalmam sírban találom,
Kiadván lelkem csöndesen?
S bár mindegy a kihűlt tetemnek
Akárhol senyved, porladoz,
Szeretném, ha közel temetnek
Szülőföldem határihoz.
Nem bánom oszt’: az ifjú élet
Hadd zsibongjon sírom felett,
Hadd ragyogja a szép természet
Közönnyel túl emlékemet.
(Ford.: Szabó Endre)
(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 4. sz. 1900. jan. 28.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése