Túl lejtős lépcsején a vad Kordilleráknak,
Túl a ködön, a hol csupán a sas lebeg,
Fenn, fenn, magasan, a tölcséres csúcs felett,
Hol már folyam gyanánt tüzellő láva árad,
S helyenként lángra gyúl egy-egy felhődarab:
Az óriás madár közönnyel vesztegelve
Amerikára néz, mely nyugszik néma csendbe’
S a komor napra, mely szemében holtra fagy.
Kelet felől, égig nyúló hegyek tövében,
Vad pampaszokon át sötét éj hömpölyög,
Chilit s a partokat elrengeti ölében,
Aztán végigoson az óczeán fölött;
Reáteszi kezét a néma féltekére,
Minden elszenderűl, álomba dől a föld
S a hegycsúcsokra a sötétség szürke réme
Kiáradó tenger gyanánt hullámot önt.
Ott ül a csirttetőn a kondor egyedűl,
A csillámló havon véres fényben fürödve,
Várván az éjtengert hogy árjával befödje.
Midőn megérkezik, benn kéjjel elmerűl
S látván a déli fényt, a mint ragyogva ontja
Az éjtenger partján vakító sugarát,
A gyönyörtől hörög, elkezd reszketni tolla,
Kinyújtja vágyatag, izmos, pelyhes nyakát,
Az Andesek havát megcaspdosván kevélyen
Rekedt kiáltással a mennyekig lebeg
S túl az élők honán a sötét gömb felett
Kitárva szárnyait, elszendereg a légben.
(Franciából fordította: Szabados Ede)
(Forrás: Vasárnapi Újság 47. évf. 1.sz. 1900. jan. 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése