Szenteleky Kornél (1833-1933): Ezüst tulipán

 
Valahol a magyar mezének
smaragdos selymes mezején,
százszinben szikrázó napfényben
elém villant egy lenge lény.
A tünde lény eképen szóla:
„Milyen volt az utad? Nehéz?
Szemében bús fények csillogtak
s haja aranylott mint a méz.
Intettem és ő így folytatta:
„Tovább kell menned, még tovább,
de utadra virágot adok
s e virág néked lángot ád.
Lángot, erőt, vigaszt s világot,
hogy mindig tudjad, merre menj.”
Mentem tovább, elmult az álom,
Az út nehéz, sötét a menny,
az éjszaka öröknek látszik
és végtelennek az ugar,
de virágom egyre világit
s utat mutat, mint égi kar.
Nézem a szirmok fényvarázst,
a tulipánra hajolok
s most értem csak a bűvös rejtélyt:
a szirmok közt egy sziv dobog!
Egy sziv dobog! Egy sziv ragyog!

Forrás: Magyar Írás II. évf. 7. szám 1933. szeptember