Hova lett az este? Hova a kolompszó?
Hova a mezőknek vidor zaja s népe?
A pásztorfiúknak távolra elhangzó
Kurjantása?… minden bezárult az éjbe. -
Nem hallani már a dolgosok danáit,
Nem a kútgémeknek rekedt csikorgását:
Minden olyan csöndes, minden olyan néma,
Minden most nyugossza napi fáradalmát. -
Éj van; altató csend ül az egész tájon,
Az úton a fák is csak félre susognak:
Gyöngéden érinti őket a lágy szellő,
S regéket mond nékik, szépet, édest, hosszat…
Hallgatom, hallgatom, mintha én is ért’ném,
S eszembe jut rólok gyermekkorom s dajkám;
És mintha csak most is az ölében ülnék,
És mintha csak most is meséit hallgatnám…
El-elgondolkozom… s gondolkozásomból
Egy távolról hangzó kocsizörej ver fel;
De az nem felém tart, másik utra fordult -
Hol is késhetett hát ilyen késő éjjel? -
Ily zajok szakítják meg az éjnek csendét,
Meg aztán olykor egy-egy kis tücsök hangja;
De ezek is, a mint születnek, meghalnak,
Nem élnek sokáig, az álom nem hagyja.
Csak a szellő az, mi hosszasabban élhet,
Csak a szellő zokog, mintha szíve fájna;
Zokog de csak lassan, mint a megbántott s már
Félig kiengesztelt érzékeny kis árva.
Zokog, zokog, a míg kifárad, és aztán -
Aztán ura csend lesz, minden újra hallgat;
Hallgatja a táj a csendet, és ez viszont
Hallgatja a némán regélő szép tájat…
Mint értik meg egymást, azt senki sem tudja,
Én sem tudom miként értem, mégis értem:
Értem minden szavok, mert bűvös jelekben,
Szellemhangzatokban szállnak át a légen…
Kibotlik a hold is a bárányfelhőkből,
Nagyot bámul mint egy süketnéma, s legott
Elkezdi folytatni útját, a mit neki
Örök átkul kínos balvégzete szabott.
Hallgatagon jár-kel, szomorúan ballag,
S önkéntelen én is szomorkodom velel;
Ő talán azért, mert nincsen megnyugvása,
Én pedig – hogy anyám e világra szüle…
De mi hát e világ? És mi ez az élet?…
Nagy erdőség, mely csak árnyakkal van tele…
Sűrű rengeteg, mely elrejteni a gonoszt,
S hol a jóknak sincsen különváló helye…
De mi hát a gonosz? S mit neveznek jónak?
Mi különbség van e kettő között?… semmi -
Ah, de mit beszélek?! Mért ez átkos bánat?
- Nem is jó ily késő éjen át fen lenni. -
Megyek, megyek tehát távolabb e helyről,
Ott egy susogó fa, alá heverészek;
Szememre jő talán majd az álom, s akkor
Veled álmodom, szép gyönyörű természet!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
2026. máj. 20.
Benedek Aladár (1843-1915): A nyári éj
Zilahy Imre (1845-1867): Egy ifju hölgyhöz (Kolozsvárt, 1864. oct. 3-án.)
Fenékig hajtád az öröm kelyhét,
Aztán megtöltötték keservvel;
S te kiittad végetlen sokszor,
S belőle egy csöpp sem fogyott el.
S hogy a lezajlott zivatarnak
Vetsz pillantást pusztúlt nyomára:
Kelyhed most is kezedben reszket,
Most is benne a kínok árja.
Futottál gyilkos éjszakákon
Be, a sülyedtek tömegébe,
Hogy fölránthasd a napvilágra,
Kiért benned gyülölet ége;
Csakhogy a milliónyi embert,
Ki millió tőrt vert sziedbe,
Megfoszd kíváncsi mosolyától -
Magad a mennyből vetetted le.
Mert, bár kín volt minden órája
S most is az, első szerelmednek,
Virágos volt az átok fája
S lombján madarak zengedeztek.
S árnyában te, a boldog álom
Titkos bájától részegedve,
Nem néztél a tátongó űrre,
S a rettenetes fellegekre.
Az élet szokott, silány arcza
Undok mosollyal reád nézett,
Bár férjed, s a nyomor korbácsolt,
Bár lelked a mocsoktól vérzett.
Feledni tudtál bűzhödt léget,
És ki nem hitt menybe’, pokolba’,
Kit erényéért önvád tépett -
A tisztaság gyémántját szórta.
Nem a lélek nyugodalmáért…
Ah! hiszen az elveszett régen!
Nem is a múlt szerelmi kéjből
Eredt szebb jövő reményében.
Ha említem a jövőt néked,
Mosolyod szívem szétszaggatja…
Égben, földön nincs reménységed
A mely magasabbra ragadna.
Nékem is volt már szenvedésem,
A halál? – oh, hiszen az semmi.
Boldogért miért keseregjek?
Hisz én magam vágyom pihenni.
Egy gyilka van csak a halálnak
És az életnek ezer tőre.
Hajh! Már mind, mind szivemben hordom,
S mégis, most is reszketek tőle.
Oh, de mért beszéljek magamról?
Nem érdemes egy hitvány szóra!
Előttem állsz, - cseng édes hangod,
Cseng, mint éjféli rémes óra…
Mit az érzésről képzeltem csak -
Megtestesülve látom benned.
Most is vigyorog rád az élet,
Szíved most is hasztalan szened.
„Föl, föl! Rohanj a pusztaságba,
A gyönyörök sivatagjára.
A szétzúzott erény hadd nyögjön,
Hadd sírjon az eltikkadt árva.”
Az emberek szólnak így hozzád,
S az is, a ki nyugodtan élhet.
S te erényeddel tündöklesz most is
S én most is itt kesergek véled.
Nevetsz, és ők vignak itélnek,
Ők, kik nem tudják, hogy a bánat
Mindig nevet, örökké vidám,
Nyomában mindig kaczaj támad.
S ha így a bércz tetőre ér el,
S a derült eget közel érzi:
Csak akkor tör ki bősz átokban,
A villámot csak akkor kéri.
És te, a ki a világ arczát
Láttad, s mindig ily nagy alakban,
Kinek érzése ott a multba
Lenn vagy fenn csak pokolba dobbant:
Im itt vagy most, hol minden ember -
S kinek elég a menny se volna,
Hogy gyülölt élted el ne vesszen
Küzködni tudsz a földi porba.
Beszélsz és jársz az emberekkel.
Bárcsak hideg közönyük fájna.
Bárcsak utálni tudnád őket,
Bár mosolyod átokká válna;
Milyen semmi a forró részvét,
Milyen semmi lehet az néked,
Hogy jövőmmé örömmel tenném
Minden – minden múlt szenvedésed! -
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Szász Károly (1829-1905): Küzdés
Szeretem a mozgalmas életet,
Örök zajával, törekvésivel;
Mely czélt mutat, sikerrel integet,
De ért tenni, türni, vivni kell.
E nagy tengert, mely majd torkába nyel, -
De szállj csak szembe véle, - s elsimúl,
Dagadt hulláma mint győztest emel,
Tajtékja lábaidhoz törve húll,
S magát húnyászkodva ajálja rabodúl!
Ha láttam volna Miltiád korát,
Tengernyi perzsát, hogy hazámra ront:
Hogy mentem volna ülni vértorát,
Festette voln’ bár vérem Marathont;
Hol a halál oly dúsan aratott,
- Csak a dicsőség dúsabban! – nekem
Lett volna kedvem dalt riadnom ott,
Szagoldva vérrel tiprott füveken…
Csontom fehérlenék bár, holdas éjeken!
Kolomb, Magellan, Gáma, vételek,
Ingó bajóhoz ülök szüntelen:
Kétségbesem, reményre éledek,
Az új világot vesztem és lelem;
Az állhatatlan csalfa viz-elem
Majd délibábos partra csalogat,
Majd elborít, viharzó éjjelen
Nedves szárnyával eget, partokat…
Mindegy! Kormány feszül, vitorla csak dagad!
A rostrumon Brutussal állanék;
A Gréve-téren véled Vergniaud!
S míg egy csöp vérem, egy szóm vona még,
Tudnám: remélni, küzdni hogy mi jó.
Néró előtt, oroszlánnyal vívó
Szegény keresztyén, circus fövenyén:
Lerogyni, csorgó vérem nézni, oh
Míg a haló homályosúlt szemén
Dicső új életet rajzolna hit s remény!
Most nem levén tér küzdni szabadon,
- Ár nem tolúl, harcz kürte nem rivall, -
Enképzetim, mikkel viaskodom,
Mint Jákob volt tusán egy férfival;
Szívembe harcz, elmémbe száll vihar,
Nagy alakok birkóznak rajtam át;
Kél riadások, majd távol kihal,
Alig birom némelynek ostromát,
s mégis marasztom és esdek: tovább, tovább!
Remélve: tán egyet legyőzhetek,
Lánczomra fűzni örök rabomúl!
Mint őseink hogy ellenségöket
Előre küldék, rájok várni túl;
Az öröklét sötéte fölvidúl
Ha lesz egy árny, csak egy is ott, enyém;
Nevem nem fél idők hatalmitúl,
Mondhatva: ezt én teremtettem, én;
Ezt örökéltüvé magamnak én tevém!
Küzdök velök: ha tán lebirhatom,
S nem bocsátnám, míg nem áldanak!
Hajh! Eltünnek… körülem bús vadon,
s tántorgva kapkodok, mikép a vak.
Hogy’ reszket, ah ez elbénúlt ajak!
Hogy’ tétovázok kábán, siketen…
Hah! Újra zúgnak, visszaszállanak.
Oh kéj, magam’ karjok közé vetem.
Legyen hiú küzdés: - én mégis szeretem!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Csermelyi Sándor (1834-1896): Nyári est
Leszáll a nap, az ég ivén
A holdnak ád mostan helyet,
Előtünnek a csillagok,
A téjut s más égi jelek.
Oly regényes, oly szép az est -
Künn a bagoly sivalg, huhog,
S a ház előtt a hársfasor
Holdsúgárban fürdik, susog.
Ez lesz a nyáréj, a midőn
Sok fej hatalma megszünik,
S bálványának az ifju sziv
Örök szerelmet esküszik.
A szentivánéj, a midőn
Minden teremtmény kéjeleg,
Lágy szellőkkel ölelkezik
S hallgat csalogányéneket.
A szentivánéj, melyen, ah!
Egykor szintén ábrándozám,
S a legelső csókot adá
Szemérmes, szőke Juliám!
Ilyen szép éj volt akkor is,
Csupa, merő illat a lég,
És minden oly ábrándozó,
Mint akkor, akkor én valélk.
Szintugy dalolt a csalogány,
A hogy most a völgyben dalol;
A fasor ott is suttogott,
S egy vén néni volt a bagoly. -
… Ki tagadná? S valóban oly
Gyönyörü, oly üde az est!
Kedves nőm itt a karomon
Egészen így találja ezt.
Tán ő is a multon mereng,
Mikor ő is ábrándozott…
Aligha nem. Szeme mosolyg,
Különben oly szórakozott. - -
Oh kedves! Én is nevetem
Ifjuságom bohó korát;
Az idő úgy mulik, halad, - -
Kérlek, hozasd a vacsorát!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 4. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Dalmady Győző (1836-1916): Szép szemedbe nézhetek…
Ha szép szemedbe nézhetek,
Melyben a szerelem ragyog:
Feledem, mi sötét a föld,
S mi ritkák a boldog napok.
Kiket nagyravágyás emészt,
A fényt odafenn keresik,
Én azt közelebb keresem:
Szemedből rá több fény esik.
Midőn gond nyomta fejemet
Szelid öledbe hajthatom,
Elértem minden vágyamat,
És a multra sincs panaszom.
Ha tudnák azt az emberek,
Az igaz szerelem mi kincs,
Nem kergetnék az álmokat,
Beérnék szerelemmel is.
Te megismertetéd velem,
Mi az, mi boldogságot ád,
S lelkem elég magasra ment,
Midőn nálad nem ment tovább.
Mert igaz az, bár az egész
Mindenségem erőt vevénk:
Többet nyertünk ama napon,
A midőn egy szív lett miénk.
Nézz rám! Édes tekinteted
Fáradság nélkül visz oda,
A hova más sok harcz után,
Kimerülve sem jut soha.
Boldogság arany csillaga,
Földultam érted az eget,
Hihettem-e, hogy ily alant,
E szép szemekben leljelek!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 4. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
PETŐFI SÁNDOR IFJUKORI KISÉRLETEI*
(Kiirva e czimü kézirati munkából: „A pápai ref. képzőtársulat Érdemkönyve. 1841-44.*)
HAZATÉRÉS
(158 lap.)
(Németből, Heine után)
Te szép halász leányka,
Hajtsd partra csolnakod;
Jőj, s ülj le oldalomhoz,
És nyujtsd nekem karod.
Fejecskéd tedd szivemre,
S ne félj, ne oly igen,
Hisz gondtalan naponként
Jársz a vad tengeren.
Tengerhez szűm hasonló,
Van rajt’ vész, ár, apály;
És mélyen fenekében
Nem egy szép gyöngy is áll.
A. B. (Petrovics Sándor, kihúzva)
1 éves deák
VÁNDORDALOK
(195-196 ll.)
(Dicséretet nyert dalok.)
Távol szeretteimtől,
S tőled te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen utakon.
És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butornak terhivel.
Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?
Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon,… szivedben
Az óriás teher.
II.
Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-é a tájat,
Mert nem meleg?
Vándorlok én is, ám-de pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsir felé.
Homonnai (Petrovics, kihúzva.)
PÓRNAK ESTI DALA
(Érdemkönyv 159-160 ll.: Tavasz 21-22 ll.)
(Németből Claudius után)
Az ékes nappali csillagzat
Pályáját végezé.
Jer, és törüld le izzadásom,
S teríts fel, drága nő.
Csak itt a földön is teríthetsz,
Gyümölcsfánkhoz közel:
Itt jóizü az étel este,
S legtágasabb a hely.
Aprócska vendéginket is hídd,
Mert úgy kiéhezém;
A legkisebb is hagyja fészkét,
Ha álom nincs szemén.
Sokat tálalnak a királynak,
Ő, a mint hírelik,
Mindennap sültet, meg lepényt, meg
Pástétomot eszik.
S egy ember van mellé rendelve,
Más dolga nincs neki,
Asztalneműjét rendezi csak,
S szolgálatát teszi.
Adj’ Isten ő egészségére!
Mert mennyi dolga van:
Hogy minket békében tarthasson,
Éj- s nappal nyugtalan.
Ha úri mód nem élhetünk is,
Van mégis kenyerünk,
Van tiszta, szép, és fris tej s vaj;
S hát kell-e több nekünk?
Elég ez untig póri népnek,
Vedd hálánk érte, ég!
S ma estelink szabadban tartjuk,
Hol annyi csillag ég.
A hold ezüstlő sugarakkal
Leszen velünk jelen,
És áldást hintve tálainkba
Fog tündökölni fen.
Nos, gyermekink, együnk vidáman,
S a mennyek áldjanak!
Óh én irigylendő, szegény és
Mégis gazdag vagyok!
A. B. (Petrovics S.)
(* E közleményt Eötvös Lajos Pápáról Gyulai Pálnak küldötte be, hogy Petőfi Vegyes Művei második kiadásakor használhassa. De minthogy a Vegyes Művek második kiadását bajosan remélhetni, Gyulai jónak látta ez érdekes közleményt lapunkba adni. Szerk.)
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 3. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Zsutai János (1840-1871): A művészet szava
Mi szomj epeszt, s szomjad mi oltja,
Hogy jösz rohanva, balga nép?
Sarúit a bölcs is megoldja
Szent csarnokomba hogyha lép;
S te jösz vakon!… oh mond: mi vágy hajt?
Halld: csarnokom bár nyitva áll,
Jobb visszatérned, a világ majd
Kaczagni fog, hogy itt valál.
„Mi hang üté fülünk?…” „Hisz alvó
Nemzetem kell felköltenem,
És ajkamon naggyá lesz a szó!”
„S én fénybe mártom ecsetem!”
„A hősnek tette, híre veszve,
Ha lantomat fel nem veszem.”
„A gondolat, s mely nagy, az eszme -
Test nélkül semmivé leszen!”
Ha kebledet szent vágy feszíti,
- Figyelj szavamra, nemzedék -
Ha tettel, ésszel lelkesítni
Hatalmat érzesz: oh elég!
- Mely gazdag dús remekbe’, kincsben,
hirdetvén a mesternevet -
Csarnokomnak závárja nincsen:
Belépted így könnyű lehet.
De ám előbb – ifjúi tűzzel,
Mely hamvadó, ne jöjj vakon -
Olvasd, mi van örök betűkkel
Megírva a homlokzaton!
Mig kebelednek vágya árad
S léptedet ide kergeti:
Meg tudnád-é a SZÉP tanának
Egy igéjét és fejteni?!
Olvasd!… s lelke a századoknak
A mi nagyot teremthete
- Miként tevé előtted sok vak -
Ne hagyd azt elkerülve te.
Figyelj s látod rajt’ mennyi báj van,
- Mi volt előbb hitvány tömeg; -
S te lelkesülsz, míg a homályban
Sok a dicsőt nem érti meg.
Tanúld meg itt: a durva kőbe
Életet csak nagy lélek önt,
És elvész a Madonna képe
Ha nem jársz a magosba’ fönt.
S hogy nagy legyen a dal hatalma,
Húrodba báj varázsa kell,
s ha mly, nehéz a népek álma,
Erőtlen hang nem rázza fel.
S ha majd lelked magasbra szárnyal:
Vedd a vésőt s teremts nagyot;
S kész az ecset, ha látod, árnnyal
A fény derültebben ragyog.
Bűvös orphéi lant ha szóla
S hallád: akkor zengj a huron…
Ha bájt, erőt tudsz adni szódba,
Akkor beszélj a FÓRUMON.
S az elfeledés homlokodról
Borostyánod nem tépi; e
Ha lelked szédül a magosról,
Ihlet nélkül ne lépj ide!
Ha szíved úszik dölyfbe’, daczban
S marad mi szép ahhoz hideg:
Műveidnek árúpiacz van,
De csarnokom nem őrzi meg!
Vagy te is úgy téssz, mint sokan már:
Boldog vagy, ha rongyaidér’
Ad a tömeg?… Az ily faj, kalmár,
S jutalma lész alanti bér.
Van tűz szivébe’: szent kevésben
Vigad, örül, ha jóllakott!…
Melyen neved örökre véssem,
Előbb simítsd meg a lapot!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 3. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Szemere Miklós (1802-1881): Agg legénység
A vénség is rosz, keserű dolog!
De a középkor sokkal kínosabb!
Lángol még szívünk, de haj! Lánginak
Az ész, az illem bús korlátot szab.
Tíz év előtt még bokád összecsendült,
A kalapod még félre csapva állt,
Haj! Egyenesen hordod már, - úgy illik;
Hijában! Ifju-korod már lejárt.
A tánczteremben húzz a czigány,
Szökell a csárdás, tombol és forog,
Te a nézők közt; lábad meg-megmozdúl,
A lelked reszket, szíved feldobog,
Csak alig, úgy-e? Hogy nem szöksz közéje
Az ifju népnek, mely víg tánczra szállt.
Oh átkozott tíz év, mint elrepültél! -
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.
S oh, mondjad: az nem kínos egy portéka.
Ha a sors vidám asztalhoz vezet,
Alyányok, ifjak összeülnek, néked
Éltes asszonyság mellett jut helyed.
A lyányszemecskék jobbra balra szállnak,
Édes pillantást véled egy se vált,
Ég szíved, s nyugodt arczot kell mutatnod?!
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.
És, tudod-é, hogy i a kínok kínja:
Ha nem leléd föl, míg ifjú valál,
Kit hőn szerethess! S ím lelked reá az
Imént fölserdült lyánykák közt talál;
Elragad szíved, … és szerelmet vallasz,…
S ő, csodálkozva tekint föl reád; …
Megszégyenülten rohansz ki az ajtón.
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.
Sem vén, sem ifju, - közepén nyaradnak;
Tisztelni kezdnek,… átkos tisztelet!
Falusi körben, lyányok hallatára,
„Uram bágyám” már ifjaktól neved.
Vőfél többé nem, násznagy léssz örökre
S nőszök kérője, ezt bízzák reád;
Húsz lyányt kértél meg, s mind a húszat, másnak.
Hijában! Ifjú-korod már lejárt.
Tíz év még! – röstül lelked; - s most egy éltes
Özvegyhez visznek a vénasszonyok;
„Örömet már nem adhat , de, legalább
Hű ápolóm lesz sírig”, gondolod. -
Mit búsulsz! -újra megifjúltok: a pap,
Könnyen csinál két vénből – ifju párt.
Lakadalmat ülsz, - bor közt kurjogatva:
Átkozott idő, be hamar lejárt!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 3. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Kerekes Izsák (Ó-székely ballada)
Hallottad-e hírét a hires Szebennek,
A hires Szebennek s a hires Mohának,
A Mohában lakó Kerekes Péternek,
S Kerekes Iszáknak, ő felnőtt fiának?
Ez egyszer ittason ment az istállóba,
Ott le is feküvék a lovak jászlyába.
Egyszer csak kimene az ő édes apja
A tornáczba s lenéz onnan a határra,
Hát bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudják miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondolják: a szebeni ráczok.
Ekkor csak lemene Izsák édes apja
A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja:
Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.
Ekkor megfordúla az első álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.
Másodszor kimene az ő édes anyja,
S ilyen szókkal költi igen hamarjába:
Kelj fel fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik meszünnen mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk a szebeni ráczok.
Ekkor megfordúla második álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.
Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka
A tornáczba s mindjárt lenéz a határra,
Hát jő az ellenség igen hamarjába,
És leszalada ő a lovak jászlyához,
És így kezd beszélni a kedves urához:
Kelj fel, szívem, kelj fel; itt van az ellenség
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.
És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
Igen hamarjába a lovát kihozák,
Felköté a kardját mindjárt oldalára,
S felfordúla szépen jó barna lovára,
És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt:
Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemét.
E szók után lovát sarkantyúba kapja,
S az ellenség felé nagybátran ugratja;
Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van,
Karemelve vágtat igen iszonyuan.
„Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák!”
- A ráczok előre neki ezt kiáltják -
Látjuk hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
A reménység téged most mindjárást itt hagy,
Akármint mesterkedj, a mi kezünkbe’ vagy!”
’Mit adok rajtatok, hogy egyedül vagyok!
Kard nem jár meg engem, akármint vágjatok.’
Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra,
Hullatja a ráczot a kardja egymásra,
Egy elémentébe’ gyalog ösvényt vága,
És visszajöttébe’ szekérutat nyita,
De ekkor megbotlék a lovának lába,
Ő meg a lováról a földre borúla.
Jó Kerekes Izsák így járt a lovával,
A ráczok pediglen karddal és dárdával
Vágják, ölik őtet a mindaddig göbődik
A míg egyet sem rug s nem is vergölődik.
Igy pusztitották el Kerekes Izsákot,
A ki a kardjával levága sok ráczot.
Közli:
KRIZA JÁNOS
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 2. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Hiador (Jámbor Pál 1821-1897): A virágról
Párisba jertek, hogyha rózsa kell,
Páris ma legszebb rózsákat nevel;
Párisba jertek: kert ez, tarka kert,
Hol télen is lelsz bokrok közt epert,
Kaméliát, mely fényportól piros,
Vad rózsafát, míg légszesz árja most,
Sziklák alatt ezüst t, mely csörög,
Niagarát, mely távol menydörög,
Egész tavaszt, erdőt zenéivel,
Tavasz van itt, - csak parancsolni kell.
Tél közepén ez mind itt nem csoda,
Ha rózsa kell, s bankár vagy, menj oda!
Pórlány, szinésznő, marquisné, grizett,
Virág az a mit legjobban szeret,
Virág az ablak, erkély, gomblyukak,
Angyalfejek közt ők mosolyganak,
Övé a frank, a fillér, és arany,
Csak az boldog, kinek virága van!
Virág a munka s operabál,
A gyermek is virágokat csinál
Virág az élet és az ifjuság:
S virág nélkül mi lenne a világ? -
* * *
Oh be szépen nyilnak ezek a virágok!
Mintha mindeniknek most tavasza volna,
Minden percz az égről uj fényt hoz reájok,
Tegnap mind fehér volt, nézd csak mily piros ma!
Mintha ezt a bimbót most nyitná a harmat,
Olyan részegitő édes rajt’ az illat…
„Törjetek le! – szól mind - »én vagyok a rózsa,
Tüzz fel fürteidbe, vagy tüzz kalapodra!
Hadd mosolygjak ott, látd, rám is néznek akkor:
Szép vagyok, tudom jól, ám legszebb tavaszkor!”
„Törj le!” szól a szegfű az ibolya mellett,
„Bennem is van illat, az minden lehelet.”
És a gyöngyvirágok, a jáczinttal együtt,
Mind, hová szellő ér, merre napsugár süt,
Esdekelve szólnak: „törjetek le engem!
Addig tart csak éltem, a meddig szerelmem…”
Más szól: „tégy pohárba! Egy csepp viz nem oly sok,
Szídd ki illatom mind, én semmit se mondok.”
Oh be gyorsan nyílnak ezek a virágok!
* * *
S jő az ifju: „jaj be szép e rózsa!”
Mond, é rajt’ ég szeme mint a csókja,
Egyik kelyhét, másik dulja szirmát,
Látnád, lányka, két szemed kisírnád.
S jő a gyermek, lábhegyen, titokban -
Mert hol törni kell, mindig gyerek van -
És a bimbót lázasan kuszálja,
A nélkül, hogy nézne a virágra,
Tövist nem lát, elhányván a keztyűt
Szíjja mézét a méreggel együtt…
S jő az agg is reszkető inakkal,
A virágot üdvözölni csókkal;
Szive zárva, de nyitott a pénztár!
Hogy’ e rózsa? Szól és kész a vásár;
Hát ez itt? Mond s válogatva szaggat:
Boldog az, ki agg kezén fonyadhat.
* * *
Jaj be gyorsan hullnak ezek a virágok!
Mint sebes volt éltök, oly sebes halálok;
Mintha mindenike eljött volna a tél.
A halál – csak ő – ül a virágcserépnél.
A halotti szirmon megfagyott a harmat,
A leányka is, mint a madárka, hallgat.
Puszták, mint az ablak, a virágedények,
Nem füröszti harmat, sem testvéri könnyek;
Jég van a pohárban úgy, mint jég a szemben,
Egy meleg könycseppet kérnek mind a ketten.
Tél van itt! Rideg tél; megfagyott az élet;
Koszorúd, virágom! Mostan szemfedőd lett.
Lassan! Itt halott van! Suttogják a lombok,
Ah, tiporjatok csak, én semmit se mondok!
Sárga levelét is mind elsepri a szél,
Hisz nincs semmi könnyebb a hulló levélnél.
Ott feküsznek együtt, a virágcsaládok,
Látni, hogy halottak, ámde nem virágok;
Együtt hull a rózsa a kaméliával,
Senki nem zokog rajt’, sem lány, sem madárdal:
Kik mézét kiszítták, most azok tapodják,
És az áldozatnak még nevét se’ tudják!
* * *
Semmi nem hat úgy meg, mint egy pusztuló kert,
Hol korán letépett koszoruk hevernek,
A virág, ki annyi lágy tekintetet nysert,
Vad karjában fekszik a forgó szeleknek!
Melyik volt a rózsa? Hol kaméliátok?
Oh be gyorsan hullnak a hervadt virágok!
Néha, mint a völgyben, a lomb ujra zöldül,
Ujra zeng egész föld daltól és örömtül,
Lassan, mint a tört szív, a síró fuvalmak
A bokron keresztül egy nevet sohajtnak:
„Hol van ő?” ne kérdezd! Hol van ő? Az égre!
Anyja kérdi, a föld: vajh mi lett belőle?
És egy tompa hang szól, azt nem tudni honnan:
„Ő is, mint a többi szép halottad itt van!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 2. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Szemere Albertné emlékkönyvéből
I.
Egy jó szivüt, egy kellemest,
Tudományszeretőt, nemest
A ki látni kivánna:
Példát messze ne keressen,
Láthat, csak Tolcsván lehessen,
Itt van Sárkány Zsuzsánna.
Sáros-Nagy-Patakon,
oct. 10. 1810.
(Vályi) Nagy Ferencz.
II.
1809.
Szép vagy, Lyánka, ne tudd; jót tettél, férfi, felejtsd el:
Néktek ezen két mód ád igaz emberi díszt.
Vitkovics Mihály,
A Budai görög nem egyesült Püs-
pükség szent székének fiscalisa.
III.
1) A kegyesség ára ha gazdagság, vedd meg.
A gazdagság ára ha kegyesség, vesd meg.
2) Igen drága olcsó, a mi szükségtelen,
Igen olcsó drága, a mi kell szüntenel.
3) Ha jelesben kicsiny a nagy születésü:
Annál kisebb, mennél nagyobb születésü.
4) Boldogtalan, a ki senkinek nem tetszik,
Még inkább, a kinek senki más nem tetszik.
5) Van egy ropp-kőszikla fallal prémzett sziget.
Belsője kellemmel rakott virágliget,
Becsület a neve: nehéz oda menni.
Még nehezebb az ott voltnak visszamenni.
6) Ha nem lesz más élet, add okát: mi juson
Ül a virtus vason, a vétek trónuson?
Legkedvesebb barátnéjának S. Patakon sept. 30. 1810.
Barczafalvy Szabó Dávid
IV.
A hív barátságot a földről elvenni
Annyi, mint a nappalt éjszakává tenni.
Írta S. Patakon, oct. 7. napj. 1810. esztend.
Szombathi János
V.
Szép ragyogás a férfinak
Tudománnyal kérkedni:
Az asszony nem sokat tanult,
Ha megtanult SZENVEDNI.
Berhelyi Eszter
VI.
Csak a barátság Istene
Plántál belénk szép érzeményt;
Sorsunk dühének ellene
Csak ő gyujt keblünkben reményt.
Barát barátja karjain
Lángoknak is mosolygva fut;
S az élet zajló habjain
A hivség rózsapartra jut.
(1816.)
Szemere Pál
VII.
Sorsában megnyugodt szivnek sok a kevés;
De sok kevés annak, ki többre vágy.
Szemere Pál
VIII.
Ha közte vészeknek, ha közte fájdalmodnak
Eged borulni kezd s jó napjaid alkonyodnak,
Két istenség nyutjson akkor segédkezet:
Mosolygó jelenlét, s vidám emlékezet.
Tolcsva, novemb.
1814.
Franz v. Kölcsey.
Közli
ERDÉLYI JÁNOS
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 1. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Lehr Zsigmond (1841-1871): Nővérem sírján
Megáradott a fájdalom szivemben,
Mint a folyó, ha partján túlömölt; -
A merre nézek, nincsen menedékül,
Nincs nyughelyül egy talpalatnyi föld.
Üdvözve légy, te kínok kikötője,
Sötét keresztü – drága sirhalom!
Fáradt hajóját a hol ő köté ki,
Int nékem is tán itten nyugalom…
Alig hivé a sziv nagy veszteségét,
Midőn a hír jött holló-szárnyain; -
Oh, elhagyá legkedvesebb lakója,
S cserébe jött a gyászos – árva kín.
Hiába sírtam: jer, jer vissza angyal!
Foglald el ujra trónusod – szívem!
Hiába bolygék szerte: zordon árnyként
Mindenhová kisért a gyász hiven.
- Im itt vagyok most, egyszerű sirodnál;
Sír részvevőn – s köszönt az őszi szél,
Zizegve bókol hervadó virág, fű,
Némán vigasztal, gyöngéden beszél.
- Fejfád előtt meghajlik, íme, térdem,
Neved betűit könnyel áztatom…
Oh, lelkedet most oly közelnek érzem! -
S felolvad a könyükben bánatom.
Oh, oly közel vagy! – oltár sirkereszted,
az édes, a szent méla bú – imám;
Vigasznak áldott lelke az imádság,
Im égi balzsamír ömöl reám.
Oh, oly közel vagy! – Bárka itt e sirdomb, -
Derülni kezd már lassan bús egem:
Lefolyt az árviz – visszatér galambom
S öld olajágat – enyhet hoz nekem!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 1. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Tompa Mihály (1817-1868): A gályarab fohásza
„Ég, föld erős ura, látom hatalmadat
Midőn zúg a vihar, melyet fuvalla szád!
A tenger forr, üvölt, - a hab heggyé dagad,
És martaléka lész a védtelen naszád;
Mig a szem elvakul, a szivütés megáll:
Villámos fellegek gyors csattanásinál.
Látom haragodat. – Látom jó kedvedet
A békén mosolygó reggelnek idején!
A part üdül s virít, zöld lombja integet,
Fény s nyúgalom van a bősz háborgás helyén;
De a csend gyönyöre, a vész rémségei
Lelkemet csak alig bírják érinteni!
Oh, mert én rab vagyok, meglánczolt gályarab,
Éltem, vérem s erőm a más tulajdona;
Bírám a porkoláb, törvényt korbácsa szab,
Mit, hogy serény, hálás és hű legyek: fona;
És ő csudálkozik, - s felbőszül ellenem:
Hogy szépen, boldognak nem vallom életem!
Tűrök sokat, nagyot, - és tűrnek társaim,;
Vérzünk, de hallgatunk, - súlyos, de evezünk;
Ha vad vihar forgat habok torlásain,
S nyög a tanácstalan rémület: „elvesztünk!”
Ha örvény és halál tátongnak fel vadul:
A gyarló nép s hajó általunk szabadúl.
Mi küzdünk, hatolunk nagy messze partokig
A bálványért, melyet a száj kincsnek nevez,
És sülyedésig a hajó megrakodik…
Dőzsölni, el, haza! Rab, most evezz, evezz!
És a merény dicse, a kincs, a kéj övék..
Gúny és sovány falat azé, ki küzködék.
Mindez gyötrő s nehéz; - mégsem fohászkodom
Könnyítésért hozzád, létünk erős ura!
Hogy tunyán meg birjak nyugodni sorsomon,
S könnyen lépjek vele öngyilkos alkura.
Inkább keblem legyen tenger mely forr, zajog,
Tartsák ébren s lázban örvények, viharok.
Oldj fel, ha már elég, s bölcs czélod engedi,
Ha nem: gyötrelmitől rabságom meg ne foszd!
Lelkem marczongja kin,- testem láncz kezdje ki…
Mert elvesztem, mihelyt megszoktam a gonoszt;
Oh a míg rab vagyok, legyek rab igazán,
Tessék a szó ha szid, és bosszantson ha szán.
Oh uram, hivlak a viharban titkosan!
Csak tégedet keres ajkimról a fohász…!
Roskadnak térdeim, reám hullám zuhan,
De szívem nem csügged, hitem nem tétováz;
Mig az ítéletre eljösz, én istenem,
Csak azt, hogy rab vagyok, ne hagyd felejtenem!”
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 1. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.