Dézsi Mihály: Petőfi vallásos eszméi*

  

Plató, az ókor legnagyobb bölcse a költőt könnyű, szárnyas és szent lénynek nevezte, akit megszenteltek az istenek. Az ő kitűnő költeményeik nem emberek találmányai, hanem istenek ajándékai; azért nem is lehet senki kitűnő költő, hacsak isteni ihletés el nem ragadja.(Plato. De republ. Lib. 2.)

Cicero szerént: „A nagy és a tudós férfiaktól úgy tudjuk, hogy a többi dolog tanulmány, szabály, oktatáson alapszik; a költőt pedig a természet teszi naggyá, lelki ereje által emelkedik magasra s mintegy isteni szellem ihleti. Maga Ennius jogosan illeti a szent címmel a költőket, mert mintegy isteni ajándék gyanánt adatnak az emberiségnek. Legyen tehát emberséges bírák! szent előttetek a költő neve, melyet még az oktalan nép sem sértett meg soha!

Sziklák, sivatagok visszhangozzák a szavat, a dalra a legiszonyúbb állatok is megállapodnak és meghunyászkodnak; csak mi ne induljunk meg a költő szavára, akik nemes tanulmányokkal foglalkozunk? Homerost a Colophoniak polgártársuknak mondják, a Chiosiak sajátjoknak nevezik, a Salamisiak hasonló igénnyel lépnek fel mellette, a Smyrnaiak honfitársuknak tartják s emlékére szobrot is emeltek; ezeken kívül még sokan vetélkednek és vitatkoznak Homeros dicsőségeért.* (* Cicero: Pro A. Licinio Archia Poeta orat. Caput. VIII.)

Hadd idézzem egyik nagy költőnk felfogását is a költőkről:

„Jár a költő, mint Illyés tűz-szekérben,

Fent, fent… honnan mindenki más leszédül!

Repültjében aláesik palástja,

S mosoly köny lesz, - jóslat szól énekéből.

Legyen a föld, kincs, fény tiétek! ő nem

Lehetne boldog s gazdagabb vele!

Nélküle bus a föld, szegény az élet…

Szenteltessék meg tőletek neve!”

(Tompa M. „Lant és Korona” című versében.)

Gyulai Pál szerént a költészet az emberiség közkincse. Petőfi szerént lángoszlop a költő, hogy a népet vezesse Kanaán felé. Vagy az istenség szent levele, melybe örök igazságait írja meg, s aztán kegyelméből leküldi a gyarló emberekhez. (A magyar politikusokban. 358. l.)

A nagy költő a nemzetek legnagyobb vagyona. Vajon meg lehetne-e pénzben becsülni Petőfi szellemi termékeit s volna-e a világon kincs, amiért a magyar nemzet odaadná Vörösmarty Szózatát?

A költők az igazság apostolai, a népek vezérei, tanítói.

A nagyszerű épületeknek az alapja is nagy és mélyen le van ásva a föld színétől. A nagy és nemes életű emberek tettei is mélyen gyökereznek szívük belsejében.

Nagy író nem lehet senki nagy hit nélkül. Olyan szépen mondja Renan E. „Az ember jobb pillanataiban a legvallásosabb. Ez akkor van, amikor jó, amikor látja, hogy az erény összhangzik az örök renddel, amikor a dolgokat érdektelenül szemléli, amikor a halált képtelennek találja. Hogyan ne lehessen feltenni, hogy az ily pillanatok azok,melyekben az ember látja a jobbat? Az ember akkor van leginkább az igazságban, amikor legvallásosabb. Ha az ember jó, onnan van mindenek felett, hogy ő vallásos.* (* Ker. Magv. XXVIII. é. f. 42. l.)

Nagy íróink életét, műveit figyelemmel olvasva átlátjuk, hogy az az erő, amely őket a nagyszerű művek létrehozására ösztönzi, az isteni ihletés. Műveikből, verseikből saját lelküket, életüket, jellemüket ismerhetjük meg.

A költők eszméket szolgálnak, eszmékért élnek, ők az emberiség haladásának, a nemzetek boldogításának a zászlóvivői. S az emberiség eme szellemóriásai kebelükben hordozták a vallásos eszméket.

A magyar nemzet a vallásos eszmék iránt mindig fogékony volt. Legkiválóbb képviselői a magyar nemzeti szellemnek bizonyságot tesznek hitükről magasztos műveikben.

Ezt látjuk Petőfi költészetében is.

A világegyetem létrehozója, minden dolog kezdete és vége, a legvégső okozatnak az oka, az öntudatos erő, a főbölcsesség, a legnagyobb szeretet az, akit mi istenünknek, a Jézus által mennyei Atyánknak nevezünk.

Az Istenség eszméje kimagyarázhatatlan, de jelenléte érezhető a természetben, az ember kebelében.

Az ember egyéni hite és az a hit, amelyben neveltetett, ritkán egyeznek meg egymással. Petőfi, e kiváló nagy szellem, művében is érzik nehány helyen a katekizmus hatása. De azért egyéni hite tisztán kimutatható művei alapján.

Az Istent egyetlen egynek hitte és érezte.

Egy napja van csak az égnek

Egy holdja van csak az éjnek

Egy isten van a világon

(Ha szavaid megfontolom, 271. l.)

Hát hiszen vártunk is egyre keservesen

Meg is tette volna hiszem az egy istent.

(János vitéz 17. l.)

Egy Isten őrzi a magyar nemzetet.

(A magyarok istene 383. l.)

Petelei István: Őszi napsugár

Nagy lettél Mária – mondja félénken egy koppadt, magos, lomha férfi a borjút őrző parasztleánynak.

- Hol jár az úrfi? Nem hódra megy?

- Szép is lettél Mária; hirtelen lettél szép. De nem szeretnél topánkát a lábadra? Felszúrja a tövis.

- Dehogy szúrja – mondja kacagva s talpát játszva végighúzza az ugaron. Gömbölyű bokáit, melyek kibukkannak a vastag szőttes köntös alól, a kezében lévő száraz kóróval vígan csapkodja. „Mit csinálnék én a topánkával?”

- Én adnék – ejti ki akadozva az úrfi -, nálam kapnál Mária.. – zavartan néz szét a tájon. – Tietek ez a borjú? – kérdi aztán. – Szép jószág!

A leány végigdől a zöldülő gyepen, merészen szeme közé néz az úrfinak, s aztán csengve kacag. Fehér fogai kivillannak s fényes fekete szeme ragyog. „Ugyan menjen az úrfi!”

Nem messze onnan az omlásos oldalon, a lombtalan kökénybokor-ágon a leánykamadár ugrál ringva, kis begye reng, dereka hajlong. A kakasmandikó  lilaszín csengettyűi mellől, az omlás alján visszapipeg egy parányi jószág valamit feleletül. Aztán locsogni kezdenek s huss! – tovabillennek a napfényben.

Lenn az aljban a mocsarak szélei zöldülnek. A sás keskeny nyelve kinyúlik a barna vízből s ing a fényes fodrok felett. A mohos ringy-rongy fűzfák honnan, honnan nem, életet lopnak s madarat csábítanak sárgászöld ágaikra. Mint annyi halvány rózsaszín fátyol, olyan párázat válik el a széles víztükörről, s omlik a füzesre, hogy ott ronggyá szakadjon. Nagy, titokteljes, mély csendesség óvja fűnek, fának, szerelmes madár szívének kifakadását.

- A vízre megyek – dadogja az úrfi.

- Isten nevében!

Petelei István: Az édes anya

Derkovits Gyula: Az anya (1934)

Az őszön a legnagyobb úr, a Halál, a boldog kis házba belépett. Tán egy derék, megbízható lélek hiányzott a légióiból s beintette Kádárt, a bányatisztet. A felesége, kétségbeesve ellene szegült. Ők szerelemből házasodtak; igen boldogan éltek s volt egy kis fiuk (egy hétesztendős, szőke, fehér emberke, a szemük fénye), ki egy óráig se tudott volna ellenni az apja nélkül. A nagy kaszás azonban úgy tett, mintha észre sem venné az ellene mondókat, lecsoszogott előre az ismeretlenbe és Kádár erőtlenül utána hanyatlott.

Azon a napon, mikor Kádár meghalt, az ő árva fiucskája, a kis Jánoska így szólt dicsekedve az édes anyjának:

- Nézd, mily gyönyörű orvosságot kaptam, piczikém, a doktor bácsitól! - és igen boldogan gurította az aranyos dobozát, hogy felvidítsa az anyját, ki akkor nagyon bánatos vala.

Kint pedig, a folyosón, a doktor komor képpel ezt súgta a kétségbeesett anyának:

- Ügyeljenek, nehogy a gyermek valahogy megtudja az apja halálát. A gyermek igen eszes és érzékeny s a szívbajos fiúcskára végzetes lehetne, ha megtudná, hogy az apját sohase fogja látni.

Ezért Jánoskát hátraköltöztették a kertre néző szobába s az anyja mellette maradt, rendezgetve a fiú játékszereit egy homályos szegletben, bárha csak úgy nyüzsgött a folyosó a sok járókelőtől.

- Valami ünnepre készülnek tán odakinn? - kérdezte Jánoska az anyjától.

S minthogy igen gyöngéd kis fiú volt, hozzátette: "El tudok én játszani magam is piczikém, ha tán vendégeid volnának." Bizonytalanabbul tette azonban hozzá: "Hanem ha az apa jöhetne be tán hozzám, mert ma nem is volt nálam", minthogy nem szeretné megbántani az anyját az által, hogy inkább az apját áhítja.

- Nem, - rebegte az anya, - az apának vendége vagyon, és arra kicsordult a köny mind a két szeméből.

- Egy bogár repült a szemembe, - magyarázta.

- Egy bogár, piczikém? Akkor nézz csak merőn felfelé, mert arra mindjárt kimegy belőle a bogár...

A mama úgy is tett, felfelé nézett, mosolygott, de a bogár mégse ment ki a szeméből.

A folyosó alkonyattal elcsitult, arra Jánoska mellé húzott egy asztalt az édes anya, s egy díszes tornyot kezdett építeni kövekből, de úgy reszketett a keze, hogy mindjárt le-ledőlt az építmény.

- Úgy megbántotta a bogár a szemedet, piczikém? mert mind a két szemed pillája alól szivárog egy-egy csepp - s előre nyujtotta a fejecskéjét s megcsókolta az anyját ott, a hol a bogár bántotta.

Az apa bizony másnap sem kereste fel a kicsi fiát, sőt tán amaz ünnepség mián (úgy dübörögtek, zakatoltak, kalapáltak künn), csak az öreg dada maradt mellette azon délutánra.

- Tán a király nevenapja van? - kérdezte a kis ember, - minthogy úgy harangoznak a toronyban. Tán lőni is fognak? De attól én igen félek.

Ébren figyelt. Nehéz kocsi indult meg az utczán; énekszó egy-egy töredéke lopódzott be a kis szobába és valami szokatlan, nyugtalan mozgolódás zaja, a mit nem hall az ember a fülével, csak az érzékeivel. Késő őszi, szürke, nedves idő volt s a harang mély kongása, mintha libegni látszott volna a vastag levegőn.

- Ó, hogy vártalak, piczikém, - rebegte, a mint az anyja későn belépett. - Én úgy félek valamitől; nézd csak, hogy reszket a kezem! De talán, ha gyertyát gyújtanál, vagy ha tán játszanál velem, vagy ha énekelnél nekem, vagy... vagy...

- Vagy?

- Ha (egész halkan súgta), ha az apa idejönne már hozzám.

- Az apád elment.

- Elment?... Valahová? Hová? Pedig meg se csókolt. De mindjárt jön?

- Nem.

- Tán csak reggel?

- Reggel sem.

- Estére, azt hiszed?

Mind követelőbben unszolta az anyját s arra elborult az arcza. De megemberelte magát mindjárt, a mint az anyjára nézett; s az ajakát összeszorította és nem sírt.

- Apád csak későbben jön vissza.

- Bizonyosan felülvizsgálatra ment. A tavaly is, tudod, magunkra maradtunk volt, mi ketten, piczikém. Oda ment, úgy-e?

Merően kutatva nézett az anyjára.

- Akkor sírtam, de akkor még kicsi voltam. Mi, meglátod, jól megleszünk magunkban. Te versekre tanítsz, énekelsz s mindennap a sóhegyekig felmegyünk az országúton s egyszer csak meglátjuk a Sándor János bá' szekerét, a melyen az apa jön. Jó?...

Bátor kis lelke ereje csak idáig tartott, mert miután így felbátorította az ő piczikéjét, betúrta fejecskéjét a párnába és keservesen sírni kezdett. A vén dada megérintette a gyermek vállát.

- Nem szégyelli magát sírni, egy ekkora nagy fiú, a kinek az apja épen bányász.

- De én nem sírok, tudod, Klári!... az nem is igaz... Én csak gondolkozom, úgy-e, piczikém, te is tudod.

Petelei István: Az utolsó levél

„Napok óta bolyongok, Ilona! és nem fogok visszatérni hozzád.

Csak olyan drága vagy a szivemnek, mint akkor, mikor a kezedet a kezembe tette a pap az oltár előtt - és elmegyek mégis valahová és elkeveredem valamerre, hogy sohase lássalak titeket. De hogy se gonosznak, se bolondnak ne láss... mielőtt elfutok a boldogságom elől - szólanom kell hozzád. Irok. A keserűség elborít. Vajjon megértesz-e?

A gyermekünk űz el mellőled, Ilona! a mi gyermekünk, a kit alig láttam még. Szorongva gondolok csillámpoló kék szemeire, pelyhes koponyájára, ránczos kezecskéjére. Igen boldogtalan vagyok s a mint rovom e sorokat, hallom az altató dalocskát, a mit felette dudolsz - és sírok.

Igen érzékenyek az idegeim, vagy beteg vagyok. Tudom is én?

E lobogó gyertyaláng visszavilágít arra az estére, mikor mellőled elhívtak az operáló asztal mellé - és félek magamtól.

Emlékszel-e?

...Valamit játsztak a színpadon. Nem tudom, mit. A szivem csordultig volt veled, Ilona! Téged lélegzettem, téged láttalak, téged hallottalak, benned éltem, gondolkoztam; irígyeltem a levegőt, mely reád sugárzik. A páholynyitogató asszony a felvonás között bejött s így szólt hozzám: „Doktor úr, sietve hívják... egy haldokló gyermek anyja vár idekinn”.

Alig értettem még a szót, de te azt mondtad: „Miért nem megy?” Valamit szerettem volna éppen akkor súgni neked... a mi azért akart kivirágozni az ajakomon, mert a te biztató mosolyod melegitett rá... Ezért vonakodtam a hívó szóra mindjárt elmenni s így szóltam: „Egy beteg gyermek anyja keres? Miért nem vár? Honnan való?” „A kórházból való asszony, - így felelt. - Oh, megfulad a gyermeke... azt mondja.” „Hát miért nem siet?” Így szóltál te reám és én felugrottam a te szemrehányó tekintetedre s kalap, kabát nélkül rohantam le a lépcsőn.

- Oh, megfúlad a leánykám, megfúlad mindjárt a leánykám! - nyöszörögte egy keszkenyős asszony a színház előtt s megragadta a kezemet. Fussunk, fussunk, mindjárt meghal. Az ápoló mondta, hogy a doktor urat itt a színházban találom meg. Fussunk... meghal mindjárt...

Éles hideg szántott át a hajadon fejemen. „Várjon, - mondtam, - a kalapomért futok fel s megyünk rögtön...”

Hegyesi Vilmos: Emlékkönyvbe

Miről szóljak?... Gondról, a gondtalanságnak?

Búról panaszoljak, gyermek-boldogságnak?

Sebekről, amikben megtört szívünk vérzik?

Érthetik-é mindezt azok, ki nem érzik!

Hinnéd-e, hogy lelkünk, szárnyain találva,

Egéből leszédül majd a föld porába,

Oda azok közé, kik az élet útját

Sebző tövisek közt, meggyötrötten futják.

Hinnéd-e, hogy remény, ábránd, nemes vágyak,

Hitegető álmok… csalódássá válnak!

Hinnéd-e, most, mikor nem ismersz más könnyet,

Mint a virágszirmon rezgő harmatcsöppet!

Hinnéd-e… mért mondjam! Tavaszi egednek

Kékjét mért zavarná viharteli felleg!

Vajha mindig lenge, ködbefoszló árnyak,

Tűnő bárányfelhők szomorítanának.

Forrás: Élet és irodalom 1885.

 

Dengi János (1858-1903): Küzdöttem én is…

Küzdöttem én is.. Ah elég volt!

Tovább kibírni nincs erőm!

Villámokat szórt rám az égbolt,

Hogy belevágytam vakmerőn.

S az ég magából fenn kizárván,

Itt lenn is minden elhagyott –

Magamba’ bolygok búsan, árván,

Ah, s olyan nyomorult vagyok!

Kinek kiáltsam? Az egeknek?

Az embereknek: irdalom!

Az ég süket s az embereknek

Szívébe’ nincsen szánalom.

Ha lelkem még életbe’ lenne

Bár összezúzva, mint előbb:

Akármilyen kicsit, de benne

Találnék hitet és erőt.

Vége! A földi lét malasztja

Nekem már többé úgyse’ kell;

Keblem’ egyetlen vágy dagasztja

Hogy minél előbb vesszek el!

Vagy élni, élni és hevülni

Örökre tehetetlenül?

Százszor inkább megsemmisülni

Elhagyva, szeretetlenül!

Hallgassatok! Álbölcsességtek

Szavára én nem hallgatok!

El nem követtem semmi vétket,

Engem ne vigasztaljatok!

Vagy mi bűnöm van! Hogy hevültem?

Mindenért, ami tiszta, szent!

Meglakolám ezt! Ím kihűltem,

A dőre álom füstbe ment!

Olyan vagyok, mint a koporsó

A kripta rémes csendiben,

Amely üresen s az utolsó

Szögletbe dobva ott pihen.

Oh jaj! Ha már a sors jövőmnek

Elzárta minden sugarát

S a síri féreg így őröl meg:

Halottam volna legalább!

Forrás: Élet és irodalom 1885.