Karinthy Frigyesnek
A kastély merev és zord ő-emeletessége a falu végén pöffeszkedett. Innen ki lehetett látni a téli mezőre s Nelly és a fiú, ki költőnek tartotta magát, az ablaknál álltak. Bamba némaság és mozdulatlanság tapadt alakjukhoz. Szinte üvegesen értelmetlen tekintetet fúrtak a közeli tengerszínű erdőbe, melynek éles, még a hervadásban is éles színeit eltompította a hamvas köd. A mező egész teste hótakaró alá lapult s általában úgy látszott, mozdulatlan. Elvétve duzzadt ki alóla egy-egy enyhe dombalak vagy (ritkán) egy-egy göröngy bütyke. De azért mégsem volt e vidék oly mozdulatlan, mint például egy pingált téli kép. Az a pár bütyök - bár egy részük barnán, mélán, halálosan csöndes volt, helyenként egészen megelevenedett. Néha mintha didergett vagy kiterjedt volna, máskor meg tömörült, egyszer pedig hirtelen a falu felé közeledett.
A zimankós időben alig lehetett látni. Az ablaknál állók csak tapasztalatból tudták, hogy amott foglyok kuporognak.
Alkonyi sanda fény lidérckedett már ekkor a zsuppos háztetők fölött. Hirtelen szellő kerekedett s fölkapta a ködöt, amely - mint valami rongyos zászló újra lerogyott, de közben megmutatta a kedves madarakat, amint egységesen fürödtek a hóban. Éppen mint nyáron a porban. Melegedtek a fagyban, bízók voltak a bajban, pedig már sejtették pusztulásukat. Az ilyen állatot ostobaság fogolynak nevezni. Inkább az embert. Az ember, ha elfogják: fogoly. Pedig a legtöbb embert elfogják.
Az asszony most puha arcát macskásan nekisimította a férfinak. Valami távoli rokona volt s egyben szerelmese a tépelődő és szerinte érdekes fiatalembernek. Régen, mikor még volt benne frissesség, s ha több nem, hát megújuló s érdekes sírni-tudás, beleakasztotta magát a hiúsága aranyláncába s azóta nem lehetett lerázni. Oly erősen bennakadt, mint egy zsúzsú. A hamar hervadók közé tartozott s a férfi csak kényelemből tűrte. Az csak harminc éve dacára már elvirult, de a költőcske csak mostanában kezdte látni, hogy eddig mindent helytelenül látott.
- A temetőbe megyek. Nem akar talán velem jönni - mondta a férfi hosszú hallgatás után.
Az asszony puha piros ajkát feléje fordítva s lassan nyitva mondta mint egy madár:
- Persze hogy elmegyek vele, hiszen december 24-e van.
Ropogós, jóllétet árasztó bundába segítették egymást, aztán kiperdültek az ajtón a folyosó felé. Itt két koldusasszony-féle nőbe ütközött a szerelmesen puha pillantásuk s ezen egy kissé önkéntelenül is bosszankodtak. Verandára sétáltak, onnan figyelték, hogyan vánszorognak be a lucskos udvarra. Foltozott tarka ruhát, lyukas tátongó cipőt s rojtos kendőt viseltek. Hajuk ápolatlan, kócos és gyér volt. Fakó arcukat a fájdalom barázdálta. Nem lehettek idősebbek Nellynél.
A fiú valami furcsa részvétféle következtében meg akarta őket szólítani, de mire odaért volna, a nagybátyja, vén, formátlan és hetyke figura, olyan forma, mint Kosztolányi «bolond rokon»-ja a szegény kis gyermek panaszaiban, már köztük termett.
Gurult ám nagy hű-hóval és "hát Isten hozott bennetek."
Nelly azt hitte: álmodik. A költő kissé megcsípte a karját, hogy csönd legyen, meg akarja figyelni, mi fog kifejlődni ebből. De Nelly ezúttal nem engedelmeskedett. Félt, hogy undokságokat kell látni és hallani; hát köhögött.
Péter a nagybácsi erre tüstént feléje fordította vizeszsömle arcát és ujjongva mondta:
- Régi cirkuszi ismerősökkel találkoztam! Művésznőkkel.
Ez hatott. Leszakította a csönd pántjait a szeretőkről. Szenzációt sejtettek. Mire leértek, Péter bátya már javában vallatta a szegény, egykori, minden emlék kerekében megtört némbereket.
A költőcske megszólalt:
- Talán jobb volna meginvitálni őket. -
Szegények mohóvá duzzadt szeme-fehérje olyat villant erre, hogy a szívéig fájt ez a bús mohóság.
Péter rendreutasította. A nőknek "humorosan" odaszólt:
- Elég sokszor bolonddá tettetek... most igyátok meg a levét... Igaz is... Tudjátok-e még, hogy becsípettetek, az asztal alá itattatok?
- Csak szállásért könyörgünk - bátorkodott a kevésbé megrútult, rőt hajú s míg e szavakat csuklotta, félénk reszkető kézzel simogatta a feléje haragoskodó vizslát.
- Lord - ide gyere - rögtön! - így pattant ki Nelly asszonyból az aggodalom, hogy bepiszkítja magát a kutyája s mikor az hallgatott rá, vidáman engedte, hogy fényes topánjához súrolja ragyogó szőrű fejét és szemével esdve csalogatta a férfiját, nem akarván örvényes gyötrelmeket látni.
- Ugye, most szeretnétek meghódítani? - legénykedett a vén bolond. A rőt hajú nő zokogott. Szelídebb, madonnásabb társa csak egyik fájó lábát a másikra tette, hogy ne kelljen mind a kettőn fázni. Istenem! Oly fagyos volt a föld.
- Hol alszunk ma éjjel, jaj, hol alszunk, hol eszünk? Elepedünk. A havat rágjuk. Jaj. Irgalmas Úr!
Péter úr lelakatolt ajakkal s malmozásra kulcsolt kézzel várta ezt a kitörést és erre rájuk dörrent.
- Csak egyszer legyen az ember engedékeny!... Pusztuljatok előlem.
A ház úrnője, a költő anyja szintén belekarvalykodott a visszautasításba.
- Ide mernek jönni?... Micsoda szemtelenség. Ilyen idegen népség. Kik maguk? Hallatlan... Ma akarnak kvártélyt, holott tudják, hogy karácsony napja van.
- Talán nem tudják. - Vágott közbe a fiú.
De az anyja tovább pörölt. "Szemtelen idegen népség." Egy kissé kifulladt a sok robbanó szótól, lélegzett s megigazította egyik briliáns gyűrűjét.
Kövér, vattás marcipán ujjai, kocsmáros körmei és beefsteaknyaka dacára második Zrínyi Ilonának tartotta magát, mivel gyermekeinek lelkébe hulla-eszméket gyömöszölt és mert rokonai "délceg"-nek hazudták.
Végül a koldusnők kaptak egy-egy karéj kenyeret s ekkor az ebeket elengedték és azok rögtön megugatták és megrohanták őket, mire azok futásnak eredtek. Nyomorult, löttyedt testüket alig bírták a házsorból kicipelni, úgy serénykedtek mögöttük a foxik, a komondor, a vizsla.
Egy nyárfa alatt mégis kinyúlt a rőt hajú s egyenesre karózva magát a temetőbemenők felé odacsattantotta: emberek vagyunk! - És rázta az öklét és verte a mellét és megint csak rázta az öklét. Micsoda dráma hullámainak tajtéka habzott az ajkán!
Mikor a sétálók közeledtek: mégis bekanyarodtak egy mellékösvényre. A költő és párja művelt, mozaik lelkek lévén, a következő meglehetősen perverz párbeszédet folytatták...
- Ne legyen ember az ember, hanem bestia - így kezdte a nő, aki kifogásolta barátja gyakori lanyhaságát, mely mindenben megnyilvánult.
- Te zsidó vagy, ezért vagy frivol. Én keresztyén vagyok - ezért vagyok indolens. Mindkét vallás megbukott. De még ez semmi. A költő is megbukott bennem, a művész is... Régi igazság, hogy az, ami a művészt, a hősi lelket megkülönbözteti, tulajdonképpen az egyéni gondolkozás és bátorság az egyéni gondolkozás megvalósítására. Én gyáva vagyok. Engedtem e szerencsétleneket elmenni. A bátor bűn több a gyáva erénynél. Lázadhattam volna. Miért tűrök ilyen kegyetlenségeket, szívtelenségeket?
Nelly sokáig hallgatott, aztán miután tekintetével végigsúrolta a puszta láthatárt, melyre most ráborult az alkony hályoga s úgy végtelenbe terjedt, mintha megvakult volna a világ, egyszerre, zökkenő nélkül mondta:
- Olyan ma a levegő, mint a hideg gyöngy, vagy mint az ezüst, vagy a higany vagy olyanforma, mint a jég mikor a számba veszem és gyorsan olvasztom... Nem gondolod. Csak azt lehet mondani: felségesen friss. - És egy ékszerdobozba illő illatos hasonlatot permutált. Büszke volt ihlető erejének, múzsaszerepének tudatában... Selyemruhája melegen susogott s a hó csikorgott cipője alatt, mikor a négyszögletű, Böcklin: Toten-Insel-szerű temetőben a kulcs sírt, sírt.
Nyúlánk nyírfák kupolázták mezítlen gallyaikat. Borókák mosolyogtak sötétzöldül. Nelly lehajtotta divatfrizurás fejét, melyen lendületes kalap kevélykedett s minden ruhája úgy muzsikált, mintha egyszerre egy tucat divatbaba perdült volna táncra mikor belépett a temető kapuján. Egy kicsit orchideának tűnt a temető nefelejcs-keresztjei között. A parfümje is szállt, szállt, a föld alatt pedig éltek a csontok. Különös, nem hallható zsongás, a csönd zsongása töltötte be az üde halálkertet. Sűrű, buja, dús - e három szó kevés arra, ahogy a folyondár a sírokat ellepte. A nyírfákra és minden kőre, keresztre, a legkorhadtabbra is fölkúszott, úgyhogy némely régi kereszt megrogyott a súlya alatt. Oly elevenen szuggerálta a költőre az örök-eszmét, mint a Szó.
Így folytatódnak a dolgok, így lesz minden újból élet. S a nagy körforgás - dadogta az, de csakhamar lendületesebben folytatta. - Mintha hallanám a föld alatt dobbanó mindenség szívét. Bizony ott lenn van a föld alatt s minden ere belekapaszkodik a világ testébe, lobog, lüktet és irul minden csont és féreg dacára, minden jajduló gyász dacára. Diadalmas az élet a halálban. Sehonnan sem kiált annyi élet, mint ebből a temetőből.
- S ha elégetnének és hamvadat a szél vinné szerteszét, mint valami karácsonyi annunciációt? - kérdezte a nő.
A nap tűzkorongja lebukott s láng csapott ki a távoli hegyláncormok és felhők mögül. Lila fény vonaglott a havon és az asszony halován hervadó ajka körül. A férfi lázas látomással telt meg, amint nézte s kiugrott belőle a szó.
- Te égess el engem, te égess, te égess! De profánnak tartotta és makacsul, szégyenkezve hallgatott.
- Hú, hű-ű, hűii, i-i, hú, - hű-ű, húúú - így szólt a szél, majd hidegen, majd melegebben, majd pedig jegesen, amint hazafelé ballagtak.
Ég és föld közt minden szürke lett. Feltűnt mennyivel sötétebb az ég a földnél. A hold árván, se fehéren, se sárgán, mint egy mállott kurtizán kacérkodott a tarka felhő-fátylakkal az erdő fölött. Keresztutaknál a tar mezőkön nyulak torpantak és tanácskoztak.
A falú előtt az árokparton fogolycsapat rítt. Léptek hallatára sem rebbentek s mikor a költő annyira közeledett, hogy beláthatott az árokba észrevette, hogy ott egész szép és nagy család ünnepel.
Nelly tapsolt, úgy örült az eleven barnaköpenyes látványnak a sok holt hómező után, de erre persze fölkapták magukat, röpültek egy kissé, de nehezen s csakhamar újra leereszkedtek és csodálatosképpen közel a falúhoz.
- Nagyon éhesek - állapította meg a férfi, mire Nelly megduplázta gyorsaságát és hirtelen csupa cél és terv lüktetett kipirult arcából és ragyogó szeméből, oly türelmetlen volt, hogy elhagyta az est szépségei fölött meditáló társat s mikor a házhoz értek tüstént a konyhába rontott.
- Adjanak egy kis kenyeret. Gyorsan! Siessenek! Sokat, sokat... - Mikor megkapta azt, amit kért, táncos galoppban sietett az udvaron át, ki az utcára. A falú végén útkeresztezés volt. Közvetlenül a kastély mellett tágult a göröngyös hóval takart mező az erdő felé. Nelly először az úton járt, aztán a szántóra is bemerészkedett s széles ívben hintette a morzsákat. Három darab kenyeret fogyasztott el így s hamar fölszaladt megint a kastély emeleti szobájába, ahonnan jól lehetet a vidéket látni. Csókolódzott barátjával. Különös, alig zabolázható boldogság terjedt el tagjaiban. Ilyet csak egyszer érzett, mikor valami sejtelmesen kedves bakfisbálra készült régen. Tele volt cukros jókedvvel, csacsogó ujjongással. Úgy érezte: életmentő.
- Csupán csak kutyával, macskával, papagájjal törődni, ez polgári temperamentumra vall - mondta oly csépelt, fakó hangon, mintha álmos könyvből olvasta volna ezt az igazságot.
A költő kissé hitetlenkedve fogadta a fogolyetetés tervét, de csakhamar láthatta s mikor Nelly türelmetlenül kinyitotta az ablakot, hallotta a hangos csapatot. Nagyon föléledtek. Nyúlt nyakkal bátran tipegtek a havon... Nem féltek, hogy valaki láthatja őket. Némelyikük egészen a ház kerítéséig eljött, de minthogy eledelt erre nem talált, visszafordult. Nelly rohant.
- Zsírt vagy faggyút, ha nincs más! - parancsolta. - De volt más is. Sugárzott a boldogságtól. A ház elé az udvarra szórta. Hamar élvezhette a hatást.
A foglyok szinte elemi erővel törtek előre. Félelmüket legyőzte a lakoma látása. Kacagtató volt látni, mint gurulnak, hömpölyögnek egymáson át, mint a sodró patak hullámai. Ember így, ilyen motorikusan nem szokott előretörni. Legföljebb a teljesre fejlődött zseni.
Bátran bejöttek az udvarra. Nelly terve sikerült. Egy dús sötét taxus mögé rejtőzött s mikor már vagy húszan voltak, hirtelen kiugrott a fedezék mögül, gyorsan bevágta a vasrudas kaput, de a hatalmas dörrenésre a legtöbb fogoly fölrebbent s minthogy a kutya is hirtelen vakkantott, csakhamar csupán egyetlenegy fogoly maradt fogoly, egy kis dundi, rozsdaszínű. Ez nyilván nagyon is jóllakott s valószínűleg bölcs volt a foglyok között és gondolom így gondolkozott:
- Ha ezek nekünk eledelt adnak, biztosan nem akarják vesztünket. - Még sohasem fordult elő az, hogy ott ahol ránk lőttek, egyúttal etettek bennünket.
Nelly sikongott az örömtől, mikor a két tenyere közt tarthatta. Pihés, meleg teste, okosan hunyászkodó feje kitűnően simult a kézbe.
Mikor a hálószobájába vitte, hamar tükör elé perdült, hogy nézze mily gyermeteg a fogollyal, hány évet fiatalodott a jó kedvtől. Lányosan kócolt haját mégis rendbe hozta, mikor vacsorára hívták, mert Ilona asszony karvalyszeme minden akár pittoreszk, akár nem pittoreszk rendetlenség ellensége volt.
Madarát finom csipkeblúzához szorította, csőrét a meleg kebel felé irányította s így toppant az esti ebédlőbe.
A rokonság részben ujjongott, részben bosszankodott a rendkívüli látványért. Ám a karácsonyi "megbocsátás" konvenciója a haragvó arcokról is letörölte a savanyúságot.
A fehér abroszon égő, plumpudding, a csilláron fagyöngy: dús, merev, koronás. A családi képek alatt piros-zöld myrtle mosolygott - csupa «örökké» viruló flóra. A vidám lányok hajában egy-egy drága téli rózsa himbált.
- Milyen nagyszerű ünnep! Milyen isteni pompa! - áradt a költő, borának tiszta aranyát csillogtatva a sokszínű fényben.
Amíg ettek, fönn az emeleten készült a karácsonyfa. A foglyot eleresztették s az boldogan a kandallóhoz szaladt. A vihogó lányok a mandulát, a diót sőt a tortát is megkóstoltatták, csőrébe tömték s dicsérték a tüzes és tiszta fényű tekintetet.
A rumos cukorral csipkézett plumpudding az asztal közepén lobogott, kialudt s ekkor újból föllobbantották a rumot.
Többet öntöttek rá, hogy erősebben, élesen-kék lánggal égjen. Kioltották a lámpát s most már csak a plumppudding meg a kandalló világított. Oly andalítón sistergett a nedves fa; a szeszes láng oly finoman tarka rajzzal és oly boldogító illattal szőtte át a szobát, hogy mindnyájan merengtek s még a karácsonyi titkot tudókat is villanyozó csodaként lepte meg az ezüst csengettyű. Gyönyörűség lúdbőrzött a családon, amint amennyire csak lehetett karonfogva - fölmentek az emeletre. - A meglepetések szobája fényárban úszott. Szökkent a fény a kivilágított karácsonyfáról. Nekiugrott a jégvirágos ablaknak, az ajándékokkal halmozott, patyolatterítős asztaloknak, az emberek boldog szemének, megsokszorosodott és elfolyt a parketten. A társaság meghatottan fogta körbe a sok ajándékkal teletűzdelt fát. Fűszeres, finom fenyőillat terjengett. A tűlevél pattogott s balzsama mindenkit az eltűnt boldog jóság álmába ringatott.
Tiszta főkötős, tiszta fehér kötényes szobalányok libbentek be az ajtón, kezet csókoltak Ilona asszonynak s nem merték ajándékaikat megnézni vagy megfogni. Félszegen hajlongtak s végül egy sarokba húzódtak. Jött a többi cselédség, a kocsisok, az erdős. Fényes, tükörsima, parkettsíma, gyertyalángot sokszorozón sima csizmában és egy év óta nem hordott ünnepi zekében állt Ilona asszony elé. Kezet csókolt. Hálálkodott.
- Csak azt tudom adni, amit minden évben szoktam magának adni - darálta amaz komolykodva, unalmas-hidegen.
Fia fesztelenebb, nyíltabb; könnyedebb akart lenni s megkérdezte:
- Mi újság az erdőn, öregem? - s kezét a vén ember vállára tette. Van-e sok fatolvaj az erdőn?
- Tolvajt mostanában nem találtam, hanem halott az van.
- Mit mond? Halott? Kicsoda? - rikácsolt a karvaly.
- Csak cigányok - kezit csókulom, rongy nép, megfagytak vagy hogy talán már ezelőtt is betegek lehettek - ki tudja azt, kezit csókulom. Olyanok mintha cigányok volnának, kezit csókulom, két asszony. A kunyhót én minden este bezárom, kezít csókulom, oda hát nem mehettek, hanem a ferde födél, amely alá a fácánoknak szoktak magot hinteni rozoga volt, vastagon takarta a hó és leszakadt mikor aludtak alatta. Isten nyugosztalja őket. Mi nem tehetünk róla.
A költő szép halovány arca, égő szemű lázas lett.
- Anyám. Ez rémes - kiáltotta.
- Miért, te fantaszta - s mikor csodálkozott - te fantaszta! Ugyan ne zavard az áhítatosságot. Nellyke azt a kedves karácsonyi nótát kérem. Hogy is hívják. Hja, "Krisztus urunknak áldott születésén." Ezt szeretném hallani harmóniumon. Ez ugyanis a mi családi énekünk.
Nelly a harmóniumhoz surrant, leült, megigazította a szoknyáját, megnyomta a pedált és áradt, dagadt a karácsonyi dal. A szoba méltóságos csöndje hirtelen elevenebb lett. A szomszédos parasztházak ablakaiban a karácsonyfák sok gyertyafénye találkozott és tükröződött.
A harsány világosság induló és növekvő lángok veszedelmét szuggerálta. Majdnem egészen eltűntek az árnyak s a fény, mint valami telhetetlen szörnyeteg tobzódott, kiabált a zenéből és a gyertyák színeiből és uralkodott és finom bokázó táncot járt az urak elegáns tükörsima kemény ingmellén. Aztán a hang szépen lassan, lépcsőzetesen, stílusosan zsugorodott s egyedül a mozdulatlan és néma fény élt és nagy csönd tellett a terembe.
És ekkor imádkoztak.
