Vasy Géza: Tamási Áron (1897-1966): Ábel a rengetegben

Farkaslakán született, Erdélyben. Szülei szegény földművesek voltak. Székelyudvarhelyen érettségizett, majd az olasz frontra került, egy piavei támadás után kitüntették. A háború után a jogi kar hallgatója Kolozsvárott, ám miután a tanítás nyelve román lett, a kereskedelmi akadémiát végezte el. 1923 és 1926 között Amerikában élt és dolgozott.

Első elbeszélésével 1922-ben egy pályázatot nyert meg, első novellás-könyve, a Lélekindulás 1925-ben jelent meg Kolozsvárott. Hazatérve itt telepszik le, s a kibontakozó erdélyi magyar irodalmi élet központi alakja lesz, minden pozitív áramlattal és folyóirattal tartja a kapcsolatot. Egyre ismertebb író Magyarországon is, s az Ábel-trilógia első kötetével 1932-ben a legnagyobbak és legnépszerűbbek közé emelkedett. 1937-ben kulcsszerepet játszott a népfrontos szemléletű Vásárhelyi Találkozón, s kapcsolódott a népi írók mozgalmához is.

1944-ben véglegesen Budapestre költözött, s a következő évben az új parlament tiszteletből meghívott tagja lett. 1848 után néhány évre ő is félreszorult, ám 1954-ben már Kossuth-díjat kapott, s társadalmi szervezetek vezetőségébe is beválasztották. Szívbetegségben halt meg, s végakaratának megfelelően szülőfalujában temették el. Gáspár nevű öccse is írt egy önéletrajzi emlékezést (Vadon nőtt gyöngyvirág 1970).

Tamási Áron a székelység legjellegzetesebb és legnagyobb írója. Szülőföldjéről és a székely emberekről az az irodalmi kép él legtöbbünkben, amelyet ő mutat fel műveiben. E népcsoport addigi életének legnagyobb tragédiáját élte át, amikor Tamási Áron író lett, ezért is oly elszakíthatatlan a kapcsolat, oly erős a felmutatás vágya, oly múlhatatlan az életnek mint legfőbb értéknek a hangoztatása s beágyazása a megmaradás- és az otthonléttudatba. Az együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is tekintette, s minden nemzet fiát egyenrangúnak. A pálya egy-egy szakaszán a szegények és a gazdagok osztályjellegű ellentéteinek megragadása sem volt idegen tőle, de nem osztályokban gondolkodott, hanem egy általános, humanista szemléletű demokratizmusban. Természetszeretete, panteisztikus istenhite arra ösztönözte, hogy műveinek gondolati alapjaként egyre inkább a testnek és a léleknek az emberi személyiségben megmutatkozó kettősségével foglalkozzon, hogy miként lehetne  harmóniát teremteni. Ez vezette el a valóságközeli, „realista” ábrázolás mellett a „misztikushoz” is. Szerepet játszott ebben a szülőföld inspiráló szellemisége, mítoszvilága is. Tamási Áron mindezt nem a regionalizmus szintjén ragadta meg: a székelység sorsában a magyarság és az emberiség gondjait és örömeit is felmutatja.

Elbeszélésben, regényben, drámában, publicisztikában egyaránt jelentőset alkotott, mégis mindmáig az elbeszélésben tartják a legnagyobbnak, s ott is a húszas-harmincas évek alkotásaival. Sokféle novellatípust teremtett, de mindben az átköltőiesítés és a stílus művészének mutatkozott. A tragikustól a humorosig, a leírótól a mítoszig, a naturalistától a meseszerűig, az anekdotikustól a balladáig terjed alkotó leleménye, s hősei hol mintha csak az útszélen beszélgetnének, hol meg mintha kész költők volnának. S a székely móka és furfang, a góbéság rendre sajátjuk.

A harmincas évek derekán kezdett el színpadi műveket írni (Énekes madár, 1934; Tündöklő Jeromos, 1936; Csalóka szivárvány, 1942; Ördögölő Józsiás, 1952 stb.). Mesei, költői és népi világot kívánt a színpadra varázsolni: a székely népmesék szellemét.

Regényeiben is sok a színvonalhullámzás. Az első, a Szűzmáriás királyfi (1928) a székely élet tragikumát kívánta felmutatni két nemzedék sorsában, romantikus és szimbolikus túlzásokkal. A Címeresek (1931) az erdélyi arisztokrácia bűnösségét próbája bizonyítani, kevés anyagismerettel, egyoldalúan. Az Ábel-trilógiával viszont önmagára és legbensőbb témájára talált. Későbbi művei közül kiemelendő a Jégtörő Mátyás (1936), amely a mitologikus világkép alapján a lélekvándorlás témáját regényesíti meg. A Szülőföldem remek hazai tudósítás (1939), a Bölcső és bagoly regényes önéletrajzi mű a kisgyermekkorról (1949, megjelent 1953-ban), a Hazai tükör (1953) a szabadságharc korában Erdélyben játszódó ifjúsági regény. Már a betegágyon diktálta a félbemaradt Vadrózsa ágá-t (1968), amelyben 1926 utáni életútját idézte fel.

Az Ábel-trilógia darabjai: Ábel a rengetegben (1932), Ábel az országban (1934), Ábel Amerikában (1934). Mint szinte minden trilógiában, itt is az első rész a legtökéletesebb. A mű Ábel sorsát kíséri végig, s így fejlődésregény, ugyanakkor pikareszk is. Ábel napjait az elemi létküzdelem, a megmaradásért való harc mozgatja, de az elemi kalandvágy is munkál benne, főként a második és a harmadik kötetben. Csavaros észjárású ember, s ez a legfőbb fegyvere a létharcban, a kiszolgáltatottságban. Naiv szemléletével ugyanakkor rá tud csodálkozni a világra, örülni a szépnek, s jó kedélyével ,humorérzékével és talpraesettségével a nehéz helyzeteken is úrrá lesz. Egyszerre hat rá a tisztességes munka morálja és az ügyeskedésé, s egyszerre kamasz és felnőtt ember. A létminimum szintjén él, de a létezés értelmét keresi. Megjárva a rengeteg, a város és Amerika stációit, visszatér a havasokra, hogy megvalósítsa az ismeretlen négertől hallott igazságot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

*

Tamási Áron: Helytelen világ

A kicsi, gerendás korcsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsontok. Fent a hiúban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.

És a székelyek ezt akietlen, bolond-vigyori korcsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.

Most is kilencen ültek benne, pedig erős nyári dologidő volt. Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenes ember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.

Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta, Csali kelemen pedig rendelte szaporán nekik is, magának is.

- Hányadikba jár Danika? – kérdezte a bellér.

- A negyediket hagyja el, tán éppen ebben a percben – mondta Csali.

- Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyan voltak.

- Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fijatal – tudta Csali.

- Hát romány?

- A van tán kettő.

- No, neféjjen, mert az sem jobb a papnál – politizált a bellér.

- Két lába van azoknak is, mint a papnak – vette fel a pálinkát az öreg.

- Mert a papnak nem kettő van- mondta az egyik szenes.

- Hát?

- Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár s kettő, amivel osztán a végin a mennybe menyen.

A bellér nem volt finom ember.

- Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fejérnépek – mondta.

Garázda Péter: Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi

S a fenyvesek egy legényről beszéltek, aki elindult egyszer és ment, mint a Nép lelke, árván, és ment a földön és a föld felett, mert meg akarta keresni a fényt, a kioltott tüzet és a vizek eredetét. És sok megállott esztendők és sok rohanó esztendők múlva, megvillant egyszer előtte az elveszett fény, fellobbant előtte a kioltott tűz, és ő vérbe mentette a tüzet, lelkébe a fényt s hirdetni kezdte újra az elfelejtett Népnek.

Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi, 1928. II:142.

Szabó Dezső nélkül nem jöhetett volna Tamási Áron és a Csodálatos élet nagyszerű előképe annak a szerényebb, de melegebb hangú szimfóniának, amellyel Tamási Áron a székely nép sorsát szimbolizálni akarja. Valóban „csodálatos” és „szűzmáriás” minden vízió, ahol a székelység irodalomra ihletődik. Valami egészen különleges fajtája az emberiségnek és a magyarságnak: nem lehet „ábrázolni” őket, a körvonalak szétmosódnak és a „minden titkok” hátteréből óriásivá nagyítva verődnek vissza, az író mondatai könnybe fulladnak, az elbeszélő hang zúgni kezd, mint valami rejtélyes haut-parleur, a naturalizmus tündérmesét komponál, a novella eposszá dagad. Ez a nép, amely az életet is átballadásítja, amely a prózából biblikus szöveget inspirál: egyik elpusztíthatatlan illúziója, éltető hazugsága a magyar ősiségnek.

Tamási Áron nem regényszerző, hanem író, aki stílust, világnézetet, embert hoz. Nagyon nagy dolog ez, amikor a Málcsi néniről és Pali bácsiról szóló kedélyes történetek, diákcsíny-anekdoták és detektív-filmek még mindig irodalomszámba mennek. Ha nálunk egy „író” azzal kezdi a novellát, hogy „Hé, Estván, hoci ide azt a vasvellát!” – mindjárt azt hiszi magáról, hogy népnemzeti-keresztény író, nagy hagyományok folytatója, leendő kisfaludysta. Ha pedig úgy kezdi a regényt, hogy „O’Brien eldobta a cigarettát és a hálószoba felé rohant, ahonnan a segélykiáltásokat hallotta” – akkor még Amerikában is írónak fogják tartani... Tamási Áronnak első szavánál érezni lehet, hogy itt valami rendkívüli hang csendül meg, belső ritmus, lefojtott líra, új szavak és a mondatforma kereső és már meg is állapodott új dinamikája:

Örökízű nyugalommal egy szekeret vont két ékes ökör. Mint valami dús meseország hattyúpárja, úgy úszott bólogatva által az anyaváros főterén keresztül a kálvinista templom faránál és egyenesben előre a katolikus Isten hajléka felé.

A Csodálatos élet és a Halálfiai óta nem írtak ilyen hamu alatt izzó nyelven regényt. Az első mondattól kezdve végig kell olvasni, megállás nélkül; mint a csurgó méz, úgy édesgeti az olvasót. Pedig a világ, amit fölvázol, csak nagy vonalaiban áll előttünk. De annál jobban megtelik az író lírájának rezonálásával. Oldalakat lehetne idézni és minden oldal úgy hat, mintha ismeretlen hegyvidéket tárna föl az erdőirtás előttünk. Az író nem lép elő, de a hangja fortissimókra tud tornyosodni. A regény vége már olyan, mint a zene, irreális, fantasztikus, mint a zsoltárok vagy a Jelenések Könyve. Az hogy természetes „székely” dialektust, beszédmodort, sőt interpunctio-t ad: nem hatáskeresés, nem „népiesség”, hanem a tárgyával egy író egyetlen lehetséges kifejeződési módja. De nemcsak a leírás, az epikum az övé; ahogy beszélteti az alakjait, az maga a színes, élettel terhes valóság. Parasztjai nem könyvből tanulták a beszédet:

- Eccer úgyis meg kell halni – mondta nyugalommal a beteg. – Eredj, ne űzd az eszed! Nem olyan könnyen hal meg az ember. S egyébként is nem azért vagyok én itt, hogy hagyjalak! A halálról vedd le az eszedet, mert olyant táncolunk még a farsangon, hogy a leánkák szeme lángot vet. No, jere s ülj fel!

Ferke mosolygott.- Lám penderedjél egyet! – biztatta megint Bódi. – No, csak beszélj, mert meggyógyulok – mondta Ferke, s egyben megmozdult s hát fenn van. – De el ne fuss, mégse! – Mert én el s a világot egy szempillantásra megkerülöm. – Te meg, annyi eszed van. – Hegyeket eszem s egy tengert megiszom reá. – Látom, meghűltél. – Nem ma volt, amikor ettem. – Szalonnám s jó kenyerem van.

Itt a világ szemlélete nem irodalmi lencsén át fotografálódik: közvetlenül veszi föl a fényérzékeny lélek.

Szabó Dezső megírta már a székely legény csodálatos történetét. De az a legény Szabó Dezső maga volt, inkább hóstáti, mint paraszt, városba kerülő, sőt dekadens miliőben kifejlődő... Tamási emberei nem tudják magukról, hogy irodalmi hősök. A főalak, Csorja Bódi, gyermekkorától fiatal haláláig előttünk hősködik, olyan bizalmas közelségben, mint valami én-regény-portréja az írónak, aki önmagát mégsem szentimentális egybeolvadással, hanem mintázó objektivitással szemléli. Ez a székely legény nem illeszthető be semmiféle regényalak sablonjába. Még fantázia-terméknek is bizarr, pedig éppen ebben a bizarrságban, csavaros-természetes lelklében van a realitása. Ahogy kicsapott diákból egy mesebeli népnek szimbólumává lesz, elvérzően is győztes, részegül bölcs, bicskázó lovag, pogány lóimádó és „Szűzmária” látomásától, ittas, tanulatlansággal is teremtő művész, tehetetlen féreg és próféta: a ködös cselekvényből egy el nem felejthető, félig kifaragott sziklatömböt dob elénk az író. Nem lehet nem szeretni ezt a részvétet hetykén eljátszó fiút. Primitívségben ennyire komplikált alakot még nem termett a magyar irodalom fája.

A többi alakok is ebből a bütykös fából vannak kifaragva. Fazekas Ádám tanár, aki Hodler alakjaihoz méltó gesztussal letépi magáról a reverendát, hogy odaállhasson a tragikus nép álmodozó, fölszabadulásra váró fiai közé. Nem új ez a jelenet, de ebben a fogalmazásban „világnézetek” harcát érezteti, a világnézet szónak nem politikai, hanem szinte már fiziológiai értelmében:

- Elég volt ebből a gyermekkínzásból! Istennek és népemnek tartozom azzal, hogy megvédjem őt! De számbaveszem, hogy szép szavakkal nem törhetek bé ennek az igazgatónak a lelkébe, lévén rozsdás ajtókkal elzárva minden lendület, minden szárnyaló érzés és nagyszerű élet elől. Nem eszem magamat hallgatással többé ebben a virágpusztító setétségben, nem meditálok kínok között tovább ebben a sánta, megvakított világban! A vakság ellen kiáltok és felszabadítom ezen a helyen (a tanári konferencián) a szót, és szárnyát visszaadom a gondolatnak! Tüzet lehelve tiltakozom a rendszer ellen, amely leszárasztja a gyermeki lelkek legszebb rügyeit, lerágja az Istenhez repülők szárnyát, és az érzéketlenség füstjével kiűzi innét a magosabb erkölcs és a szépség mámoros lelkeit. Ez így nem pedagógia! Ez így nem iskola! Ezt a megalázkodók és megalázottak aklává tették, ahová nem nézhet víg arccal az Isten.

Nagy tehetség Tamási Áron, kétségtelenül és tehetség nemcsak a stílusában, emberfaragásában, hanem abban is, hogy fantáziája egészen ismeretlen, új világot láttató, hatalmas-szuggesztív erejű jeleneteket tud teremteni. Ott van például az a bájos kép, mikor két csavargó kisdiák egy rókafiat ráncigál pórázon a hegyekből le a városba; mikor a székely legényke bottal párbajt vív egy leereszkedő sassal; mikor Csorja Bódi hazakerül karácsonyra és a betlehemi énekesekkel járja a falut:

Az izzószemű, nagyszándékú, ősízű és nyomorúságban nevelkedő legénykék ajkán felcsendült az ének. És az elrejtett székely faluból, amely önmagának az ország és a nagyvilág, felszállott az ének a nagy Csillag alatt megszületett népek Királyához, és szállott és hirdette, hogy az ujjongva repülő hírmadár ebbe a faluba is hullatott egy tollat;

hullatott egy tollat a nemismert nép nemismert falujába és öröm nyugszik azon a tollún, és megemlékezés a szegényekről és megvala rajta a jele egy új Fejedelemnek, aki nem hajtja soha ölésre a népet idegen országba és nem köt vad dúlókat a nyakára és nem rémíti, hogy a történelem kútjába beléveti:...

Gazdagsággal terhes ez a művészet: van benne költő szava, de állásfoglalás is minden emberi és Isteni dolgokkal szemben, - végre egy író, akinek világnézet az élménye és művészi célja. Ősi és közvetlen – nem könyveken keresztül való – állásfoglalás, a „minden titkok” megéreztetése. Ahogy a vallásosság sokszínű skálája végighúzódik a regényen – Kemény Zsigmond óta nem mert ehhez a problémához nyúlni senki. Azt lehetne mondani, hogy az inspirációja katolikus, ha nem lenne annyira pogány és annyira korláttalanul és egyháztalanul istenkereső.

*

Nem lehet kimeríteni a témát... Tamási Áronról és a Szűzmáriás királyfiról még sok szó fog esni. A kritikának ez alkalommal nem sietős a dolga. Vannak munkák, amik fölött egy dicsérő kritikával napirendre lehet térni, de a Szűzmáriás királyfira egy heves támadás – Szabó Dezső „megsemmisítő”-nek szánt cikke – hívta föl a közfigyelmet és amit gyűlölettel, eltiprással fogadnak, az igen gyakran diadalra született.

(Forrás: Széphalom, 3.évf. 1929. 5-6. sz.)