1. A király Budapestre jön
Magyarok! Tudjátok, mi lesz mostanában
Pesten, Magyarország legfőbb városában?
Nagy dolog készül itt. Én elmondom néktek.
Meghallgassátok, mert ezt nem tudni vétek.
Hát… Ő Felsége már végtére megunta
A sok mérget nyelni, - s hallgatni naponta:
Hogy becsmérlik folyvást szegény nemzetünket,
És milyen jól teszi, mikor minket büntet.
- Nem lehet csodálni, ha ilyen nagy urnak
A szakácsok néha rosz tésztát is gyurnak.
Tehát Ő Felsége gyakran így andalgott:
„Ejnye no! Sehogysem jól mennek a dolgok.”
Eszterházy Mór gróf ott állott mellette,
Sokszor mondogatta, gyakran emlegette,
Hogy a magyar nemzet csakugyan hü hozzá,
S ha egy kicsit nyakas, szükség tette azzá.
„Bizony, uram király, nem jó lesz a vége,
- Igy beszéle a gróf – béküljünk ki végre.” -
Félig hisz a király, s kételkedik félig.
- Hja! Mikor a fejét úgy tele beszélik! -
„Nem hiszek én – ugymond –, csak ha szemmel látok,
Meglátjuk: úgy van-e, a hogy ti mondjátok.”
És int egy lokájnak, ki parancsra vára:
„Fogass be, egykettő, hadd megyek Budára.”
Le is jött Budára, hamar be is látta,
Hogy itt a pecsenye, amaz csak saláta.
Mert szépen fogadták, s olyan lelkesedve,
Hogy elkezdett hinni, és megjött a kedve.
Felutazott Pestre minden, a királyért,
- A többi csak otthon ivott a királyért. -
„Csakhogy ide jöttél!” – mondják a mágnások.
És éljent mond a nép, és van áldomás, sok.
Még a két primás is asztalához járul,
Egyik Esztergombul, másik Kehidárul.
Tetszik a királynak a mit lát s hall itten,
Több izben elmondja: de már ezt nem hittem!
Hogy visszatér Bécsbe, elővesz egy rostát,
- Menten hideglelős lesz az egész hóstát, -
Minisztériumát a rostába csalja,
Egyet perdit rajta s kihullott az alja.
Rövid uton elbánt sok tréfli személlyel,
Azután meg mások után nézett szélyel:
„Jertek oldalamhoz Majláthom, Sennyeim,
Ezentul ti lésztek ez én embereim,
Ti férfiak vagytok, amazok csak vázak,
Mentsétek meg a hont s a királyi házat.”
Sennyei meg Majláth azonban nem restek,
Hamar tintát pennát, papirost kerestek.
S a királyt rá vették, hogy még akkor este
Magyar országgyülést hivjon össze Pestre -
Magyar országgyülés lesz hát Pesten ujra!
Van-e, kinek szive erre ne ujulna?
Én nem csudálkozom, hogy Budapest már ma
Csupa készülődés, csupa nóta, lárma.
Pesti országgyülés! Ember azt hinné ma,
Hogy ujra megszólal, ki soká volt néma.
Pesti országgyülés! Bölcs urak agyában
Terem hát törvényünk, s nem a fábrikában.
Pesti országgyülés! A ki ezt hallotta
És szive örömre nem buzdul miatta:
Az olyan nem való többé semmi jóra,
Még csak nem is ember, nem hogy magyar volna.
Én részemről minden helyet utba ejtek,
A hol csak hallani a látni valót sejtek.
Ország dolgát mindig fürkészem: hogyan áll,
Egy kis bugyellárist hordozok magamnál,
Bele irom, mihelyt gondolatom támad,
Eképen készítem verses krónikámat,
Vehettek belőle minden utczasarkon,
De a föraktárát Heckenastnál tartom.
2. Az országház
Folyó esztendőnek szeptember havában
Ott járkálék egyszer a Sándor-utczában,
S láttam, hogy szakterok, czokczesek és földik
Egy nagy épületet rontanak le földig.
Kérdem egy pallértól, a ki ott lármáza:
Mi lesz itt? – Rám mordul: „hát az országháza!”
Egy nagyon haragos ur is álla ottan,
- Ujságiró, a mint azóta hallottam, -
„Mi lesz itt? – szólott ez s szemmel végig mére, -
Az, hogy bölcsek ülnek a lovak helyére.
- Megint megfordultam ott november végin,
S im! Az uj épület kiadott a régin.
Hol eddig izé volt… fúrvézer kaszárnya,
Ott az ország diszes palotája áll ma. -
Gyakran csekély végre a nagy készületnek,
Gyakran a hegyekből egerek születnek.
Mig a Ferkó czigány putrit épit sárbul,
Kizöldül a levél, és megint lesárgul.
De hamar végeznek, a kik nem hevernek,
És mester a neve az okos embernek.
Hogy ész meg szorgalom együtt csodát szülhet:
Bizonnyal példája ez a nagy épület.
Örvendezzetek mind, kik onnan jót vártok,
Én részemről szívem mélyéből kiáltok:
Ámbár Bécsből hozni asztalost nem restelt,
Az isten éltesse az épitőmestert!
Azon urakat is sokáig éltesse,
A kik elhozták az országgyülést Pestre;
De azokon legyen áldás legfőképen
A kik itt majd törvényt csinálgatnak szépen.
Áldjon meg az isten, a ki jó, mindenkit,
S verje meg… csak mégis nem bántok most senkit. -
Azonban képzeljük, mintha már úgy lenne
A hogy lesz, mintha már ott ülnének benne.
Bátran a könyökkel! Hogy mi is bejussunk,
Hisz nekünk is volna ott benn egy kis jussunk.
A nagy ajtó mellett hallgatózni lyányos,
Nem is hallik ott ki, csupán Besze János.
Ellehetnénk ugyan a karzaton hátul,
De az csak úgy hemzseg jogásztul, damátul.
Két kezünkbe tollat és papirost vévén,
A terembe menjünk gyorsiróknak révén.
Hat lábnyira áll fenn az utcza színétől,
Hosszában tizenhét, magasságban hét öl,
Közel kétszázat lép, a ki körüljárja,
Nem Pesten, de messze földön sincsen párja.
Kucsmáját az ember hirtelen lekapja,
Tiszteletre indit ez a sok hon apja.
Szivünk elfogódik, két szemünk káprázik,
Önmagához méltón ül az alsóház itt.
Szemközt ül az elnök, meg a két alelnök;
Minden szíre szóra kiterjed figyelmök.
- Nagyon vigyázz karzat, meg ne törd a csendet!
Mert az öregebbik mindjárt agyoncsenget. -
Mellettök két oldalt üldögél négy jegyző,
Minden nevezetes dolgokat feljegyző.
Minthogy a szögletbe a hang elég jól hat,
Oda elepedett ügyes gyorsiró, hat.
Igaz, hogy irásuk csupa egy ákombák,
De benne minden szó, a mint itt elmondák.
Az ujságiróknak is jutott tán egy lyuk,
De hogy merre és hol? Mi bizony nem tudjuk.
Jobb kézről, bal kézről, párnás nagy lóczákon,
Képviselőinket telepedve látom.
Arany nemzetünknek gyémánt foglalatja:
Megannyi nagy kincs ez, megannyi hon atyja.
Nem jöttek ők ide nagyravágyás örvén,
Szent e hely előttök s a hon java: törvény.
Nem is azért jöttek, hogy ország fizesse,
Egyiknek van otthon, másik meg keresne,
A mit itt fizetnek, az nagyon felmegyen,
S Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
Azért vannak itten – oh szent kötelesség! -
Hogy a mi megtágult, megint összeüssék.
Bár sikeres volna kezökben a munka!
Bár tudnának hajnalt deritni honunkra!
Bárcsak a törvényes három év végével
Mind tisztában volna lelkismeretével!
S bátran elmondhatná: légy nyugodt, oh szívem!
A mi rám volt bízva, elvégeztem híven.
3. A nemzeti muzeum
Van egy épületünk, roppant tágas téren.
Benne emlék, kő, csont, állat, kép, könyv, érem,
Mindenből, a mihez köt egy vagy más érdek,
Kincs van itt lerakva, és e kincs temérdek.
Hires asszonyságnak régi zongorája,
Sok török fermánok, Mátyus koponyája,
Sulyos fegyvereknek drága gyüjteménye,
Százezer tudós könyv, ország szemefénye,
Mátyás imakönyve, meg az arany-bulla,
Remek drága képek, s kitömött sok hulla. -
Nyolcszázkettedikben tették le alapját,
Széchenyit áldd érte, a nagy István apját.
Harminchatban épült roppant palotája,
Adó forintjától garast adtunk rája.
Bele hordunk mindent a mit csak találunk,
- Az ajándékozás nagy divat minálunk. -
Folyvást ad rá népünk szegénye, mint dúsa.
Rajtunk kívül nincs is másnak hozzá jussa.
Azt mondtuk már eddig: párja messze nincsen;
Pedig csak most jön meg a legnagyobb kincse. -
Országnak nagyobb kincs ugyan mi más lenne,
Mint ha jó mágnások élnek halnak benne?
S hiszem istenemet, hogy ifja és véne
Jó a mieinknek, - legalább úgy kéne. -
Láttatok már házat nyári szép vasárnap?
Mikor belé kedves vendégeket várnak,
S meszelik, surolják, és nagy a gond rája,
Hogy az érkező majd nyájasnak találja.
Muzeumunk is már csinosabb a végett,
Hogy befogadhasson sok magas vendéget.
Ország gyülésén a magyar főnemesség
Lesz ez épületben a nevezetesség.
Szivesen láttatnak a kormányzó bánok,
Herczegek meg bárók, grófok s főispánok,
A magyar királynak legmagasb cselédi,
Kiknek hivatalja alkotmányos s régi.
Érdemes főpapság és főrendü más, sok,
Csak az uj bárók nem s a fertálymágnások. -
Hogy én prédikáljak ilyen embereknek:
Attól isten őrizz, az nem illethet meg.
Különben is egyik nem szorult még arra,
Másiknak meg akár borsót hányjak falra.
Csak annyit kérek hát, ha nem sérteném meg,
Hogy ide valódi förendkint jönnének. -
Felsöház, alsóház két ikertestvérek,
Ember mindakettő s mindakettő érett, -
Mégis az uraktól már én többet várok,
Hatalom, dicsőség, kincs azért van nálok;
És ha nem tudnának többet tenni értem,
Hogy miért urak hát? Akkor én nem értem. -
Nem azért beszélek, mintha tán most félnék:
Őseink emléke nálunk folyvást él még.
A mi urainknak mindenike jellem,
Nálok úri a sziv, a modor, a szellem.
Nem is kivánok mást, csak azt adja isten,
Hogy elődeikhez legyenek hük Pesten,
S mint üléseiknek múzeumi terme,
Világosságát mind legfelülről nyerje.
4. Választó kerületek
Kutyába se vették hajdan a parasztot,
Követet – mint mindent – a nemes választott.
De hála istennek! Már csak „akkor volt a!”
Egészen másképen megy negyvennyolcz óta,
Együtt küld követet a „ténsur” a „kenddel”,
A törvényczikk szerint következő renddel:
Hatot küldnek Tolna,Sopron, Veszprém, Borsod;
Három illeti meg Györt, Zólyomot, Barsot,
Hontból és Szerénből is jön három-három;
Négyet küld Verőcze, Ung, Bereg, Komárom;
Moson, Liptó, Turócz, Esztergom és árva
Mind kettő-kettővel vagyon praenotálva;
Ugy Pozsega, Torna, Csanád, Csongrád, Kraszna,
Csajkásokat eggyel hivják, ha lesz haszna;
Nyolczat küldenek a horvát határhősök;
Békés, Ugocsával, meg Zaránd kettősök,
Kettőket küldenek még Kővárvidéke,
S a hajdukerület nyakas dóró népe;
Baranya hetet küld, tizenegyet Nyitra;
Gömör, Szepes, Sáros, Krassó rugnak hatra.
Jászkun kerületből négy követünk jár csak;
Fiuméből egyet küldnek honfitársak,
Bánsági s szerémi végvidékek hármat;
Abauj meg Fehér öttel-öttel járnak;
Nyolczával küld Somogy, Heves, Pozsony, Trencsén;
Bácsból, Vasból, Pestből tizhez lesz szerencsénk,
Máramaros, Nógrád s Szabolcsból hat fér el;
Horvátország jöhet tizennyolcz testvérrel;
Szathmár hetet, nyolczat küld Temes, meg Zemplén;
Zala meg Torontál nem megy tul kilenczén;
Középszolnok három, de Arad jön hattal;
Végre Bihar rukkol be egész tuczattal.
Aztán következik egynehány nagy város:
Eszék száma egyes, a Budáé páros;
Egynél tovább Arad s Esztergom nem mennek,
De öt dukál Pestnek s három Debreczennek.
Egyesek Fehérvár, Selmecz, Győr, meg Kassa,
Baja, Körmöcz, Csongrád, Komárom városa,
Pécs, Szathmár, Temesvár, Ujvidék és Zombor;
Egy jön Becskerekről, Békésből, Sopronból,
Jászberény, Böszörmény, Czegléd és Csabárul;
Pozsony, Szeged, Miskolcz kettesével járul;
Egyet küld Félegyház, Gyöngyös és Besztercze,
Mig Szabadka kettőt, de nagyobb is persze;
Kecskemét kettővel, eggyel jön Nagyvárad;
Egy illeti Gyulát, Halast s Egervárat;
Egyesek Kikinda, Körös, Makó, Szarvas;
Szentes, Pápa, Zenta eggyel-eggyel olvas;
Egy esik Nyiregyház, Versecz- s Vásárhelyre,
Követet több város nem küldhet e helyre.
Ha el nem téveszted már ezt a sok számot,
Háromszázhetvenhét jövend ki; ám számold.
De a főszám soha nem lesz ki egészen,
Mig hatvankilenczczel Erdély itt nem lészen.
5. Budapest képviselői
Mire versecskémet kilöké a sajtó,
Megnyugodt az ország temérdek zsivajtól.
Nagy zsivaj is volt az mult november hóban;
Bár csodára méltó benne nincs, valóban.
- Nagyot szusszan a rab, szabad léget nyelve,
S kinek szive telve, megered a nyelv. -
De most már elég volt. – Toll szalaggal félre,
Amazt a fiunak, ezt lányok fejére.
Leteheti botját, a ki azzal voxolt,
- A bolond is magát veri föbe sokszor. -
Béküljünk ki már most a szegény Iczikkel,
Megbiztatván őt is egy jó törvényczikkel.
Ólba a csikóval s a czigánnyal, sutba:
Képviselőinknek a neve már tudva.
(Bizom istenemben: nem lesz köztök dudva.)
Először választott Buda fél főváros,
S követ lett egy báró, meg egy patikáros.
Ezt a patikárost nem ismertük eddig,
És Budát miatta vannak a kik feddik;
De visszaszól Buda a hivatlan szóra:
- Nem lesz szégyenünkre, mi állunk jót róla;
Igaz: nem kiáltja nevét minden gyermek,
De mi jól ismerjük hű s derék embernek;
Nem csak pilulái közt ő generális,
De ha megszoritják, még majd praescribál is. -
S csakugyan Ráth Péter lett követ Budárul,
Majd meglássuk: Pesten milyen füvet árul.-
De még másik követ is jön át Budáról,
A kit úgy hivnak, hogy Eötvös József báró.
Már ez ismerős név, s ember a gazdája,
Eszét nem csak e hon, a világ csodálja.
Övéi a legjobb hazai románok,
Sokat várnak tőle tót, sváb, szerb s románok.
Arany a beszéde, gyöngy a gondolatja,
Irók özvegyének s árvájának atyja.
Tudós elnöke ő több tudós egyletnek,
Különb embert alig lelhetnénk követnek.
Negyvennyolczban ő volt vallásügyminiszter,
Most is az lehet még s tudom, el nem lisztel.
Már most a lánczhidon szépen haladjunk át,
Másutt is keresvén alkotmányos munkát.
Huszonharmadikán volt Pesten a nagy nap,
A milyenek Pesten sem nagy számmal vagynak.
Köd volt, még a nap is csaknem lámpást oltott,
Nélküle is elég fény s melegség volt ott.
Volt zászló meg száz ló, volt éljen meg vivát,
Itt a hangok harczát, ott a voxét vivák.
Itt hamar végeztek, ott szavaztak estig,
Jól megválogatván öt követet, pestit.
Egy követ kemény lett, Kemény Zsigmond báró. -
Csak jót mondhatnánk el Erdély e fiáról.
Eredetét régi hősökben találja
Tulságos szerénység egyetlen hibája.
Nem látott, tapasztalt s nem tanult hiába:
Ott vannak törvényink mind, a kis ujjába.
Egyet ért Deákkal minden fő dologban,
Együtt munkálkodnak, mikor nagy dolog van.
A haza egének ha Deák a napja,
Akkor ő meg holdja, (sok eb is ugatja).
Nem volt e választás rá nézve szerencse,
Mert dukált neki, mint szombaton a lencse. -
Másik követ Pestről lesz Gorove István,
Ez sem hullott eddig keresztül a rostán.
Gazdag s mégis tudós, megnyughatunk ebben,
Képviselő volt már nyolcszázhatvanegyben. -
József külvárosban páros volt a kapta,
Hanem a diplomát csak egy ember kapta:
Egyik neve Móricz, másik Szentkirályi,
Nem aczél a szive, de esze királyi.
Kapitánynak gyenge, de annál jobb doktor,
Meglássuk: hogy gyógyit meg külső bajoktól.
A negyedik pesti követ Horváth Károly,
Nem beszéltetett ez még sokat magáról.
De azért zászlója a legszebben lengett,
Kálvinista, mondják, s egykönnyen sem enged.
Szépen mentek végbe mind e választások,
(Csak pár suszterpúb volt s csirkefogó vásott),
De legszebb képe volt a városházának,
Hol belvárosiak nem is szavazának.
Csak kikiáltották – még nem vert kilenczet, -
Egy szivvel és szájjal, bölcs Deák Ferencet.
Hogy ki ez a deák? Elmondom tréfábul,
Bár mindenki tudja, a ki nincsen fábul.
Csizmadia-bajsza, mészárosi válla,
De nincsen nagyságosb ember azért nála.
Bár ordót nem visel sem nyakon, sem mellen,
Nincs Európában ennél különb jellem.
Szive egy bárányé, esze óriási.
Adomái vigak, komolyak irási.
Galambszelid, de ki a törvény ellen vét,
Ugy vágja fejéhez, mint mennyköt, a könyvét.
Régen házas ember, a hon tette azzá,
Hét millió gyermek sorsát kötvén hozzá.
Rettenetes széles az ő köpönyegje,
Szél ellen, szó ellen, egy nagy népet fed be.
Az irigy rágalmat pehelykint szétfujja.
Ezer professzornál is többet ér kis ujja,
Mert – a ki emberét bennök nem találta, -
A vak igazságot ő kioperálta.
Ebből az emberből szent is könnyen lenne,
Ördög ügyvédje sem lelvén hibát benne.
Ő lesz – ha ugyan lesz – egyetlen miniszter,
A kit nem bánt senki, mert mindenki tisztel. -
Ilyen hét embert küld Budapest követnek,
Ezek a közjóért mindent elkövetnek.
S ha az ország sok ily képviselőt nyer meg,
Tudom: nemzetünk lesz a hetedik gyermek.
Forrás: Országos kis tükör. Verses krónika az ország dolgairól. Első füzet. Írta: György deák. Pest,1865.
