REMÉNYIK SÁNDOR (1890-1941)

    A kritikusnak, aki egy lírikus esztétikai értékét akarja lemérni, sohasem szabad egy magaválasztotta magaslatról és a magakedvelte esztétika normái szerint ítélnie; meg kell keresnie a művekben a költő lelkét, rekonstruálnia kell a költő művészeti elméletét, bár az sokszor öntudatlan a művészben, vizsgálnia kell e művészeti elvek megvalósításának eredményfokát, - és csak akkor, amikor a költőt annak egyéni mivoltában és alkotottságában megértette, csak akkor mondhatja el a saját esztétikai felfogásának a költő termésével szemben való állásfoglalását. Nem lehet komoly kritika az, amely a tájkép előtt csak ennyit tud konstatálni: „Jaj, milyen szép a rhododendronos kert!”, - sem az, amely csak a derűs és borongós hangulatot látja meg, de még kevésbé az, amely csupán a technikánál marad. A líra kritikusától ilyen teljesebb kritikát követel már az is, hogy a poéta sokszor rá is mutat költői egyéniségének és lelki típusának a kapcsolatára. A ma poétái között senki sem oly sokszor, mint Erdélynek minden magyar vidéken ismert és szeretet poétája, Reményik Sándor.
    Abban a versben, amelyet CSAK ÍGY című kötetének az élére helyezett, ezt írja: „Hogy miért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Üzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.” Ez az élettől elvonuló, az élet szomorúságait jól ismerő lélek a természet fenségeinek csodakertjében érzi jól magát; a szava csendes, szomorkás, de színes, ragyogó,- íme az önjellemzés, amelyet a költői művészet egy rövid kis dalba tudott kikristályosítani. A lelket ez a dal csak nagyjában vázolja elénk, de jellegzetes egyéni volta ebből is elénk tűnik. Másutt így írt:

„Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol…”

    Ha ezt a kis tanácsot speciális alkalmazásából kiemelem, ez a E. T. A. Hoffmannál vívódó probléma egy különös lélek finom érzékenységét tárja elém: a csalódástól való rettegést. Ez az érzékenység teszi az ő szemében olyan becsessé a költészet világát; az az ARCHIMEDES ő, aki a költészet érzéspalotáját az élet-ellenség tőreitől félti és védi. „Hozzámmérni ne merd a korcs valót!” – mondja az ő Beethovene. Így aztán költői élettükrözése nem sivár: „Az életet én megszitálom, Selyemfövennyé, aranyporrá.” Az expresszionista mindent-előtálalástól irtózik: „Mezítlenül a lelkedet ne add!” – ez az ő elve. A költeményt tehát hieroglifeknek érzi, melyeknek megértéséhez csak a rokon-szenvedés és rokon-örömök kulcsa segít. A líra tartalmában válogatós: „minden futó haramia-szenvedély, minden kis hangulat-sehonnai, minden idétlen, torz koraszülött nemtudta a trónt meghódítani.” Önmagát adja, de nem teljesen. Valami nemes szemérem válogattat vele, szemérem, amely csak nemes lélekben, tiszta szívben tud megmaradni. Az ember értékét mutatja az, aki értelemmel és akarattal kormányozni tudja önmagát, aki az én felett a józan ész kormányát tiszteletben tartja: - ma ritka, de annál tiszteletreméltóbb emberi értéket… Ezt árnyalja valami nemesen feminin gyöngédség, - gyöngédség a világgal, de az önmaga lelkével szemben is. „Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín, Ahová minden jött-ment betekinthet…” Mint a lányhajra hulló száraz levél úgy száll és pihen az ő lelke is szépségről-szépségre, csendes simogatást hagyva tovaszálltakor emlékül. Ez a gyengéd érintés a költő lelkének elégséges, valami anyagon, testen felül való örök közösséget teremt a szépség és az ő lelke között. Erre vonatkozik kérése:

„Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!”

    De van ennek a léleknek még egy vonása, egy csodálatosan nemes és ritka szépsége: költői szerénysége. Az eljövendőt várom – írja egy helyen - 

„A költőt,
Az egyetlent, az igait, nagyot,
Akinek én csak szolgája vagyok,
Aki majd tüzzel, lélekkel keresztel
És hódit lanttal, karddal és kereszttel,
Őt várom, őt, a igazit, nagyot,
Mert én fáradt vagyok,
Mert én gyenge vagyok.
S ó, mert nem én vagyok az igazi!…”

    Nem, Reményik nem az önmagának harsonázó poéták közül való: neki a költészet az az élet-éra,amelyben a lelke boldogan érzi magát, - és ő megelégszik azzal, ha rokon-szívek átértik ezt a boldogságot és az élet hétköznapiságából való ezen kimenekülés szükségességét. Amikor tehát ő a magyar szív keserű fájdalmát dalolja, nem a divatos irredenta poézis műhelymunkása: akkor ő egy szent hivatást vállal magára:
    És ez a hivatás áldozat is az ő nemes lelke részéről: hisz’ neki is van szeme, neki is látnia kell a magyar végzet szomorú beteltét; benne is fölforr a kétség, amíg honfitársainak „az üdvösség borát és az örök életet prédikálta.” Nehéz harc az, amikor a lélek mélyén gyöngének érzi önmagát, amikor akarni-élni elfogy az ereje, és a hivatás mégis hitet, magyar bizalmat követel lantjától. Ilyenkor aggódó szíve a kötelesség mázsás Kanti szavába kapaszkodik: „Áltass, hogy tennem kell, amit teszek.” És küzd önmagával, küzd a kétely ellen – miközben a harc fegyvercsörgése csendes dallammá csitul el. Ez az igazság keserű csalódásával küzdő, szent hivatás parancsába kapaszkodó lélek a maga önfeláldozásában nemcsak megkapó, de fenséget érintő szárnysuhogtatásával egyszersmind fölemelő.
    A csendes őszinteség, a világ és élet problémáinak békés bogozása a vadvizek zúgása mellett fakasztja legszebb dalait. Itt, a természet ember-nemjárta magányában minden külső teher és kötelesség leszakad róla és az istenes ember lelke felröppen az ég magasába. Természeti képeiből, az egész kis költeményfüzérből az ember egy szép tájképkiállítás csendjébe képzeli át magát, - ilyen lehetett a Barbizoniak kiállítása, amikor Millet vagy Chintreuil egy kis gyűjtemény bemutatásra hazalátogatott. Nem ok nélkül mondom Millet nevét: a LOVAS FAVÁGÓ nem más, mint lantzenére áttett Millet-kép. De Reményik természetszemléletében kevesebb helyet foglal el az ember, mint a Barbizoni festőkében: ő az emberi lelket a természetben éli meg és a magyar líra természetérzékét egy egészen új, bensőbb és melegebb hanggal gazdagítja. Nála a természet fenséges, de kegyes: hatalmában megdöbbentő, szeretetében kedves, de az egészet az aeternitas napja ragyogja be, hogy az árnyék-ember a aga gyilkos árnyékvetését annál szomorúbban érezze. Nincs e kis költeményekben több, csak a valóság, de a valóság nekilendíti az ember lelkét

„Lent a patak zúg; -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan,
Azután semmi hang.

És felhallatszik újból a patak.
Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És új szünet.

És felhallatszik újból a patak.”    

    Ez a sajátos természetérzék Reményik sajátos lelkének természetes vonása, amilyen természetes nemes szemérem, csendes szomorúsága, békés problémavilága. Ezek szabják meg költői kifejeződését is: a dal zenei eszköz a kezében, a dallama a témához idomul, mert a témával együtt születik. Tiszta és világos, csendes és szép, vonzó és szuggesztív. Márpedig akinél a lélek és forma összhangra talál, az lélek szerint való, igazi poéta. Reményik Sándor az!

Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lirikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.