Horatius: Thalliarchushoz

Hótól fehérlik, nézd, Soracteorma,

Bokor s fa görnyed zuzmara alatt,

A folyamok mind jégbilincsbe verve,

Csobogó hab medrükben nem halad.

Rakj fát a tűzre, éleszd, hadd lobogjon

És tégy elénk, amely már rég kiforrt,

Sabini kancsók öblös üregében

Búgyilkoló, négyéves tiszta bort!

A többit bízd az égi istenekre,

Ha ők akarják csillapul a szél,

S vihar szüntével kőris, ciprus ágán

Nyugodtan áll a zöldelő levél.

Ne kérdezd azt, hogy mit hoz majd a holnap,

Ha reggre virradsz, nyereséged az,

A táncot és szerelmet oh ne vesd meg,

Míg életedben tart a szép tavasz!

Míg őszöd eljő, járd a harcmezőket

S az éjjeli találkán megjelenj,

Ott lágy enyelgés, édes suttogás közt

hölgyed karjában részed lesz a menny.

Keresd a lányt, ha elbúvik s kacagja

Rejtekhelyén, amint kutatsz körül

És elrabolt csókokkal zálogold meg,

Csak szóval tiltja, szíve – az örül!

Latinból fordította: Zoltán Vilmos 

Forrás: A Természet 20. évf. 1-2. sz. 1924. jan. 1-15.

Horatiusból: A rómaiakhkoz (III. könyv, 6. óda)

 

Ártatlanul bár, őseidért lakolsz,

Míg istenidnek düledező lakát

És füstbelepte szobrait mind

Római! helyre nem állítottad.

Míg jámborul élsz, addig uralkodol!

Istennel indulj és Vele térj meg is!

A megvetett Egek tömérdek

Gyászt okozának e szép hazának.

Immár Monaesus és Pacorus hada

Kétszer legyőzték isteni jel nekül

Küzdő hadunkat és nyakukban

A mi rabolt aranyunk ragyog most.

Kis híja volt, hogy lázadozó hazánk

Nem foglalá el dák, meg az aethiop.

(Ez félelmes hajó-hadáért,

Az meg a dárdavetésbe’ jártasb.)

E bűntenyésztő kor legelébb a nász-

Ágyat gyalázá meg s a családokat,

S az így eredt ragály kiáradt,

Bűnbe süllyesztve egész fajunkat.

A zsenge szűz már kapva-kap a ledér

Táncon s tanul sok asszonyi cselfogást,

Még nőni sem kezd keble halma

S már a bűnös szerelemre gondol.

Majd férje mellé víg borozás között

Ifjabb legényt vesz válogatás nélkül,

Majd nem titokba’, mécset oltva,

Osztja tilos gyönyörét, de nyíltan.

Hívásra kel föl, férje előtt, mihelyt

Szólítja bármely arra menő szatócs,

Vagy a spanyol kalóz, ki drága

Bért fizet egyszeri szégyenéért.

Nem ily szülőknek magzata volt a had,

Mely pun vitézek vérivel a vizet

Szennyezte és legyűrte Pyrrhust,

Antiochust s fene Hannibált is;

De földfiából vált katonák kemény

Hajtása, mely jól törte a föld rögét

Szabin kapával, s hordta háton

A szigorú szüle egy szavára

A rőzse-kévét, míg a nap a hegyek

Árnyát cserélvén, a kimerült ökör

Jármát levészi s távozóban

Boldog időt hagy a nyugovóknak.

Mit tönkre nem tett kárhozatos korunk!

Erényes ősök, ernyedező atyák

Gyarló utódi még magunknál

Is gonoszabb fiakat hagyunk itt!

(Ford.: dr. Nagy Zsigmond)

Forrás: Vasárnapi ujság 19. szám (67. évfolyam) Budapest, 1920.  október 10.

Horatius: Vergiliusnak

A’ Cziprus sziget aszszonya,

A’ szép fényes iker, Helena báttyai,

A’ zúgó szelek attya ’s jó

Japyx, mert egyebek zárva maradgyanak,

Kedvezzen teneked hajó,

Mellyen Virgilius, más fele búskodó

Lelkemnek vagyon; oh vigyed,

’S épségben tegyed őt Attika szélire!

Annak melle körül aczél

’S ércz volt, a’ ki csalárd mélyre bocsátani

kezdett gyenge fatalpakat,

Nem rettegte kemény Africus és zajos

Észak közt kiütő hadat,

’S búsító Hiadest és dühödő Notust,

Melly országol az Adrián;

Vagy hullámot emel, vagy, ha akarja, nyom.

Félt Az halni? ki teneren

Úszó annyi csudás álatokat feszes

Szemmel nézhete, ’s háborút,

’S híres Czeraunon kész veszedelmeket?

A’ bölcs Isten az Oceánt

Földtől hasztalanúl vágta el; a’ gonosz

Bátorság neki megy ’s azon,

A’ mit tennie nem kellene, áthajóz.

Kész mindenre az emberi

Nemzet, ’s a’ mi kivált tiltva van, arra tör.

Jápetnek fia, a’ meszér,

A’ népekre tüzet mint gonosz or hozott.

Ezt égből lecselé, ’s ihon!

Szárazság, köhögés, ritka hideglelés

A’ földet belepé ’s nyomá;

És ottan sietett jőni felénk ’s reánk

A’ hajdan mulató halál.

Próbát tett levegőn Dedalus, és röpült

Embernek nem adott uton:

Munkás Herkules a’ poklokat áttöré.

Mink Gyarlók, mibe nem kapunk!

Ég ellen kikelünk balgatagúl, ’s lator

Vétkünkért Jupiter’ kezét

Készen tartya ’s harag – menykövit ellenünk.

(Forrás: Q.F. Horátius’ Ódái – Öt könyv – Ford.: Virág Benedek – Budán a’ Magyar Királyi Universitás’ betűivel 1824.)

Horatius: Albius Tibullushoz

Albius, óh ragyogó bírálóm, hogy telik órád
Pediumi birtokodon? Tán írsz, hogy majdan a műved
Pármai Cassius átkos írásait földig alázza!
Tán az erőt lehelő erdőt járod be bolyongva,
Gondolkozva, mi méltó a bölcshöz, vagy a jóhoz.

Nem szív nélküli lomha tömeg vagy, az istenek adtak
Néked szépséget, pénzt és érzéket a széphez.
S mit kívánhat több jót drága fiának az anyja,
Aki az életben bölcsen gondol, s okosan tesz.
Kedvesség, hír, egészség bőven jut neki részül
És csinos háztáj s erszény, mely el nem apadhat.

Tervek, gondok közt, bánatban, nagy haragodban
Gondold azt minden napról, hogy néked utolsó:
Nem várt óra, ha mégis megjő, több örömet hoz.

S hogyha nevetni akarsz, jöjj, megláthatsz pocakommal,
Mint ápolt malacot hű nyájából Epicurnak.

(Ford.: Novák József)
(Forrás: Tiszántúli Figyelő Debrecen, II. évf. 6. sz. 1935.szept.)

Horatius: Augusztushoz

Már elég hóval ’s iszonyú jegekkel

Vert atyánk, szentelt helyeinkre csapván

Lángoló kézzel remegésbe hozták

Mennykövi Rómát.

Nemzetek féltek, ne kerülne viszsza

Olly üdő, mellyről panaszolkodott volt

Pirrha, hogy Proteus felüzé hegyekre

Vízi gulyáját,

A’ magas szilfák tetein, galambok

Megszokott székén, halak is lebegtek,

A’ dagadt tenger közepébe félénk

Dámvadok usztak.

Láttuk, Etrusról mi erővel indult

Sárga Tibrisnek vize, Vesta’ pompás

Templomit ’s fő épületit királynak

Földre terítni;

Mert, midőn boszszút siet állni kedves

Iliájának panaszára, balra

Tér ’s kiönt, a’ mit maga Juppiter sem

Tarta helyesnek.

Hogy vasát kapván köszörülte Róma,

Mellyel a’ Persák’ feje hullna méltán,

Csak kevés ifjú, az atyák bünéért,

Hallani fogja.

Mellyik Istennek könyörögjön a’ nép,

Hogy hazánk dőlő falain segítsen?
Millyetén szókkal szüzeink mehetnek

Vesta füléhez?

Kit, hogy a’ vétket letöröllye, küld el

Juppiter? Kérünk, valahára fényes

Válladat födvén köd alatt Apollo

Jer, vagy akár, te

Víg mosolygású Venus, a’ ki mellett

Tréfa jár ’s szárnyas Szerelem, vagy inkább

Elhagyott néped ’s onokáid édes

Attya, te nézsz ránk

Ah! ezen játék neked is soká tart,

Kit gyönyörködtet sisak és kiáltás,

’S a’ gyalog Marsus feszes arcza küzdő

Társa szemére.

Vagy te Májának fia most közöttünk

Jársz-e, változván fiatal személyre,

És akarsz Caezár megölői ellen

Boszszura kelni.

Viszsza későn térj az egekbe, kérünk;

Rómulus népét, noha vétkeinket

Gyűlölöd, lássad vigan: el ne szárnyally

Tőle sokáig.

itt örülly fényes diadalmaidnak,

Attya légy itt és fejedelme népnek:

’S a’ kevély Médus csavarogni, Caezár,

Nem fog előtted.

(Ford.: Virág Benedek)

(Forrás: Q.F. Horátius’ Ódái – Öt könyv – Ford.: Virág Benedek – Budán a’ Magyar Királyi Universitás’ betűivel 1824.)

Horátius: Meczénásnak – Első könyv I.

Horátius magát és lantyát kedves Pártfogójának ajánlya.

Fényes származatú, régi királyi vér,
Meczénás, különös gyámolom, édesem!

Soknak kedves öröm port az Olimpia
Síkján szedni hevest futva kocsin, ’s kitett
Jelhez gyors kereket meg nem akasztani,
Hogy pálmája legyen, melly az Egek felé,
A’ föld Istenihez, nyerteseit viszi.

Ez boldog mikor a’ Római nép neki
Fő helyt társai közt adni iparkodik;
Az, bőségnek örül, mellyet az Afrika
Gazdag földeiről csüreiben letett.

Van más, a’ ki reá Őseitől maradt
Földön szánt, vet, arat, ’ kit, noha Attalus
Kincsét néki ajáld, hasztalan ingerelsz,
Hogy, hagyván mezeit, Cziprusi szálakon
Járjon tengereket, mint remegő Hajós.

Fél Kalmár, mikoron küszkodik Est’ szele
Tenger habjaival, ’s áldgya mezők’ paraszt
Csendét: még is elő kél kicsinált hajón;
Nem tud tűrni szegény és sanyar életet.

Van kit Massicum ó nedve kecsegtet el;
’S dőzsöl kénye szerént csak nem egész napon:
Most sürű levelű gallyal alatt hever,
Most szent ér fejinél csendesen aldogal.

Soknál kellemes tábori sípolás,
’S harsány kürt, ’s az anyák átka, gonosz hadak.

Ámbátor fiatal nője, feledkezik
Arról fürge Vadász ’s hűs ligeten marad,
Ha vagy hív ebe őz’ nyomdokiban csaholt,
Vagy hálóba tiport Marsusi Vad südő.

Repkény, nem buta fők bére, von engemet
Fő fő Istenekig: hűs liget, és szökő
Nimfák és Szatirok megkülönítenek
Al néptől, ha nekem sípokat engedend
Euterpe, ha kegyes szűz Polihimnia
Tőlem nem tagad el Leszbusi hangokat.
Ha nékem helyet adsz Római Lantosok
Közt, a’ csillagokig büszke fejem fel ér.

(Forrás: Q.F. Horátius’ Ódái – Öt könyv – Ford.: Virág Benedek – Budán a’ Magyar Királyi Universitás’ betűivel 1824.)

Horátius: Póka-Teleki Kondé Jósef Benedeknek Császári ’s Királyi Udvarnoknak

Majd egy szerencsés óra szül, úgy hiszem,
Mást, a’ ki Flakkus’ Római énekit,
Hozzája méltóbb hangzatokkal,
Fogja magyar kobozon kizengni;

’S míg benne Phoebus’ szent tüze fenlobog,
A’ jó anyának mostoha gyermekit
Ébreszti, ’s tőlök harsogással
Elveri a’ veszedelmes álmot.

De szól Azokról is, kiket a’ haza
Áldása késér, mert neki éltenek,
Áldozni készek mind világos,
Mind komoran beborult napokban.

Igen hasonlók illyek azon dücső
Csillagzatokhoz, mellyek, alá reánk
Nézvén, haszonnal tündökölnek,
’S emberi tiszteletünkre méltók.

Kondé! imígy zeng rólad is énekem,
Itt a’ Királyok szent palotáinál,
Hol a’ Kelemföldnek hegyéről
Uraniánk az Egekre néz fel.

(Ford.: Virág Benedek)

*

Horátius R. É. U. 689-dikben született, a’ mell esztendőben Catilina hazája ellen pártot ütni kezdett.

C. Octavius, aki azután Octaviánus és Augusztus nevet viselt, 691-dikben született, - „Cui Roma servire compulsa experta est meliorem libertate servitutem”, mond Brietius, Annales Mudni. Ezen phrasis Kátonánknak is tetszett. Synops. Impp.

Horátius elég üdős volt, midőn 705-dikben kiütött a’ polgári háború, mellyben fő személyek voltak Pompejus, és J. Caezár. Ez győzött, ’s uralkodott 710-ig, mellyben megöletett. Már előbb fiának fogadta volt Octaviust, ki észszel is pénzzel is sokat végbe vitt. 711-dikben az egész R. Birodalom Octavinus, Antonius és Lepidus között felosztatott. Ez ama’ nevezetes Triumviratus, mellyben nem csak ellenségei, hanem jóbaráti is a’ három főnek vagy megölettek, vagy számkivettettek. Megöletett Cicero is. Sokan Maczedoniába szaladtak Brutushozo és Cassiushoz. Ezek, Tacitusnál „ultimi Romanorum.”

Ekkor Horátius Athéna városában tanulgatott. Brutus őtet, több Római ifjakkal egyetemben, a’ haldakló Respublicának védelmezésére, zászlója alá vette. Nem soká katonáskodott, mert Filippi városánál leveretett Brutusnak serege; Horátius elszaladott. Haza tértekor semmie sem volt, elmebéli tehetségén kívül, mert ezt ellenség tőle el nem vehette. irásra adta magát, és úgy táplálta; míg végre Augusztus, a’ fő hatalmú, kegyelmébe vette őtet.

Meghalt, a’ Krisztus születése előtt öt vagy hat esztendővel, R. É. U. 746-dikban. Brietius (l. Ann. Mundi) embertelen epitaphiumra kárhoztatta Horátiust, ki annyi szépet, jót, hasznost írt mind hazájának, mind ez egész világnak. – Csak egy jeles Irónknak szavait hozom elő: „Ancilia evanuerunt; nomen et. Togam vix memoria dignamur; ipsa lovis arx Vaticano cessit: - lyra Flacci, aeterno Vestae igni superstes, iram temporum vicit; nos, aevumque nostrum, delectando monet, ad studium virtutis et patriae amabili voce vocat, incendit; et continuo posthac seculorum lapsu solidanda, optimos ubique et maximos mortalium delectabit.”

(Forrás: Q.F. Horátius’ Ódái – Öt könyv – Ford.: Virág Benedek – Budán a’ Magyar Királyi Universitás’ betűivel 1824.)

Horatius: Tiszta embernek...

Tiszta embernek, ki a bűnt kerüli,
Semmi nem kell: mór kelevéz se, íj se,
Mérgezett nyíllal dagadóra terhelt
Puzdra se, Fuscus,

Afrikának hév utain bolyong bár,
Vagy felindul, szét a kopár-mogorva
Kaukázusba, s hol mesebéli tájat
Nyaldos Hydaspes.

Lámcsak egy farkas, hogy a telkemen túl-
Csapva lalláztam Lalagémrul édes
Gondtalansággal, elinalt az erdőn
Puszta kezemtől.

Nem növelt ily szörny vadat a vitézlő
Daunias téres, sűrű tölgyesekben,
S bús oroszlánok kiaszott dajkája
Sem, Juba földje.

Vessen a sors rest sivatagra, hol langy
Nyári szellőtől nem üdül fa lombja,
Hol köd ül váltig s a világot egyre
Gyötri a zord Ég;

S vessen a sors bár egyenest az izzó
Nap-szekér alá, ki-se-lakta földre:
Méz kacajú kis Lalagémnak áldom
Méz csacsogását.

HORATIUS, Quintus H. Flaccus, római költő (i.e. 65-i.e.8). Felszabadított rabszolga fia volt, Philippinél harcolt a köztársaságért. Később Maecenas körébe került, de ifjúkori politikai eszményeire mindig tisztelettel emlékezett. Költészete mesteri formában leplezi le a római társadalom pénzharácsoló szenvedélyét. Daunias: Daunus mondai király országa, Dél-Itália keleti fele Juba: észak-afrikai király volt

(Ford.: Kardos László) (Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 18-19. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1953.)