Petőfi
Zoltánnak valóban semmije sem hiányzott ahhoz, hogy kitűnő diák maradjon, sőt
ellenkezőleg, többet kapott a jóból, mint amennyi kellett volna. Ha a
nagybátyja valamivel jobb emberismerő, vagy ha csak egybeveti azokat a
jelenségeket, amelyek öccse tanulói pályáját jellemezték, észre kellett volna
vennie, hogy mily veszedelmére van neki a nyilvános iskolázás, a szabad
érintkezés tanulótársaival, akik már a fővárosban is elcsavarták a fejét. A
nagy Petőfi fia iránt való szertelen lelkesedésüknek volt egyedül betudható a VI-ik
osztályban való bukás is. Petőfi Istvánnak mindenesetre tudnia kellett volna
megítélni, mit tesz az, ha valaki a 60-as évek elején a nemzeti újjászületés
eseményeinek lázas éveiben a Petőfi Sándor fia. Aki hallja az utcán szavalni az
atyja szabadságdalait, a kocsmákban, színpadon, kunyhókban és úri házakban
énekelni. És amint a fiú nőtt, növekedett még az apja dicsősége is azokban az
időkben; akkor fordították a költeményeit németre, angolra, franciára és a
függetlenség kivívásáért való harcokban elesett Tirteus neve szimbólummá
emelkedett a hazában: a nemzeti élet és irodalom égboltján azokban az években a
Petőfi Sándor neve lett a legfényesebb nap. Petőfi Zoltán nagyon korán megtudta, ki volt az ő
apja, mit hagyott rá örökül, s ennek világraszóló hírneve, valamint a
megkülönböztetés, melyben őt az iskolatársai, sőt némely lelkes tanára is
részesítette, az apáról a fiúra átszármaztatott kegyelet, mellyel mindenütt
találkozott, nálánál erősebb akaratú és érettebb korú embert is megszédíthetett
volna.
Petőfi
Zoltánt úgy kellett volna nevelni, ahogy ösztönszerűleg kezelték, és amint a
nagyvagyonú és nagyhatalmú emberek gyermekeit nevelik: óvatos elővigyázattal,
folytonos felügyelettel megvédve az iskolatársak befolyásától.
Azonban
Petőfi István mindezekre nem gondolt. Az ő szeme előtt csak az lebegett, hogy ő
a szarvasi tanárokkal és tanítókkal baráti összeköttetésben állott, és hogy
Petőfi Sándornak nemcsak sok tisztelője és kortársa élt még akkor Szarvason,
hanem több iskolatársa is, kikkel Aszódon együtt járt. Ezek, mint Benka Gyula úr, a szarvasi főgimnázium
igazgatója velem közölni szíves volt, a következők voltak: Sárkány János, előbb kiskőrösi, utóbb szarvasi lelkész, Delhányi Zsigmond gimnáziumi tanár és Koren István, ki Petőfi Sándornak Aszódon
tanárja is volt. Selmeci és pozsonyi iskolatársai közül itt éltek Kollár János főszolgabíró, Horváth Károly néptanító és Hován Zsigmond orgonista.
Petőfi
Zoltán Horváth Károly tanítónál lakott, ki a kaszinóban naponkint értesítette
Petőfi Sándor egykori barátját, Tatay
Istvánt, a gimnáziumi igazgatót és a tanárokat az ifjú magaviseletéről.
„Így
tehát Szarvason elég szerencsés körülmények között folytathatta volna Petőfi
Zoltán a tanulását – írja tovább Benka Ferenc -, azonban talán éppen az
ellenőrzésnek ebben a folytonosságában s a társadalmi élet kényeztető
dédelgetésében kell keresnünk annak okát, hogy a könnyelműségre hajló ifjú
hamar megunta az iskolai munkát, s a korához és műveltségéhez nem méltó
szórakozások és élvezetek után futkosott. A közönség ugyanis itt is fokozott
várakozással és fényes reménységgel nézte a nagy költő fiát. A leányos házaknál
szívesen látott vendég lett, s a vidám, gondtalan ifjúkor érintkezésből sok
kényeztető összeköttetés és kétes tisztaságú, vagy legalább is ezzel fenyegető
szerelmi viszony fejlődött ki. Midőn aztán az
úri családok az ilyen irányú barátkozásnak akadályokat gördítettek az
útjába, a korán kifejlett 18 éves ifjú a földmívelők lakásaiban tartott
fonókákban keresett kárpótlást. Itt a neve és szellemi felsősége nagy
népszerűséget szerzett neki, szilaj indulatait ellenben nem korlátozta
semmiféle fegyelem, így aztán olyan szenvedélyek rabjává lett, amelyek viharai
előbb-utóbb megtámadhatták a természettől különben sem erősnek alkotott
szervezetét.
„Iskolai
életében rokonszenves, előzékeny, művelt tanulónak mutatkozott Petőfi Zoltán.
Költői hivatásának is mutatkoztak a jelei, olykor egy-egy tréfás és talpraesett
ötletben, rövid, humoros, a padok alatt kézről-kézre járó verssorokban. A
szarvasi kisleányokhoz írt levelei és verses emléklapjai nyomtalanul
elhányódtak ugyan, de emlékük fennmaradt. Az akkor Zsilinszky Mihály elnöki vezetése alatt álló Magyar Egyletben
szintén szerepelt. A tagok névsorában az atyjáéhoz hasonló autogrammjával
találkozunk, írja dr. Nemes Béla
tanár úr, az egyletnek (ma: Vajdakör) mai elnöke. Tagtársai közt találjuk Góbi Imre budapesti főgimnáziumi tanár
és író, valamint Haviár Dani
országgyűlési képviselő nevét. Petőfi Zoltántól írott munka nem maradt fenn a
levéltárban, a régiek általában elkallódhattak. Szerepléséről a következő
jegyzőkönyvi kivonatok szólnak: 1865. október 29. A haldokló gyermek című
költeményt mutatta be fordításban. November 19-én Nézd a rózsa című
költeményét olvasta fel. 1866. február 18-án szavalatra jelentkezett, de nem
készült el, amiért is megbírságolták.