2015. máj. 3.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – VI. Szökések






Petőfi Zoltánnak valóban semmije sem hiányzott ahhoz, hogy kitűnő diák maradjon, sőt ellenkezőleg, többet kapott a jóból, mint amennyi kellett volna. Ha a nagybátyja valamivel jobb emberismerő, vagy ha csak egybeveti azokat a jelenségeket, amelyek öccse tanulói pályáját jellemezték, észre kellett volna vennie, hogy mily veszedelmére van neki a nyilvános iskolázás, a szabad érintkezés tanulótársaival, akik már a fővárosban is elcsavarták a fejét. A nagy Petőfi fia iránt való szertelen lelkesedésüknek volt egyedül betudható a VI-ik osztályban való bukás is. Petőfi Istvánnak mindenesetre tudnia kellett volna megítélni, mit tesz az, ha valaki a 60-as évek elején a nemzeti újjászületés eseményeinek lázas éveiben a Petőfi Sándor fia. Aki hallja az utcán szavalni az atyja szabadságdalait, a kocsmákban, színpadon, kunyhókban és úri házakban énekelni. És amint a fiú nőtt, növekedett még az apja dicsősége is azokban az időkben; akkor fordították a költeményeit németre, angolra, franciára és a függetlenség kivívásáért való harcokban elesett Tirteus neve szimbólummá emelkedett a hazában: a nemzeti élet és irodalom égboltján azokban az években a Petőfi Sándor neve lett a legfényesebb nap. Petőfi  Zoltán nagyon korán megtudta, ki volt az ő apja, mit hagyott rá örökül, s ennek világraszóló hírneve, valamint a megkülönböztetés, melyben őt az iskolatársai, sőt némely lelkes tanára is részesítette, az apáról a fiúra átszármaztatott kegyelet, mellyel mindenütt találkozott, nálánál erősebb akaratú és érettebb korú embert is megszédíthetett volna.

Petőfi Zoltánt úgy kellett volna nevelni, ahogy ösztönszerűleg kezelték, és amint a nagyvagyonú és nagyhatalmú emberek gyermekeit nevelik: óvatos elővigyázattal, folytonos felügyelettel megvédve az iskolatársak befolyásától.

Azonban Petőfi István mindezekre nem gondolt. Az ő szeme előtt csak az lebegett, hogy ő a szarvasi tanárokkal és tanítókkal baráti összeköttetésben állott, és hogy Petőfi Sándornak nemcsak sok tisztelője és kortársa élt még akkor Szarvason, hanem több iskolatársa is, kikkel Aszódon együtt járt. Ezek, mint Benka Gyula úr, a szarvasi főgimnázium igazgatója velem közölni szíves volt, a következők voltak: Sárkány János, előbb kiskőrösi, utóbb szarvasi lelkész, Delhányi Zsigmond gimnáziumi tanár és Koren István, ki Petőfi Sándornak Aszódon tanárja is volt. Selmeci és pozsonyi iskolatársai közül itt éltek Kollár János főszolgabíró, Horváth Károly néptanító és Hován Zsigmond orgonista.

Petőfi Zoltán Horváth Károly tanítónál lakott, ki a kaszinóban naponkint értesítette Petőfi Sándor egykori barátját, Tatay Istvánt, a gimnáziumi igazgatót és a tanárokat az ifjú magaviseletéről.






„Így tehát Szarvason elég szerencsés körülmények között folytathatta volna Petőfi Zoltán a tanulását – írja tovább Benka Ferenc -, azonban talán éppen az ellenőrzésnek ebben a folytonosságában s a társadalmi élet kényeztető dédelgetésében kell keresnünk annak okát, hogy a könnyelműségre hajló ifjú hamar megunta az iskolai munkát, s a korához és műveltségéhez nem méltó szórakozások és élvezetek után futkosott. A közönség ugyanis itt is fokozott várakozással és fényes reménységgel nézte a nagy költő fiát. A leányos házaknál szívesen látott vendég lett, s a vidám, gondtalan ifjúkor érintkezésből sok kényeztető összeköttetés és kétes tisztaságú, vagy legalább is ezzel fenyegető szerelmi viszony fejlődött ki. Midőn aztán az  úri családok az ilyen irányú barátkozásnak akadályokat gördítettek az útjába, a korán kifejlett 18 éves ifjú a földmívelők lakásaiban tartott fonókákban keresett kárpótlást. Itt a neve és szellemi felsősége nagy népszerűséget szerzett neki, szilaj indulatait ellenben nem korlátozta semmiféle fegyelem, így aztán olyan szenvedélyek rabjává lett, amelyek viharai előbb-utóbb megtámadhatták a természettől különben sem erősnek alkotott szervezetét.

„Iskolai életében rokonszenves, előzékeny, művelt tanulónak mutatkozott Petőfi Zoltán. Költői hivatásának is mutatkoztak a jelei, olykor egy-egy tréfás és talpraesett ötletben, rövid, humoros, a padok alatt kézről-kézre járó verssorokban. A szarvasi kisleányokhoz írt levelei és verses emléklapjai nyomtalanul elhányódtak ugyan, de emlékük fennmaradt. Az akkor Zsilinszky Mihály elnöki vezetése alatt álló Magyar Egyletben szintén szerepelt. A tagok névsorában az atyjáéhoz hasonló autogrammjával találkozunk, írja dr. Nemes Béla tanár úr, az egyletnek (ma: Vajdakör) mai elnöke. Tagtársai közt találjuk Góbi Imre budapesti főgimnáziumi tanár és író, valamint Haviár Dani országgyűlési képviselő nevét. Petőfi Zoltántól írott munka nem maradt fenn a levéltárban, a régiek általában elkallódhattak. Szerepléséről a következő jegyzőkönyvi kivonatok szólnak: 1865. október 29. A haldokló gyermek című költeményt mutatta be fordításban. November 19-én Nézd a rózsa című költeményét olvasta fel. 1866. február 18-án szavalatra jelentkezett, de nem készült el, amiért is megbírságolták.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – V. Tanulóévek





1858. október 9-én kezdődött tehát Petőfi Sándor fiának gimnáziumi tanulói pályája.

Viszontagságos és válságokkal teljes volt ez is, mint az apáé. Abban különösen egyeznek, hogy az alsóbb osztályokat még csak kijárták minden nagyobb baj és hiba nélkül, de már a felsőbb osztályokban a fiúnál éppen úgy beálltak a váratlan fordulatok,m int az apánál. Zoltán is hol abba hagyja, hol újrakezdi a tanulást, néha teljesen elhanyagolja magát, úgy, hogy megbuktatják, máskor a bukás szégyenét lemosni összeszedi a lelki erejét, és csupa kitűnőre vizsgázik.

Iskolai bizonyítványai a legmeglepőbb gyűjteményei a jó és rossz érdemjegyeknek, mintha nem is egy ugyanazon tanulóra vonatkoznának. Mikor akart, mindig kiváló eredményeket tudott elérni, de ha kedvét vesztette a tanulástól, teljesen közömbössé vált rá nézve mire jut, és mit szólnak hozzá az emberek.

Különösen feltűnő, hogy mint magántanuló mindig szorgalmas és jól vizsgázik, de amint nyilvános iskolába jár, azonnal vége a szorgalmának és szánalmasan gyönge eredménnyel végzi az évet.

Mindjárt az első esztendőben így járt. Akkor rendes tanuló volt, és a II-ik félévben a következő bizonyítványt kapta:

Erkölcsi viselete  .        .        .     
Figyelme    .        .        .        .        ritkán a tárgyra irányzott
Szorgalma .        .        .        .        változó
Latin nyelv .        .        .        .        kevésbé kielégítő
Magyar nyelv      .        .        .       
Német nyelv       .        .        .        kevésbé kielégítő
Földrajz történet .        .        .      kielégítő
Mennyiségtan     .        .        .        kevésbé kielégítő
Természettanok .        .        .       
Írásbeli dolgozatok külalakja     szabálytalan
66 tanuló közt elsőrendű 43-ik.

A következő esztendőben magántanuló lett, és akkor már négy tárgyból részint kitűnő, részint jeles és három tárgyból jó. Egy jegye sem kielégítő vagy kevésbé kielégítő. És ez így tart egészen az ötödik osztályig. A harmadikban öt kitűnője, három jelese van, miért is a kitűnők közé sorolják, a negyedik osztályban mind a nyolc tárgyból kitűnőre vizsgázik, vagyis a legjobb diák az osztályban; ha nem lenne magántanuló, ő lenne az első.

Az ötödik osztályban már nyilvános tanuló és nyomban lehanyatlik. Nincs többé egyetlen kitűnője sem, jelese is csak három, a többi jegye: három jó és három elégséges. Ehhez képest visszaesik 57 pályatárs között a 29-ik helyre, vagyis az osztály éléről a közepébe került.

Még szomorúbb eredményű a következő esztendő, az 1863-4-ik iskolai év. Petőfi Zoltán ekkor tizenöt éves volt és a VI-ik osztályt járta.

Ekkor már az erkölcsi viselete törvényszerű, a figyelme szórakozott, a szorgalma csekély. Előmenetele a vallástanból és a magyar nyelvből jeles,a természettanból jó, a többi hat tárgyból elégséges, kivéve a görög nyelvet, amelyből: elégtelen.

Ebben az esztendőben már megzavarhatta valami a fejét. Valószínű, hogy tudatára ébredt apja nagyságának, és ehhez képest kivételes jogokat követelt magának. Tanulótársai e jogokat meg is adták neki s megkülönböztető magatartásukkal nagyra növelték elbizakodottságát. Annál inkább, mert már ebben az időben ő is verselt, sőt 1864. július havában addig írt költeményeinek javát egy Ifjukori kisérletek című füzetbe összeszedte, amely füzet természetesen kézről-kézre járt az osztályban, és nagy elismerésben részesült. E füzet élén áll a következő epigramm, mint kiválóan sikerültnek tartott alkotás.

GYULAI PÁL FIÁNAK

Nagy búm, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli,
S mégis kivánom: üss az apádra fiú!
(Pest, 1864.)

Hogy a tanulást elhanyagolja, több okot is talált rá: azt hitte, a nagy ember fiának elég, ha hallja az előadást, az átörökölt nagy eszével már abból is sokat tanul, ha pedig a lecke tudása néha fogyatékos lenne: a tanárokon lesz a sor elnézéssel lenni a nagy Petőfi fia iránt. Hogy ez az elnézés kezdetben meg volt, éppen oly bizonyosra vehető, mint az, hogy nem tarthatott sokáig. Már az ötödik osztály első félévében szórakozottnak mondják a figyelmét és a szorgalmát csak éppen hogy elégségesnek, de a magaviseletből még jót kapott, sőt a második félévben dicséretest. Ez mind a tanárok jóindulatára vall, akik még bíznak bene és kedveznek neki ahol lehet, a magaviseletének legkisebb javulását észreveszik és jó helyett dicséretesnek mondják az év végén.

De mindez semmit sem használ. Petőfi Zoltán nem tud megállani a lejtőn: a hatodik osztályban már végképp eljátszotta a tanárjai szeretetét. Jóvátehetetlen mulasztásai is vannak, 13 óráról igazolatlanul maradt el: az iskolai és házi fegyelemnek már nem volt elég ereje arra, hogy kötelességeinek teljesítésére szorítsa. Így következett be az elkerülhetetlen katasztrófa: a nagy Petőfi Sándor fiát megbuktatták.