Déri Gyula: Petőfi Zoltán – VI. Szökések

Petőfi Zoltánnak valóban semmije sem hiányzott ahhoz, hogy kitűnő diák maradjon, sőt ellenkezőleg, többet kapott a jóból, mint amennyi kellett volna. Ha a nagybátyja valamivel jobb emberismerő, vagy ha csak egybeveti azokat a jelenségeket, amelyek öccse tanulói pályáját jellemezték, észre kellett volna vennie, hogy mily veszedelmére van neki a nyilvános iskolázás, a szabad érintkezés tanulótársaival, akik már a fővárosban is elcsavarták a fejét. A nagy Petőfi fia iránt való szertelen lelkesedésüknek volt egyedül betudható a VI-ik osztályban való bukás is. Petőfi Istvánnak mindenesetre tudnia kellett volna megítélni, mit tesz az, ha valaki a 60-as évek elején a nemzeti újjászületés eseményeinek lázas éveiben a Petőfi Sándor fia. Aki hallja az utcán szavalni az atyja szabadságdalait, a kocsmákban, színpadon, kunyhókban és úri házakban énekelni. És amint a fiú nőtt, növekedett még az apja dicsősége is azokban az időkben; akkor fordították a költeményeit németre, angolra, franciára és a függetlenség kivívásáért való harcokban elesett Tirteus neve szimbólummá emelkedett a hazában: a nemzeti élet és irodalom égboltján azokban az években a Petőfi Sándor neve lett a legfényesebb nap. Petőfi  Zoltán nagyon korán megtudta, ki volt az ő apja, mit hagyott rá örökül, s ennek világraszóló hírneve, valamint a megkülönböztetés, melyben őt az iskolatársai, sőt némely lelkes tanára is részesítette, az apáról a fiúra átszármaztatott kegyelet, mellyel mindenütt találkozott, nálánál erősebb akaratú és érettebb korú embert is megszédíthetett volna.

Petőfi Zoltánt úgy kellett volna nevelni, ahogy ösztönszerűleg kezelték, és amint a nagyvagyonú és nagyhatalmú emberek gyermekeit nevelik: óvatos elővigyázattal, folytonos felügyelettel megvédve az iskolatársak befolyásától.

Azonban Petőfi István mindezekre nem gondolt. Az ő szeme előtt csak az lebegett, hogy ő a szarvasi tanárokkal és tanítókkal baráti összeköttetésben állott, és hogy Petőfi Sándornak nemcsak sok tisztelője és kortársa élt még akkor Szarvason, hanem több iskolatársa is, kikkel Aszódon együtt járt. Ezek, mint Benka Gyula úr, a szarvasi főgimnázium igazgatója velem közölni szíves volt, a következők voltak: Sárkány János, előbb kiskőrösi, utóbb szarvasi lelkész, Delhányi Zsigmond gimnáziumi tanár és Koren István, ki Petőfi Sándornak Aszódon tanárja is volt. Selmeci és pozsonyi iskolatársai közül itt éltek Kollár János főszolgabíró, Horváth Károly néptanító és Hován Zsigmond orgonista.

Petőfi Zoltán Horváth Károly tanítónál lakott, ki a kaszinóban naponkint értesítette Petőfi Sándor egykori barátját, Tatay Istvánt, a gimnáziumi igazgatót és a tanárokat az ifjú magaviseletéről.

„Így tehát Szarvason elég szerencsés körülmények között folytathatta volna Petőfi Zoltán a tanulását – írja tovább Benka Ferenc -, azonban talán éppen az ellenőrzésnek ebben a folytonosságában s a társadalmi élet kényeztető dédelgetésében kell keresnünk annak okát, hogy a könnyelműségre hajló ifjú hamar megunta az iskolai munkát, s a korához és műveltségéhez nem méltó szórakozások és élvezetek után futkosott. A közönség ugyanis itt is fokozott várakozással és fényes reménységgel nézte a nagy költő fiát. A leányos házaknál szívesen látott vendég lett, s a vidám, gondtalan ifjúkor érintkezésből sok kényeztető összeköttetés és kétes tisztaságú, vagy legalább is ezzel fenyegető szerelmi viszony fejlődött ki. Midőn aztán az  úri családok az ilyen irányú barátkozásnak akadályokat gördítettek az útjába, a korán kifejlett 18 éves ifjú a földmívelők lakásaiban tartott fonókákban keresett kárpótlást. Itt a neve és szellemi felsősége nagy népszerűséget szerzett neki, szilaj indulatait ellenben nem korlátozta semmiféle fegyelem, így aztán olyan szenvedélyek rabjává lett, amelyek viharai előbb-utóbb megtámadhatták a természettől különben sem erősnek alkotott szervezetét.

„Iskolai életében rokonszenves, előzékeny, művelt tanulónak mutatkozott Petőfi Zoltán. Költői hivatásának is mutatkoztak a jelei, olykor egy-egy tréfás és talpraesett ötletben, rövid, humoros, a padok alatt kézről-kézre járó verssorokban. A szarvasi kisleányokhoz írt levelei és verses emléklapjai nyomtalanul elhányódtak ugyan, de emlékük fennmaradt. Az akkor Zsilinszky Mihály elnöki vezetése alatt álló Magyar Egyletben szintén szerepelt. A tagok névsorában az atyjáéhoz hasonló autogrammjával találkozunk, írja dr. Nemes Béla tanár úr, az egyletnek (ma: Vajdakör) mai elnöke. Tagtársai közt találjuk Góbi Imre budapesti főgimnáziumi tanár és író, valamint Haviár Dani országgyűlési képviselő nevét. Petőfi Zoltántól írott munka nem maradt fenn a levéltárban, a régiek általában elkallódhattak. Szerepléséről a következő jegyzőkönyvi kivonatok szólnak: 1865. október 29. A haldokló gyermek című költeményt mutatta be fordításban. November 19-én Nézd a rózsa című költeményét olvasta fel. 1866. február 18-án szavalatra jelentkezett, de nem készült el, amiért is megbírságolták.

Benka Gyula úr, ki a szarvasi diákéletre vonatkozó összes adatokat nagy készséggel írta meg e könyv számára, szintén tanította Petőfi Zoltánt. Arról a viszályról, mely közte és a tanári testület közt az iskolai év második felében kitört, a következőleg nyilatkozik:

„Talán tanáraiban is megvolt az a nem jogosulatlan, de mégis a fejlődő ifjú munkaképességét félreismerő magas követelés, melynél fogva Petőfi Zoltántól többet vártak és reméltek, mint iskolatársainak legtöbbjétől. Ez az előkelő származásnak dicsősége, de átka is. Még a magyar szállóige is azt mondja: „Különb ember légy apádnál!” Pedig a születéssel nem mindig örökli a gyermek az értelmi, érzelmi és erkölcsi erőknek azt a teljességét, mely az előd egyéniségét alkotta.”

Az első félév végén, január 31-én, még nem volt ellene nagyobb kifogás, három tárgyból kitűnőt kapott, négyből dicséretest (jelest), de a latin nyelvből és a logikából már csak kielégítőt. A magaviselete azonban: többnyire törvényszerű, aminek elburkolt jelentése az, hogy gyakran törvényellenes, és hogy ezt beírták a bizonyítványába, az már aggasztó jelenség volt. Aki ilyet kap, az a rovott diákok közét tartozik.

A második félévben a tanárjai már fokozott figyelemmel is kísérik magaviseletét és semmit sem hajlandók neki elnézni. Több fegyelmi kihágás miatt vonják felelősségre és minden ügye a legkomolyabb fenyegetésekkel végződik. Így múlt el február és március, sőt áprilisnak is az első fele. Hogy milyen életet élt e hónapokban, arról egy levele tanúskodik a Nemzeti Múzeum levéltárának legújabb szerzeményei közt. E levelet 1866. márc. 8-án írja Beliczey Emil nevű orvosnövendék barátjának s több oldalon keresztül sorolja föl, hogy milyen rengeteg mulatozást vitt végre egy Hetényi István nevű vándorszínésszel. Előbb elitták a Zoltán havi pénzét, ennek fogytával zálogba tették az ezüst óráját, majd téli kabátjára és egyéb ingóságaira került a sor… Április 17-én még nagyobb korhelykedésbe keveredett. Kikkel vett benne részt, hányan voltak a nagyvendéglőben, ahol a mulatság kezdődött? Nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy Petőfi Zoltán adós maradt 2 forint 58 krajcárral, amit később a nagybátyja fizetett ki helyette, és a számadásai könyvébe pontosan beírt. Azt sem tudni, hogy a vidám vacsora hol és mikor ért véget? De hogy nem tartozott a legártatlanabb szórakozások közé, a tanári kar ítéletéből következtethető. A nagytekintetű uraknak sok minden a fülükbe juthatott, mert ezúttal az eddiginél is komolyabb hangon beszéltek a fiúval. Elmondták tudniillik, hogy ha magát bizonyos erkölcstelen kihágásoktól megtartóztatni nem bírja, az iskolából távozni lesz kénytelen.

Ha idegenek bántak volna így vele, akkor sem viselte volna el talán szó nélkül, de hogy apjának jó barátjai, egykori személyes ösmerősei kicsapással fenyegethessék meg a Petőfi Sándor fiát, ezt nem bírta elviselni.

A később, május 23-án kivett 1865-6. évi bizonyítványában erről a dologról a következő feljegyzés olvasható:

„Ugyan ő a II-ik félévből is szinte 3 hónapot töltve ki, tanulmányaiban annyi előmenetelt tett, mennyit egy nem tehetségtelen ifjúnál a tanórákbani figyelmezés megállapíthat, különben komoly szorgalmat és kötelességérzést nem tanúsítván; erkölcsi tekintetben a könnyelműségnek és önuralom hiányának aggasztó jeleit adá. – Mikre nézve több ízben komolya, s f. év április 19-én véglegesen megintetvén, ő ugyancsak április 21-én reggel engedelem nélkül iskolánkból tovább állott.”

Nagybátyja, ki csak április 6-án fizetett ki érte a 4-ik évnegyedi ellátás fejében Horváth Károlynak 45 forintot, a számadási könyvébe azt írta be, hogy április 21-én elszökött, miért is ezt a 45 forintot Horváth visszafizetni tartozik. Egy későbbi időből származó beszúrás szerint azonban ezt a pénzt a kosztadó nem fizette vissza. Ezzel a méla akkorddal végződik a rövid szarvasi iskolába járás története.

Az első szökés elég ártatlan dolognak bizonyult. Zoltán még ekkor nem felejtette el szent fogadalmát és anyjának tett ígéreteit, csak a tanárjai ellen keseredett el, amiért vele szigorúan bántak. Nem a tanulástól akart megszökni, csak a szarvasi gimnáziumból, és útját egyenesen Nagy-Kőrösnek vette. Valószínűleg gyalog, amint az atyja tette néha napján, ha ugyan valami jóindulatú szekeres ember az úton föl nem vette maga mellé. Pénze tudniillik a nagy korhelykedés után aligha maradt.

Onnan első dolga volt tudósítani a nagybátyját, úgy hogy ez már április 24-én 6 forint 30 krajcár tanpénzt küld a gimnáziumba, 14 forintot pedig ellátásra. Valami új könyvre is volt szükség, erre 2 forint 60 krajcár ment egyidejűleg.

Nagy-Kőrösre úgy látszik tárt karokkal fogadta a tanári kar. Kitetszik abból is, hogy bizonyítvány nélkül vették föl, mert nyomba beírták, holott a szarvasi fiúiskolai tanács csak egy hónap múlva, május 23-án állította ki számára a távozási bizonyítványt, melyre, nehogy a fiúnak ártsanak, azt is ráírták, hogy „jelen bizonyítvány, előmeneteli bizonyítványul szolgálhat”. A nagykőrösiek nem vártak erre az engedményre, ők a Petőfi Sándor fiának a maguk jószántából könnyítették meg a tanulás folytatását és akadálytalanul fölvették a VII-ik osztály tanulói közé.

Szavakkal Zoltán mindenesetre hálás volt, tettekkel azonban nem igyekezett ilyennek mutatkozni. Csak éppen annyit tanult, hogy a vizsgán átereszthették, miért is év végi bizonyítványa alul van a középszerűn.

A valláson kívül, melyből Gyurinka Antal, a nagykőrösi római katolikus plébános jelest adott neki, a többi tárgyból csupa kielégítőt és középszerűt kapott, még a magyarból is, ellenben a latinból és a németből jó-nak osztályozták. Még meglepőbb, hogy amint Szalay Gyula úr, a nagykőrösi főgimnázium jelenlegi igazgatója írja, az önképzőkör levéltárában sem valami munkáját nem találni, sőt annak a nyomára sem, hogy abban működött volna. „Ellenben – írja a nevezett – úgy értesültem, hogy Petőfi Zoltán itt Máté József előkelő iparosnak a családjához sűrűn járt, és Máté József leányának, Katalinnak emlékkönyvébe verseket írt. A család egyik tagjánál, Gömöri Jánosné, született Máté Judit asszonynál jártam ez ügyben, aki tud e dologról, de az emlékkönyv elhányódott, s nem tudni hol van, ellenben egy fényképet adott át, melyet Petőfi Zoltán adott Máté Katalinnak.” E fényképet, mely Zoltánt igen csinos öltözetben, fehér mellényben, sötét zrínyi-szabású, zsinóros kabátban és világos, magyar nadrágban ábrázolja, e sorok írójának közbenjárására Gömöriné úriasszony a Petőfi ereklye múzeumnak engedte át.

Van azonban egy költeménye nagykőrösi tartózkodása idejéből, melyet Abafi Aigner Lajos úr másolatban bocsátott át e kiadvány számára, s amely az ő tudomása szerint 1866. június 27-iki keletű. Életuntság a címe, s a tartalma ennek megfelelően tele van panasszal és keserűséggel. A vers, mint költői munka, nem sokat ér, a nyelve nagyobbrészt prózai, verselése is döcögős, de kiérzik belőle valami őszinte közvetlenség, ami figyelmet érdemel, mert bepillantást enged az önmagával meghasonlani kezdő fiatal ember lelkébe. Ebből a szempontból, mint életrajzi adat, mely a kevéssel utóbb bekövetkező sorsfordulat magyarázatául szolgálhat, álljon e helyen, egy elsietett, nagyon is gyönge versszak kihagyásával.

ÉLETUNTSÁG

Minden perczem szenvedés csak,

Minden óra fájdalom;

Ami néha felvidíthat,

Az csak egy-egy kis dalom.

Csak a dal az, ami néha

Földeríti lelkemet,

Szegény lelkem, amely máris

Igen sokat szenvedett.

Körülöttem minden oly víg,

Mind örül az életnek,

Csak én nem tudok örülni,

Mért én csak bút érezek.

Azt az órát, amelyben én

Születék, megátkozám;

Mert hisz ez is, mint a többi,

Szenvedést hozott reám.

Lenge szárnyán a szerencse,

Mint a gondolat repül,

S hogyha távozott, szívemre

Bánat felhője terül.

A rideg bú és a nagy kín,

Voltak mindig társaim,

S nem élnék, ha nem születtek

Volna olykor dalaim.

Csak az lesz a boldog óra,

Midőn lelkem kirepül

E hitvány salakból, s ha majd

Rajtam szemfedő terül.

(Nagykőrös, 1866. június 27.)

Bajos lenne utólag megállapítani, hogy mi okozta ezt a lélekállapotot. Szerelmi bánat semmi esetre, mert nincs nyoma, hogy első szerelmének emlékei háborgatnák: a könnyelmű fiú teljesen megfeledkezett arról a kedves leányról, ki egykor oly jó volt hozzá; ellenben múlékony föllángolásai annál gyorsabban fordultak elő, s ezek az apró szeretkezések inkább kellemesen szórakoztatták. Anyagi bajokkal sem kellett küzdenie, mindene volt, ami egy diáknak kell: lakása, élelme, még szép ruhája is, amint az arcképén látható. Mindezeknél fogva valószínűnek látszik, hogy a tanári karral gyűlt meg ismét a baja Zoltánnak. Az április jelentkezés óta két hónap múlt el; ezalatt a tanároknak elég idejük volt kiösmerni a fiú tehetségeit, éppen úgy, mint a hanyagságát, nemkülönben lazulni kezdő erkölcseit. Az év vége is közeledett, a leszámolások ideje, és a vizsgálatok előtti tanácskozáson sok lehetett a kifogás Zoltán ellen. Az ilyet tudtul adják az érdekeltnek rendesen azzal a fenyegetéssel, hogyha a legutolsó hetekben össze nem szedi magát, meg fogják buktatni. Zoltánt ez a hang ismét szívén találhatta, mert érzékenysége a korával együtt növekedett; nem lehetetlen, hogy a kíméletlen professzorokat mélységesen meggyűlölte, s ha a nagybátyjától nem tart, hihetőleg megismétli az április kalandot és Nagykőrösnek is hátat fordít. De most még fölülkerekedett benne a jobb érzés, önmaga előtt is szégyellte volna az utolsó hónapban hagyni ott az iskolát és ezzel elveszíteni az egész esztendőt. Lenyelte tehát a keserűséget és maradt. De legalább kisírta a bánatát egy versben. Egy félév múlva már nem verset ír ebben az egzaltált lélekállapotában, hanem véglegesen felbillenti sorsa mérlegét.

Július 21-én érkezett haza Csákóra, gyönge bizonyítvánnyal és azzal az elhatározással, hogy Nagykőrösre többé vissza nem megy.

Szeptember 10-én  nagy csapás éri: szeretett nagynénje, Gyulai Pálné kolerában hirtelen meghalt. Megható sorokban írja le fájdalmát az anyjának, hogy egy búcsúpillanat, egy búcsúcsók nélkül kellett örökre elszakadnia a szegény kiszenvedett Marikától. Aztán kéri az anyját, hogy vigyázzon magára, mert ha a bánat beteggé találná tenni, mindnyájan kétszeres fájdalmat éreznének.

Eközben a nagybátyja, ki a nagykőrösi gimnáziumhoz nem ragaszkodott, elhatározta, hogy Zoltánt ismét a kegyesrendiekre bízza. Választása a szegedi főgimnáziumra esett, mely akkor a legjobb hírű vidéki katolikus középiskola volt az országban, országos nevű tanárokkal. Ott tanítottak akkor: Való József dr., Ernyősy László, Bolgár Mihály, továbbá Budaváry József és  Csaplár Benedek akadémiai tagok stb.

Abban az esztendőben a porosz háborút követő járvány miatt az iskolai év november 1-én kezdődött. Petőfi Zoltánt a bátyja október 30-án vitte Szegedre, s egy köztiszteletben álló házban, Kálló Antal családjánál helyezte el a Serház utcában. Azután beíratta, felruházta, francia nyelvmestert is fogadott mellé, akinek havonkint hét forintot fizetett, és mindent jól elvégezvén, hazament a dolgai után látni, abban a reményben, hogy Zoltánból a szegedi piaristák végre is embert faragnak. A fiú legalább szentül ígérte, hogy megembereli magát és a régi szorgalommal készül elő az érettségi vizsgálatra.

Az ígéret azonban ezúttal nem vált valóra. Zoltán ismét talált korhely cimborákat, akikkel titkon korcsmázni járt. Egyszer alaposan meg is hűlt és komoly betegségbe esett. December 16-án a nagybátyja 10 forintot küld neki orvosra és orvosságokra. Betegségének, mely négy év múlva kora sírjába vitte, íme itt az első nyoma. De alig gyógyult föl, ismét kitör benne a könnyelműségre való hajlam, az ágyból kikelve, elissza a januári ellátásra való 16 forintot, sőt 3 forintért zálogba teszi az ágyabeli matrácot is. A szállásadója mindezt megírja Csákóra, mire Petőfi István január 29-én Szegedre utazik és mindent rendbe akar hozni. Az adósságokat kifizeti, azonban nagyobb baj is van. A tanári karnak a kicsapongó életmód tudomására jutott és arról van szó, hogy Zoltánt – kizárják. Petőfi István végigjárta a tanárokat, kérte őket és a lelkökre igyekezett beszélni, hogy ne tegyenek ilyen szégyent a nagy költő fiával. De a tanárok nem sok jóval biztatták. Ha csak arról lenne szó, hogy Petőfi Sándornak a fiával kíméletesen bánjanak, szívesen megtennék, de az intézet hírneve forog kockán. Zoltán ugyanis olyan kihágásokat követett el, amelyeket megtorlatlanul hagyni nem lehet egy intézetben, ahol még a VIII-ik osztályba is 67-en járnak. Ott vasfegyelmet kell gyakorolni, különben felbomlik  minden rend.

Petőfi István ekkor 16 forintot ad az öccse kezébe, és így szól: Ha itt maradhatsz, fizesd a februári ellátásodra, ha kicsapnak, utazz vele Budapestre az anyádhoz, meg a nagyapádhoz, én nem kínlódom veled tovább!

Harmadnap, január 31-én történt a döntés és másnap 1867. február 1-én Petőfi Zoltán kilépett a szegedi főgimnáziumból. „A kimaradás okát a törzskönyvbe nem jegyezték be” – írja főtisztelendő Singer Kornél úr, a főgimnázium jelenlegi igazgatója. – Az akkori tanárkar egyetlen élő tagjának, Tóth Antal népiskolai felügyelő úrnak és az iskolatársaknak előadásából azonban világos, hogy Zoltán állandóan hanyag volt és ezt könnyelmű életmódja okozta, s nem a szellemi képesség hiánya. „A távozás csendes eltanácsolás alapján történt, minden megbélyegzés nélkül. Ezért nincs nyoma az anyakönyvben, amelybe másoknál minden súlyosabb kihágás be van jegyezve. Ebből még az is következtethető, hogy a fiú nem folytathatott igazi korhely életet, s hogy a tanári kar elé került botlásai sem lehettek súlyosabb természetű kihágások.”

Bizonyára nem lehettek. És éppen ezért, bármily nehezünkre essék is, de ki kell mondanunk, hogy a szegedi piaristák intézetük hírnevének fenntartása végett ezúttal csakugyan nagy kíméletlenséget követtek el. Talán igazik volt, ha az írott szabályokat és meggyökerezett szokásaikat tekintették, de nem volt igazuk abban, hogy egy tizenkilenc éves fiatalember életét és tetteit úgy bírálták el, mintha egy négy-öt évvel ifjabb, serdületlen gyermek állott volna előttük. Ami ennél erkölcsi süllyedés számba megy, azt egy olyan korú ifjúnak mindenütt megbocsátják. Nem törődnek vele az egyetemen, a katonai akadémiákon, az egész társadalomban, sőt az úgynevezett legjobb családokban sem. Olyan életmódért, amiben vétkes az egész nemzedék, derékban kettétörni a pályáját a nemzet legnagyobb költője árva fiának, ez, a legenyhébben szólva, megfontolatlan cselekedet volt. Hogy még a félév végét, február 28-ikát sem várták be, hanem február elsején, minden bizonyítvány nélkül bocsátották útjára, hogy még egy másik intézet ajtaján se kopogtathasson be, ezzel csak tetézték a méltatlanságot, amit elkövettek, s aminek Petőfi Zoltán további sorsára oly végzetes következményei lettek.

Érzékeny lelke megroppant e csapás súlya alatt és soha többé föl nem bírt egyenesedni. Mindaz, amihez ezután fogott, önbizalom nélküli erőtlen kísérlet volt, a hullámokra bízott élettelen test hánykódása, komoly terv és életcél nélkül. Az első napokban még önérzete is eltompult, a legkisebb dac sem ébredt föl benne. Mint egy kivert koldus, megalázkodva állt meg anyja lakásának küszöbén, őszintén bevallva, hogy se testének, se lelkének nincs hová lennie. Anyja felháborodva fogadta és a nagyapjához, Szendrey Ignáchoz utasította, aki már akkor fent lakott a fővárosban. A nagyapa se bánt vele különben. Fogalma se volt, hogy mihez fogjon a szerencsétlen kicsapott diákkal. Végre a mostoha apa, Horváth Árpád, megszánja a szegedi piaristák áldozatát, és elmegy a IV-ik kerületi állami főgimnáziumba, hogy tanácskozzék az igazgatóval. Itt más a légkör; a tanári kar érzi, hogy a Petőfi Sándor fiát elzülleni engedni a legnagyobb kegyetlenség lenne, durva megcsúfulása az egész világon terjedő Petőfi-kultusznak, és megengedik, hogy Zoltán a február 27. és 28-iki javító vizsgálatok alkalmával fölvételit tehessen.

A fiú megjelenik a vizsgáló bizottság előtt és leteszi a vizsgát. Erre beírják.

A törzskönyvi feljegyzésből tudjuk, hogy akkor „Szendrey Ignác nagyatyjánál lakott, Józsefváros, Sándor utca 17-ik szám.” De sajnos, ugyanazon a lapon egy más bejegyzés is van. Éspedig a következő: Észrevétel. Az első félévet a szegedi gimnáziumban tanulván, felvételi vizsga nyomán bejegyeztetett, de azonnal el is maradt.”

Semmi kedve sem volt többé a tanuláshoz. A szegedi eset kiölt belőle minden ambíciót és erkölcsi erőt. Gyáva lett és elszánt egyszersmind; nem bízott magában, hogy tanulással ki tudja húzni a hátralevő félévet, amelytől félt, de nem félt az egész előtte álló élettől, amellyel szembe nézni, megküzdeni egyszerre lebírhatatlan kedvet érzett magában. Az apja nyugtalan vére szólalt meg benne, s az anyja egzaltált természete, a márciusi napok s ama szörnyű év izgalmaiból lelkébe oltódott édes méreg tömlője fakadt ki és tüzével elárasztotta egész valóját. A megalázott gyermekből egy nap alatt dacos férfi lett, aki érezni kezdi erejét, pályát akar törni magának, hogy gyors emelkedéssel megmutassa, ki ő, mi lakik benne és elösmerést, tiszteletet erőszakoljon ki magának mindazoktól, akik most szánalommal vegyes megvetéssel néznek le rá.

Ilyenforma érzések vívódtak lelkében egész március és április havában, míg végre, április 20-án véglegesen döntött sorsa felől.

Megszökött másodszor is az iskolából és övéi köréből.

**

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –

Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.