Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

A felvilágosodás hitével-tüzével indult el pályáján, és egy mozdulatlanságba dermedt, halálosan néma országban roppant össze az élete. Útjának két szakasza között 1795 szakadéka tátong: a magyar jakobinus mozgalom vérbefojtása. Huszonkét éves korára egyedül maradt a roppant feladattal, hogy egy dermesztő korszakban egymaga legyen a magyar irodalom, és az egyszer kigyúlt lángot kialudni ne engedje. Teljesítette a feladatot: modern irodalmunkban mindennek a kezdete; Petőfiig, Adyig, József Attiláig „küllőznek” előre művészetének fényei.

Életének egyik felét – és mégiscsak a boldogabbat, noha épp elég ütközetet megvívott a vaskalapossággal – a debreceni nagy kollégium őrzi. Ritka diákja volt az öreg intézetnek: olaszul, franciául, németül olvasott és persze görögül, latinul, és tizenhét-tizennyolc éves korában már az élő legnagyobb költő volt a „két magyar hazában”, bár ezt senki sem tudta róla. A színház mindig izgatta. Hogy mi lett az első magyar társulathoz állítólag beküldött darabjai és fordításai sorsa, nem tudjuk.

1795-ben hagyta el először – és engedély nélkül – a kollégiumot; Pestre ment meghatóan naiv hitével: hogy kötetekre menő kész műveihez majd kiadót talál. Martinovicsék vérmezei kivégzését találta ehelyett. A sorsa ettől kezdve csupa hajszoltság, csupa pusztulás; a kollégiumból végképp távoznia kell, Sárospatakon megutálja a magyar jogászkodást, Lilláját szereti és elveszti Komáromban, „tudós koldusként” hányódik éveken át a Dunántúlon, ideiglenes tanító egy fél évig Csurgón – itt az iskolai színjátszás keretében keres ismét kapcsolatot a színpaddal -, aztán hazamegy Debrecenbe meghalni.

És közben szaporodnak kézzel írt kötetei. Kézírásban szaporodnak, mert nyomtatásban jóformán egyetlen művét láthatta csak, a nagyúri pártfogással kinyomtatott Dorottyát. Miért írt? Hogy bírta el a fullasztó némaságot maga körül? Azt írja egyik utolsó levelében: „Nem fogja többé még csak munkámat is látni ez az olbscurant és üldözni szerető világ. Ha írok is, aminthogy én már anélkül nem tarthatom fenn létemet, írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem…

Cz. J. († CZIBOR JÁNOS)

Drámái: A méla Tempefői; A cultura (1793); Gerson du Malheureux (1795); Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak.

CSOKONAI: A TEMPEFŐI

(1793. Szatirikus színjáték 5 felvonásban, töredék. Szereplők: 13 férfi, 2 nő, kisegítő és néma személyek.)

Akár önéletrajzi drámának is nevezhetnénk, mégpedig előre megírt önéletrajznak drámái formában, mert a pozsonyi diéta és a „tudós koldulás” Csokonaiján mindaz beteljesült, amit a „méla” Tempefőiről megírt a debreceni kollégium Csokonaija. „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” – így hangzik Tempefői híressé vált, refrénként visszatérő panasza, és a darab bőségesen igazolja, szinte tételes alapossággal bizonyítja a keserves panasz igazát. Elénk tárul itt, mindenféle lehetséges árnyalatában, a magyar feudalizmus durva műveletlensége, kultúrát lenéző pöffeszkedése; annyira, hogy a Tempefői felépítése inkább a típusok seregszemléjének felel meg, semmint a drámaírás szigorúbb törvényeinek.

*

A seregszemle úgy alakul ki jelenetről jelenetre a darabban, ahogyan a szegény Tempefői sorra megpróbál mindenkit pártfogónak megnyerni költői munkálkodásához. Nem kedvtelésből teszi, szorongatott helyzet kényszeríti rá. Kinyomatta egy hőskölteményét Betriegernél, a Magyarországba szakadt német nyomdásznál, és mert fizetni nem tud, a pénzlesi német vállalkozó máris börtönbe akarja vitetni. Egy órát kap (később még egyet), hogy előteremtse a harminc aranyat – és Tempefői megindul. 

Gróf Fegyverneki háza és családja az első a seregszemlében. A gróf gazdag és öntudatos főnemes, de pénzt, azt nem ad, annak ellenére sem, hogy Tempefői műve éppenséggel a Fegyverneki-család egyik vitéz őséről szól. Az irodalmat megveti, az írást henye naplopásnak tartja, fidibusznak használja a kezére jutó könyveket. Felfogásában lelkesen osztozik Serteperti báró is – teljes nevén és rangján. „Báró Serteperti Lajos de Kotnyeles, Szemétvára örökös ura, az egész Ütöttkopott uradalom birtokosa, Eszeveszett vármegyének bolond ispánja, a nemes Iksuttök Rendnek aranysarkantyúsa stb.” – a nagyurak körül lebzselő hízelgőknek ez a komikusan bugris megszemélyesítője.

Két lánya van Fegyverneki grófnak: ezek ellentétes típusok. Rozália – a magyar felvilágosodásnak inkább csak képzeletszülte nőalakja, akár a Kármán Fannyja – szerelmes a műveltségbe, és gyengéden, „érzékenyen” szerelmes a szegény Tempefőibe. Éva a bugris főnemesi kisasszony. Utálja a könyveket, ízléstelen társasjátékokban leli kedvét, és „ízléstelen” népmesékben. (Különös motívuma ez az utóbbi a darabnak. Pályája kezdetén Csokonai még nem látott különbséget a feudális parlagiság és a nép művészete, költészete között. Később annál inkább felismerte ezt a különbséget.)

Friedrich Schiller (1759-1805)

A német irodalom két klasszikus óriása, Goethe és Schiller nevét együtt szokás emlegetni. Szobruk is egy talapzaton áll a weimari színház előtt. Pedig Goethe sorsa csupa siker és elismerés, Schilleré csupa küzdelem.

Schiller kispolgári-plebejus családból származott. apja a württenbergi herceg toborzó tisztje volt. A nem mindennapi fiúra az uralkodó herceg emelt igényt, és katonai iskolájába rendelte. A vaskalapos szigort árasztó iskolafalak lázadó keserűséget érleltek a nyugtalan, sokféle érdeklődésű fiatalemberben. A hercegi iskola drillje azután egyszer csak váratlan gyümölcsöt termett. Schiller Karl Moorról, a nemeslelkű rablóvezérről szóló első drámájában, a Haramiákban (1781) öntötte ki elkeseredettségét és tiltakozását az elnyomó világ ellen. Miután az iskola padjaitól megszabadulva ezredsebész lett, a katonai fegyelem éppen úgy ránehezedett,mint az iskola. Hiszen még költői tevékenységében is akadályozta. A herceg nem jó szemmel nézte ifjú neveltje lázadó hangú írásait. Schiller – hogy szabaduljon a rabtartó gyámság alól – kénytelen volt megszökni a katonai szolgálatból és hazájából.

Ezután a bujdosás, félelem és éhezés ideje következett, majd Mannheimbe került Schiller, s a színház költője lett. Addigra már elkészült a XVIII. századi német irodalom leglázítóbb drámája: az Ármány és szerelem. Éppen ezért igyekeztek rövidesen szabadulni Schillertől Mannheimben is. Nyomasztó anyagi gondok, értetlenség és a ki nem elégült szerelem elől menekülve Gottfried Körner baráti házában talált menedéket Lipcsében, majd Drezdában. Itt fejezte be a Don Carlost. De ugyanebben az évben tovább ment Weimarba szerencsét próbálni, ott megismerkedett az akkori német irodalom vezető alakjaival, csak Goethével nem, mert ő éppen Itáliában tartózkodott. Később mégis Goethe juttatta a költőt (aki egyben tudós történész és képzett esztétikus is volt) egyetemi katedrához, Jenában. Ez a francia forradalom kitörésének évében, 1789-ben történt. A véres forradalomtól Schiller visszariadt, s ez egy időre politikai lendületét is megakasztotta. Súlyos és élete végéig tartó betegsége akadályozta a munkában. Drámát a Don Carlos után vagy tíz évig nem is írt; ez az évtized azonban lázas elméleti tevékenységben telt el. Ekkor higgadt Schiller klasszikussá, ezalatt nyerte el Goethe barátságát és eszmei segítségét, s ennek köszönhető, hogy újra költői alkotásba fogott, s hogy kiérlelődött benne legnagyobb műve, a Wallenstein-trilógia. Ezt azután a nagy drámák sora követte, már Goethe mellett, Weimarban. Még a halál is szinte írás közben érte. Asztalán a Boris Godunov-témával foglalkozó töredékdrámájának, Demetriusnak kézirata maradt.

Schiller a világirodalom legnagyobb drámaírói közé tartozik. Született színpadi lángész: drámái színpadon mutatkoznak meg teljes szépségükben, noha olvasmánynak is nagyhatásúak. Tartalmuk szerint az ember legnemesebb eszméinek emelkedett hangú, patetikus hirdetői és közvetítői, stílusban átvezetnek a romantika felé. Modern történelmi drámái a legnagyobbak közé tartoznak.

V. J. († VITÁNYI JÁNOS)

Fontosabb drámái: Haramiák; Fiesco („Fiesco”, 1782); Ármány és szerelem; Don Carlos; Wallenstein-trilógia; Stuart Mária; Az orléans-i száz („Die Jungfrau von Orléans”, 1801); Tell Vilmos.

SCHILLER: HARAMIÁK

(„Die Räuber”, 1781. Tragédia 5 felvonásban, prózában. Fordította: Nagyréti Darvas József 1793, Bartsai László 1793, Schedel (Toldy) Ferenc 1823, Hevesi Sándor 1899, Déry Tibor, Devecseri Gábor verseivel 1949.

Szereplők: 15 férfi, 1 nő, kisegítő és néma személyek.

Schiller első drámája fiatalos hevességgel tiltakozik a zsarnokság, a társadalmi igazságtalanság ellen. A haramiává kényszerített becsületes ifjúnak és földesúrként hivalkodó, becstelen öccsének összeütközése eszmeileg a kor társadalmának alapkonfliktusát, a feudális zsarnokság és a szabadságra vágyó nép küzdelmét állítja elénk.

*

Az öreg Moor gróf kitagadta idősebbik fiát, a Lipcsében diákoskodó Károlyt, mert elhitte róla fiatalabbik gyermeke, az aljas Ferenc rágalmait. A csapongó kedélyű, fiatalosan könnyelmű, de talpig becsületes Károlyt egész valójában megrendítette atyja döntése. Hirtelen támadt bosszúvágyában diákcimborái élére áll, és mindannyian felcsapnak haramiának. Két esztendőn át hadakoznak, erdőkben rejtezve, a feudalizmus törvényes rendje ellen. Károly haszonleső útonállói élén is megmarad nemeslelkű, lovagias ifjúnak. Az ő tetteit csak a társadalmi igazságtalanságok megbosszulásának vágya ösztönzi. Hogy a nagyrészt durvalelkű haramia-társak is tántoríthatatlanul ragaszkodnak vezérükhöz, az a cseh erdőkben aratott győzelmükkor bizonyosodik be. Itt hősiesen kivágják magukat az elfogásukra küldött nagyszámú katonaság gyűrűjéből, és megmentik vezérüket is, akinek kiszolgáltatása árán kegyelmet kaphattak volna. Károly ekkor megindultan fogad csapatának örök hűséget.

Az ősi Moor kastélyban az elmúlt két esztendő szomorú változásokat hozott. Ferenc minden eszközzel azon munkálkodott, hogy kézbe ragadja a hatalmat. Károly halálhírét költve atyját csaknem megölte. Amikor e nagy megrázkódtatás után az aggastyán újra magához tért tetszhalotti állapotából, börtön-tornyuk mélyén találta magát. Ferenc őt is holtnak híresztelte, hogy mielőbb örökébe léphessen. De nem érte be azzal, hogy bátyja jussát bitorolja, szemet vetett Károly jegyesére, Amáliára is. A szerelmes lány azonban – akár él, akár nem -, hű marad választottjához.