A felvilágosodás
hitével-tüzével indult el pályáján, és egy mozdulatlanságba dermedt, halálosan
néma országban roppant össze az élete. Útjának két szakasza között 1795
szakadéka tátong: a magyar jakobinus mozgalom vérbefojtása. Huszonkét éves
korára egyedül maradt a roppant feladattal, hogy egy dermesztő korszakban
egymaga legyen a magyar irodalom, és az egyszer kigyúlt lángot kialudni ne
engedje. Teljesítette a feladatot: modern irodalmunkban mindennek a kezdete;
Petőfiig, Adyig, József Attiláig „küllőznek” előre művészetének fényei.
Életének egyik felét –
és mégiscsak a boldogabbat, noha épp elég ütközetet megvívott a
vaskalapossággal – a debreceni nagy kollégium őrzi. Ritka diákja volt az öreg
intézetnek: olaszul, franciául, németül olvasott és persze görögül, latinul, és
tizenhét-tizennyolc éves korában már az élő legnagyobb költő volt a „két magyar
hazában”, bár ezt senki sem tudta róla. A színház mindig izgatta. Hogy mi lett
az első magyar társulathoz állítólag beküldött darabjai és fordításai sorsa,
nem tudjuk.
1795-ben hagyta el
először – és engedély nélkül – a kollégiumot; Pestre ment meghatóan naiv
hitével: hogy kötetekre menő kész műveihez majd kiadót talál. Martinovicsék
vérmezei kivégzését találta ehelyett. A sorsa ettől kezdve csupa hajszoltság,
csupa pusztulás; a kollégiumból végképp távoznia kell, Sárospatakon megutálja a
magyar jogászkodást, Lilláját szereti és elveszti Komáromban, „tudós koldusként”
hányódik éveken át a Dunántúlon, ideiglenes tanító egy fél évig Csurgón – itt az
iskolai színjátszás keretében keres ismét kapcsolatot a színpaddal -, aztán
hazamegy Debrecenbe meghalni.
És közben szaporodnak
kézzel írt kötetei. Kézírásban szaporodnak, mert nyomtatásban jóformán egyetlen
művét láthatta csak, a nagyúri pártfogással kinyomtatott Dorottyát. Miért írt? Hogy bírta
el a fullasztó némaságot maga körül? Azt írja egyik utolsó levelében: „Nem
fogja többé még csak munkámat is látni ez az olbscurant és üldözni szerető
világ. Ha írok is, aminthogy én már anélkül nem tarthatom fenn létemet, írok a
boldogabb maradéknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak,
amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem…
Cz. J. († CZIBOR JÁNOS)
Drámái: A méla Tempefői; A
cultura (1793); Gerson du Malheureux (1795); Az özvegy Karnyóné s két
szeleburdiak.
CSOKONAI: A TEMPEFŐI
(1793. Szatirikus
színjáték 5 felvonásban, töredék. Szereplők: 13 férfi, 2 nő, kisegítő és néma
személyek.)
Akár
önéletrajzi drámának is nevezhetnénk, mégpedig előre megírt önéletrajznak
drámái formában, mert a pozsonyi diéta és a „tudós koldulás” Csokonaiján mindaz
beteljesült, amit a „méla” Tempefőiről megírt a debreceni kollégium Csokonaija.
„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” – így hangzik Tempefői híressé
vált, refrénként visszatérő panasza, és a darab bőségesen igazolja, szinte
tételes alapossággal bizonyítja a keserves panasz igazát. Elénk tárul itt,
mindenféle lehetséges árnyalatában, a magyar feudalizmus durva műveletlensége,
kultúrát lenéző pöffeszkedése; annyira, hogy a Tempefői felépítése inkább a
típusok seregszemléjének felel meg, semmint a drámaírás szigorúbb törvényeinek.
*
A
seregszemle úgy alakul ki jelenetről jelenetre a darabban, ahogyan a szegény
Tempefői sorra megpróbál mindenkit pártfogónak megnyerni költői
munkálkodásához. Nem kedvtelésből teszi, szorongatott helyzet kényszeríti rá.
Kinyomatta egy hőskölteményét Betriegernél, a Magyarországba szakadt német
nyomdásznál, és mert fizetni nem tud, a pénzlesi német vállalkozó máris
börtönbe akarja vitetni. Egy órát kap (később még egyet), hogy előteremtse a
harminc aranyat – és Tempefői megindul.
Gróf
Fegyverneki háza és családja az első a seregszemlében. A gróf gazdag és
öntudatos főnemes, de pénzt, azt nem ad, annak ellenére sem, hogy Tempefői műve
éppenséggel a Fegyverneki-család egyik vitéz őséről szól. Az irodalmat megveti,
az írást henye naplopásnak tartja, fidibusznak használja a kezére jutó
könyveket. Felfogásában lelkesen osztozik Serteperti báró is – teljes nevén és
rangján. „Báró Serteperti Lajos de Kotnyeles, Szemétvára örökös ura, az egész
Ütöttkopott uradalom birtokosa, Eszeveszett vármegyének bolond ispánja, a nemes
Iksuttök Rendnek aranysarkantyúsa stb.” – a nagyurak körül lebzselő hízelgőknek
ez a komikusan bugris megszemélyesítője.
Két
lánya van Fegyverneki grófnak: ezek ellentétes típusok. Rozália – a magyar
felvilágosodásnak inkább csak képzeletszülte nőalakja, akár a Kármán Fannyja –
szerelmes a műveltségbe, és gyengéden, „érzékenyen” szerelmes a szegény
Tempefőibe. Éva a bugris főnemesi kisasszony. Utálja a könyveket, ízléstelen
társasjátékokban leli kedvét, és „ízléstelen” népmesékben. (Különös motívuma ez
az utóbbi a darabnak. Pályája kezdetén Csokonai még nem látott különbséget a
feudális parlagiság és a nép művészete, költészete között. Később annál inkább
felismerte ezt a különbséget.)
Fegyverneki,
Serteperti nem ad pénzt a bajba jutott költőnek, a soron következő figurák
pedig, Koppóházy úr és Tökkolopi úr számításba sem eshetnek, ahol kultúráról,
könyvről, egyáltalán nyomtatott betűről van szó. Tempefőit az úri világ
cselédjei és ingyenélői is megalázzák, a törvényszéki hajdúk éppen úgy, mint
Csikorgó, a kocsmákban rigmusoló fűzfapoéta. Akkor az egyházhoz fordul
segítségért, de inkább ne tenné! A klérus azzal fizeti ki, hogy: „Szerelmes
fiam a Krisztusban, Tempefői, jól tudhatod, hogy a mi pénzecskénket a vallás
gyűjtötte; annak okáért semmi egyébre nem expendálhatjuk azt, hanem arra, ami a
vallást közelebbről illeti…”
A
börtönből végül a szerelmes Rozália ajándéka, egy ékköves „pixis” menti meg
Tempefőit, de ebből is csak baj származik, mert Fegyverneki gróf tudomást
szerez a dologról, és most már ő akarja elfogatni a költőt. A befejezést
viszont nem írta meg Csokonai, csak a vázlatát hagyta ránk. Külföldiek segítik
ki szorongatott hősünket, és kiderül Tempefői igazi neve és rangja: gróf
Bánhidi. Ez a meg nem írt „happy end” jól jellemzi a megírás korát; Csokonainak
végül is gróffá kellett volna tennie Tempefőit, mert a feudális rendben egy
ember, akinek a tehetségén és művészetén kívül nincs más birtoka, annyira
jelentéktelen személy, hogy nem állhatta volna meg a helyét a dráma teljes
győzelmet kívánó befejezésében. Talán azért is maradt töredéknek a darab, hogy
Tempefőit mégse kelljen gróffá tenni…
A
Tempefői Csokonai első drámája; 1793-ban írta, azon való örömében és
felbuzdulásában, hogy Pesten megalakult az első magyar színjátszó társulat.
Előadása a maga idején nem volt. Modern színpadi változatát 1938-ban mutatta be
a Független Színpad. A Nemzeti Színház 1948-ban újította föl.
Cz. J. († CZIBOR JÁNOS)
CSOKONAI: KARNYÓNÉ
(1799. Énekes bohózat 3
felvonásban.
Szereplők: 7 férfi, 3
nő.)
Legvidámabb
darabját akkor írta Csokonai, amikor számára már minden elveszett; a teremtő
jókedv győzelme ez a vaskosan tündéri bohózat a szomorúságon, a
reménytelenségen. Amellett olyan modern, minden színpadi esetlenségével együtt,
hogy valójában közelebb áll hozzánk, mint bármi, amit a vígjáték műfajában a
következő száz év magyar irodalma létrehozni tudott. Honnan ez a nyugtalan
modernség? Talán abból a finom, lírai öniróniából származik, amellyel a költő
elegyítette a szerelemért epedő vén hölgy komédiáját. A darab egyik korunkbeli
kritikusa vette észre, hogy Karnyóné keserves-nevetséges tirádáinak nem egy
részlete milyen szépen egybevág az utolsó Lilla-levelek kétségbeesett,
boldogságért rettegő soraival…
*
Karnyóné,
az éles kereskedőasszony özvegynek tudja magát, mióta a férje elment és eltűnt
a Napóleon elleni háborúkban. Samuval, félküllős fiacskájával és a tótos
beszédű Lázárral, a bolt régi segédével éldegél özvegységében; azonkívül Boris,
a csintalan kis szobalány tartozik még házanépéhez. Lázár szemrehányást tesz
asszonyának, miért engedi vég nélkül kontóztatni Lipitlotty urat, a naplopó
gavallért; Karnyóné zavartan mentegetőzik: „nem legényecske után esenkedik ő”,
de mégis, csak „annyicska legyen a férfi”, mint a kötőtűje hegye, mégis férfi
az a háznál…
Az
özvegy életre-halálra szerlemes Lipitlotty úrba – és Lipitlotty úr meg is
jelenik pesti módot majmoló eleganciájával és elbűvölő complimentjeivel.
Felbukkan azonban a vetélytárs is, a másik semmirekellő, Tipptopp úr. Ő a
párizsi divat bolondja, és miután megvívta nagy divatcsatáját Lipitlotty-tyal,
kiszedi mellesleg ellenfele titkát is: Lipitlotty úr számokat álmodott,
megjátszotta őket a lottérián, és most megrendíthetetlenül bízik a 25 000 aranyforintos
főnyereményben. Tipptopp nem hisz a lottóban. Sokkal reálisabb nyereségnek
tartja Karnyóné vagyonát, szövetséget köt tehát Borissal: üssék ki a nyeregből
közös erővel Lipitlottyot, akkor Tipptopp veheti el feleségül az özvegyet, és
ha majd a vénasszony elhalálozik, Boris léphet az örökébe.
Munkához
látnak mind a ketten. Tipptopp megvesztegeti a helybeli lutrist, hogy „tévedésből”
Lipitlotty számait rakja ki nyertesnek a lottón. Lipitlotty, elkábítva
szerencséjétől, rögtön indul Pestre a pénzért, csak előbb szerelmes levelet
küld Borisnak. (Ő is udvarolt titokban a lánynak.) Boris meg éppen csak erre
várt, viszi a levelet egyenest az asszonyához, hogy Tipptopp érdekében
leleplezze a csalfa udvarlót. Karnyóné feldúltan ront rá az útra kész
Lipitlottyra, előbb a kontókat követeli tőle, aztán kétségbeesetten elengedi
minden tartozását, de Lipitlotty így is, úgy is kineveti most már, és faképnél
hagyja. Lipitlotty tehát ki van ütve a nyeregből, de Tipptopp terve mégsem
válik be. Az özvegy méregért szalasztja Samukát a patikába, a mérget beveszi, és
egy groteszk pantomim keretében elhalálozik.
Tipptopp,
Lázár, Samuka, Boris és egy új szereplő, Kuruzs – a Tempefői Csikorgójának
párja – ott siránkoznak a holttest körül; Kuruzs a továbbiakban minden eseményre
elmond egy fűzfarigmust. Egyszerre csak megérkezik Lipitlotty. Megtudta
útközben a csalást, és most – se szó, se beszéd – lepuffantja Tipptoppot, aztán
meg saját magát, mert hogy Karnyóné miatta lett öngyilkos. És hogy a
felfordulás még nagyobb legyen, megérkezik erre Karnyó is, a holtnak hitt férj,
és bánatában, hogy „a tömlöcből kriptába érkezett”, meghal ő is menten. A
komikus tragédiát végül Tündér és Tündérfi oldják meg. Vaskos paraszti tündérek
ők; komikus táncot járnak a holtak közt, aztán feltámasztanak mindenkit: az
özvegy visszakapja férjét, a vetélytársak kibékülnek, és Tipptopp elnyeri
Borist, Kuruzs meg egy jó vacsora reményét…
A
Karnyónét – teljes címén: Az özvegy Karnónyé s két szeleburdiakat
csurgói tartózkodása idején írta Csokonai; elő is adatta tanítványaival 1799.
szeptember 1-én, a csurgói iskolában. („Aki többet várna, menjen a londoni
theatrumba…” – olvashatjuk az ősbemutató utóbeszédében Csokonai tréfás
mentegetőzését.) Első, modern előadását a Nyugat irodalmi köre rendezte
1911-ben, a Vígszínházban, 1929-ben pedig az Új Színház társulata mutatta be.
Legsikeresebb, kitűnő rendezésű előadása 1953-ban volt a Nemzeti Színház
kamaraszínházában.
Cz. J. († CZIBOR JÁNOS)
Forrás: Színházi kalauz.
Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése