- Freiligrath után -
Lágy vánkosokra nyugton dülve
Pihent a lány elszenderülve:
Pillái zárva éjszemének,
Arczái bíborfényben égnek.
Ragyogva kisded szalmaszéken
Pohárka van czifrázva szépen,
És a pohárba rakva állnak
Üdén tépett himes virágok.
Gonddal bezárva minden ablak,
Hüvös lég, szellő künn maradnak
S titkon tenyészve lanyha, kába
Meleg terült a kis szobába’.
Körülte minden hallgatásban; -
De hallga! Milyen suttogás van!
- Virágocskák sugó beszéde,
Ág suttogása, vágyva, égve…
Virágkehelyből szellemekként
Illatparányok lengenek szét,
Kisded paizst, fej-éket hordva
Ruhájok, a köd gyenge fodra.
A rózsa pirkadó öléből
Magát nyulánk hölgy emelé föl;
Hajfürte lengő, játszi, röpke,
Gyöngyül harmat rezeg fölötte.
Kelyhében a sisakvirágnak
- Közötte a zöld, lombog ágnak -
Áll egy lovag, kihíni készen
Fején sisak van, kard kezében;
Sisakján leng meg-meghajolva
Ezüstös-szürke kócsagtolla;
És pókszövetnél szebb leplével
A liljomból egy lányka lép fel.
A turbánvirág kebelében
Egy néger áll büszkén, kevélyen,
Zöldes sisakja fénybe szédül,
Félholdja szép ezüst ivétül.
A császárkoronábalépdel
Egy kis királyka vesszejével,
S a kék iriszben -mint kisértet -
Láthatni kardos vadásznépet.
Nárczisz-levélről nagy mogorván
Egy kis fiucska elrobogván
Az ágyhoz lép, a kis leányka
Arczára forró csókot hányva.
A többi is most összeröppen,
Kerengve, lejtve, szökve körben,
És ott lebegnek járva-kelve
A szunnyadónak énekelve:
„Leány, leány, földrül letépve
Miért zártál e szép edénybe?
Hogy itt nekünk, te kis kegyetlen!
Epedni, fogyni, halni kelljen!?
Oh mind pihentünk boldogságba,
Anyaföldünk keblére zárva,
Hol zöld hegy ormán megtörötten
Ajkunkra a nap csókja röppent.
Hol, derekunkat átölelvén,
Enyelgtünk lanyha szellők keblén,
Hol villi-játék járta éjjel
Virágházunkból járva széjjel.
Körülfolyt eső, harmat csöppje,
S most állott vízbe így lekötve
Nem meghalunk, de elvirágzunk…
Érjen miatta, érjen átkunk!”
Az ének elhal, lehajolnak
Föléje a szép szunnyadónak,
S aztán a hosszu hallgatásra
Megjő megint a lassu lárma.
- Mi suttogás? Vajon mi zúghat?
A lányka arcza tüzbe gyuladŧ;
Az illat röppen, leng a pára,
S rá-rálehel az arcz havára.
A nap csillogva bókol ottbenn,
Fényétül az árnyék kilebben;
Nyugvó helyén édesden alva
Ott fekszik a leányka halva.
Hervadt virág maga is épen,
Az arcza még pirulva szépen;
Pihen letört testvéri mellett:
Megölte a viráglehelet.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 13. szám, 1895. márc. 31.
2026. okt. 8.
Udvardy Géza (1842-1876): A virágok boszuja
Udvardy Géza (1842-1876): A diófa alatt
Reng-leng az agg diófa lombja,
Alatta ül egész család;
A nap mosolygó fénybe vonja
Az ősi ház fehér falát;
Kóbor madárkák csacska serge
Ugy kavarog, úgy megdalol;
Talán az ábránd is – ha merne -
Előjönne a szív alól.
Egy-két virág nyíl a kertben,
S egy-két virág nekünk elég,
Bizony máskor se nyilt bővebben,
S még asztalunkra is telék,
Pedig vasárnap a templomba
Egy kis csomót mindenki vitt,
S hugom hajába is titokba
Beléje tűztem egy kicsit.
Oh szép napok valának akkor!
Az agg diófa tudja jól,
Tán erről suttog alkonyatkor
Mikor fejünkig lehajol.
Hisz látta ő is… ő is érte…
Előtte sem titok a mult…
Hisz lombja már a kéményt érte,
Mégis csak ablakunkba nyúlt.
Oltár volt e ház akkor is már,
Melyről csak áldás szálla ránk;
A drága szent hely most is itt áll,
Hol imádkozni tanulánk.
S azóta benne e szó. Isten,
Naponta is hány izbe zeng!…
Szent, százszor szent hajlék ez itten!
Szent, százszor szent ez a mienk!
S mi itten élünk; messze, távol
A kábitó zaj felriad;
Küzd a világ miljó bajával,
És vérzik bűnei miatt.
Nekünk e lárma fáj; e küzdés
Egy-egy muló könyet szerez,
Itt béke nyugszik mindenütt és
A boldogságnak titka ez!
H, vonz az agg diófa lombja,
s alá ül az egész család;
A nap mosolygó fénybe vonja
Az ősi ház fehér falát;
Az est közel, fészkébe mégis
Bohó madár nekünk dalol;
S nézzük: ha vajon ránk az ég is
Nem mosolyog-e valahol?
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12. szám, 1895. márc. 24.