Oláh Gyula (19. sz.): Hunyad fia

Egy nemzet öltözött sötét
Öltönybe, gyászolá
Azt, a ki szép honát tevé
Független úrhoná.

Megtörte a kemény török
Temérdek táborát,
s hadával űzé e vad úr
Duló hadjáratát. -

Nyugotnak ása sírt; midőn 
Lezúzta Fridriket, s a sir fölébe sirkőül
Tőn hős magyar nevet.

Mátyás, a hős dicső neve
Melyet a kőre írt,
Mely név alattvalóinak
Sebére nyujta írt.

S ha csend honolt a nemzeten,
Mátyás úgy is megint
Mátyás magyar király maradt,
S honára rátekint:

Tekintetéből üdv sugára,
Ajkán a jog rezeg,
Előtte minden orv, s gonosz
Borzadva felremeg. -

E nagy királyt siratja most
A gyászoló magyar,
S e nagy király helyébe most
Egy uj királyt akar.

Szét néz a nagy világ során
Hogy leljen egy királyt,
S a szétvonás teremt neki
Egy óriás nadályt,

Mely vágja szép honunk szívét,
Miként a kárhozat;
S gyilkolva gyermekét, lehull
A párti áldozat.

A párt sok ágra oszlik el
Miként a tömkeleg,
S a honfihoz hason kebel,
A párt tüzén hideg.

Mátyás dicső hazát hagyott
Ősnemzetére, de
Nem rendelé meg nyiltan azt,
Ki lépne helyibe.

S így felhatalmazá honát
Képezni pártokat,
s a pártviszály hevében el
Ölni a honfikat.

S a pártra tépve szerte dúlt
Nemzet a nagy hazát,
Nem tudja mely kezekbe jó
Bizton tehetni át.

Lengyelt kiván az egyik úr,
Mert ez nem lesz kemény,
S ha ez királya: majd uralg
Törvény helyett a kény.

Honfit kiván a másik úr,
Honfit, de tiszta vért,
S felejti Mátyásnak fiát
És tett ígéretét.

Egy perczig él a szó csak, és
Már a jövőbe mást
Igér, s csalárdúl issza meg
Két helyt az áldomást.

S a nagy király dicső fiát
Megbuktatá a vad
Esküszegés, s neki csupán
Polgárjogokat ad.

S János, honát szeretve hőn
Hőbben miként a trónt,
Polgár-jogával a kemény
Török csapatra ront.

S vív mint Hunyad igaz fia
A vészthozó csatán
Vív mint egy óriási hős
Egy nagy nemzet hadán.

De megtöré a nagy csoport
Mátyás derék fiát,
S elhal, miként tengerzúgás
De nyerve a csatát. -

Mutatni sem mutatja kő
A vég Hunyad helyét,
A ki feláldozá hona
Javára életét.

De nem felejti a kor őt,
Mátyás dicső fiát;
Dalt zeng a honfi, dallja: mint
Hunyt el e nagy család!

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): A renegát

 
Ne mard pokolnak kinja keblemet!
Szünj meg dobogni vérező szívem,
Múlj el megátkozottan életem!
Ne marj boszúló lelkismeret!

Megnyugtató hitem hová levél?
Hová malasztod üdv-sugárzata?
Hová igéd viditó szózata?
Én nékem ah! Örökre elveszél!

Szent üdvözítőm megtagadtalak!
Átokkal illetén dicső neved,
Követ ragadt kezem fel ellened,
s oltárodon téged gyaláztalak!

Az ég haragja sujtoló tüzét
Hivtam fejemre, átkos! S esztelen!
Az megjelent rémítve kegytelen,
Lelkem, szívem jajgatja vad dühét. -
Elkárhozom! – Pokol sötét űre
Megnyilva tátong lábaim előtt
Nincsen, ki visszatartson elveszőt
Hitem, reményem, üdvöm eltüne!

Ki megtagadta Istenét, hitét,
Nem ember; alvilági sarjadék,
Melynek enyészetén örül az ég,
S a föld utálja fedni tetemét!

De mit fohászkodom én, elveszett!
Ördög a pokol fel! Küzdelemre fel!
Védetlenül lelkem ne nyerjed el,
Küzdjél meg érte, hogy ha elnyeled.

Jer árny-alak! Pokol vad árnya te,
Fuvallatod szüntesse éltemet,
Ha nem: szakítsd ki vérző szivemet,
Hogy múljon el fájdalmas érzete!

Mi vár reám? Itt: földi gyötrelem
Túl siromon örökre kárhozat
Mely sujt reám vad, súlyos átkokat;
Balsorsom ah! Nincs mit reménylenem!

Nagy Istenem! Kit megtagadtam én!
Hallgasd meg elveszett fiad szavát,
Nem kéri ő kegyelmed üdvhonát,
Melly fenn virúl, a mennynek édenén.

Nem kéri ő! Egyért könyörg csupán:
Engedd eszét veszítse el, szive
Hogy megrepedjen, s múljék érzete,
S megnyugszik ő a sors határzatán!

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): Napkelte

Az éj sötét homálya mád derül;
A szürkület, szétvonja lepleit
S elűzi győzve tünde képeit
Az ormokon halvány világ terül. -
Ébrednek a liget dalárjai
És zengzetök a messze légbe száll,
A hallgató rajt elmerengve áll,
Megihleték a bájdal árjai. -

Tüdérlepel gyanánt a bérczeken
Hajnal-bíbor tűnik felé kesen,
s aranyszegéllyel himzi ormait, -
Végül miként egy óriás világ
A nap fel a kéklő hegyekre hág,
S áldón lövelli szét sugárait. -

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Boros Géza (19. sz.): Kérkedés

 
Lesz-e nékem oly jövőm,
Mint múltam vala?
Hogy ha innen távolít
Sorsom angyala?

Lesznek-e barátaim?
Kikkel bánatot,
Bút, és szenvedéseket
Én megoszthatok?

Lesz-e hévvel érező,
Tiszta lángú, hív,
S engem forrón kedvelő,
Szűz leányi szív?

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): A két hív

 
Indúl az ifjú egy haza
Távol határira,
Mivel hitének szent szava
Szólítja őt oda.

Mely üdvözitőjét szülé
Pogányé most a hon, -
Kereszt hivének vére foly
A szentelt halmokon.

Megy: Istenért, s a szent hitért
Ömleszteni hősi vért,
És a kereszt csatáiban
Vagy nyerni zöld babért:

Vagy életét od’adni a
Mennybéli életért;
Áldozza mindenét a hős,
Ha kell, honért, kitért.

Ködkép gyanánt tekinti már
Hazája tájait,
S a mennybe küldi érte fel
Buzgó fohászait. -

Elhagylak, és hogy látlak e
Honom még tégedet?
Az tudja csak: ki mennyben oszt
Halált, meg életet! -

Elhagylak óh kedves leány!
Elhagylak tégedet!
S ki tudja: vissza térek e
Föllelni üdvömet?

Búsan tovább, tovább halad, -
S a hon határai,
Elébe tünnek, még miként
Lelkének álmai.

Elébe tünik várlaka,
A hőn szerette hölgy,
Elébe a kéklő hegy, és
Az illattelte völgy.

És ő, ekép míg elmereng
A kedvelt tárgyakon:
A hű leány virág-füzért
Addig fejére fon.

De azt nem látja a vitéz; -
Mert már a szent helyért
Ont a dicső kereszt hada
Bátran csatázva vért.

Két fergeteg gyanánt vadúl
Egymásra rontanak,
S mindkét felől a harczfiak
Halomra hullanak.

De győz a szent kereszt hada
Végtére ellenén,
S kitűzte már a hit jelét
A szent haza terén.

Emitt e hant kiket fedez?
Kik szenderegnek itt?
E hant takarja a hitért
Elhúnytak testeit.
***
Eljött az ősz, - húll már a fa
Sárguló lombja le,
Sok uj halott rideg lakát
Takarja vele be.

Epedve várja a leány
Szerette kedvesét,
s a gyilkos érzelem-tusa
Kínozza hű szivét. -

Megérkezik a szent kereszt
Babérozott hada,
De nem jön az, kiért epedt
Hű szive, bajnoka! -

Sorvasztja néma bánata
Arczának bimbait,
Miként ha nyári hév süti
A rózsa szirmait.

S im egy rövid hó megtöré
Rég vérező szivét,
S a sirba kíséri a nép
Az ifju hős hivét. -
***
Hol van szívem szerette? Hol?
Ah hol! Lelem fel őt?
Az értem égő hű leányt,
Az értem epedőt?

Imigy zokog egy uj síron
A mostan visszatért;
Ki majdnem a halál fia
Lőn az igaz hitért.

Szüntesd keserved ifjú hős!
Elhunyt szerettedért,
a mennyben ő fejedre fűz
Örökre zöld babért.

Ő boldog a mennyben, miként
Istennek angyala;-
A néma sír határain
Túl nyilik egy haza.

Ott feltalálod óh vitéz!
Örökre hívedet,
A föld nem adja vissza azt
Mit gyomra már bevett.
***
Elmúlt a tél. – És a vidék
Dísz-mezbe öltözik,
És a magányos sírral egy
Uj sír szövetkezik.

S a néma éjnek csendiben
A kélt rokon síron
Két rózsafelhő megjelen,
Tündéri szárnyakon. – 

S belőlük, édes suttogás
Mennybéli zengzete
Hallatszik, és ölelkezik
A  két hív szelleme.

Hajnal hasadtkor tűnnek el
A rózsa-fellegek;
S a kélt rokonsír hantjain
A langy zephir lebeg.

Ifját epedve várta, és
Elhúnyt a hű leány:
A visszaérkezett pedig
Elhúnyt a hív után.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rocher Béla (19. sz.): A csalogányhoz

A ligetnek hűs ölében
Sírva zeng a fülmile,
Vissza zeng siró dalára
A bereknek langy szele.

Azt kesergi, hogy szerelmes
Párja hűtlen elhagyá,
Életüdvét elrabolta,
Szivét össze-roncsolá.

Ne sirasd oly szivszakadva
A csalárdot kis madár!
Nem tudád-e? Kedvesed, mint
Mindenik, hogy csapodár?

Búdat enyhitsd, és vidúlj fel
A természet bájain;
A mezők disz-öltözékén,
A virág illatjain.

Mily derült az ég szurja!
Nézd! Mi tág a láthatár!
Mit kesergesz? Mit zokogsz oly
Szivszakadva kis madár?

Kis szived mély bánatában
Igy epedve megszakad,
S megszakadván, bájdalodnak
Árja is majd elakad?

És ki zeng szívem sebéről
Akkor együtt én velem?
Rá az írt, és enyhe vigaszt
Akkor én fel hol lelem?

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Cz…..hez

Ifj vagyok oh leány! Miként
Reggel a napsugár,
Szép vagy, miként hajnalban a
Csillámló harmat-ár.

Epedve nézem isteni
Arczod sugárzatát,
S boldog vagyok, ha láthatom
Szép ajkid biborát.

Éltemnek üdve vagy te hölgy!
Mert én rabod vagyok -
Büntesd ezért te önmagad,
Nem én valék az ok.

Ok te valál oh szép leány!
Vagy sorsod végzete,
Hisz Isten engem tégedet
Imádni szültete!

Vagy bün e tégedet, miként
Angyalt imádanunk?
Szép, s jó vagy, és egy mennyeit
Ilyennek gondolunk!

Egy ezred-évi kín, s pokol
Éretted élvezet,
Kiállom eztet óh leány!
Csak add te szivedet!

O… Gy… a.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): Az agg dalnok

Fénykörben üle a király
Hatalma székiben,
És szól: kegyem azé, a ki
Legszebben dall nekem.

Egy ősz dalos előre lép
Lantján keserve zeng,
Arczán a bús emlékezet
Sötét borúja leng.

Dall tűnt vidor reményeket
Dall elveszett hazát:
Epedve dallja vérező
Keblének bánatát.

Majd szűnik édes éneke
Véghangja is lezeng;
Az arczokon a résztvevés
S csodálat árnya leng.

Az ősz dalos lantjára dől
Szemébe’ köny rezeg,
Mély csend uralg. És a király
Imígy szakasztja meg:

Melly tartomány szülöttje vagy
Hangok nagy mestere?
Mi bánat-ár dúl kebleden
Melly téged megtöre?

Uram király! Felelt az agg,
Ne kérd kilétemet.
Oh! ne szakaszd fel ujra a
Már forradott sebet.

Boldog valék: mindent adott
Az égi kegy nekem,
Miért sovárga nyugtalan
Hevülő érzetem.

Betöltve láttam biztató
Ifjonti álmaim,
Vig volt dalom, szerelmeket
Zengettek húrjain.

De mint a kéklő ég hamar
Sötétre béborúl:
Úgy boldog éltem dús nyarán
Sorsomnak átka dúl.

Lerontva bájos édenem
Pokolra változott,
Szivem, s lelkem nyugalma, haj!
Örökre távozott.

Mim sem maradt. Csak int e lant
Hogy érezzen velem,
S a multnak romjai felett
Kesergő érzetem!

„Maradj! Maradj! Szól a király
Kegyembe veszlek én
Bőség övedzend életed’
Zordon, s ború telén.”

„Nem nagy király, maradni nem
Engednek kínjaim,
A fényözönt nem kedvelik
gyötrő bánatjaim!

Hol szikla nyúlik égbe fel
S az ordas átüvölt
S a rengetegnek lombjain
A vad vihar süvölt

Ottan szelidül kínom is.-
Nyugalmat ott lelek
a borzadalmas, s nagyszerű
A hol kart öltenek.”

Szól, s eltünik. De a k rály
Meglepve néz körül
S a környezőknek arczain
Szánás, s csodálat ül.

Ki volt re rejtélyes dalos?
Szól kérdve akirály,
És erre tisztelettel egy
Őszült lovag feláll;

„Uram király! Az agg: Roland
Ritkán van ő jelen
De néha hárfa hangja zeng
A néma éjeken.

Ő dall az estnek csendiben
A rengeteg ölén.
A legjelesb a dalra ő
A tágas hon terén.

Szólott. Eloszlék a tömeg
Minden nyugodni száll;
De csarnokában a király
Még fenn virasztva áll.

Bájdalnak árja rezgve hat
A csendes légen át
A agg Rolandnak dalja az,
Ő mond: „jó éjszakát.”

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): Hunyad Nándornál

 
Borús szemekkel eltekint
Maroknyi táborán,
Hunyad a tarnak ostora
A gyilkoló csatán.

Csak tizezernyi hős hada
De bátor s lelkesült,
Szemükben élénk honfitűz
S az elhatárzat ült.

Kétszázezer török nyomúlt
Nándort megejteni,
S estével a magyar hazát
Kézhez keríteni

De él Hunyad, él nemzete,
S míg szivök összetart,
Nincs oly erő, megdönteni
Mely képes a magyart.

Az ős Dunának tüköre,
Miként ezüst-szalag,
Nándor szilárd bástyáinál
Kígyódzva elhalad;

Túl parton a tar; innenin
A kis, de hős had áll,
S a bájvidékre már az est
Csendes nyugalma száll. -

Álomra dült a két sereg,
De fenn viraszt Hunyad;
Egy nemzet éltiért bocsájt
Buzgó fohászokat.
***
A kürt riad. – A két sereg
Kemény tusára megy,
Elszánva harczol mindenik,
Halál, s az élet egy.

Mint tengeráradat rohan,
S bőszülve dúl a tar:
De mint szilárd gát ellene
Szegül a hős magyar.

Ott küzd hadistenként Hunyad
Az ércz-sorok előtt,
Lesujtja hős aczélja a
Támadni vakmerőt.

Biztatja a fáradtakat,
Dicséri a vitézt,
Segél, csatáz, és megveti
A dúló harczi vészt.

Miként a gáton megtörik
Az omló víztömeg;
Ugy tört meg a magyar hadán,
A vad pogány sereg. -

Vérezve fut már Mohamed
Elvesztve fél szemét,
Azért maradt meg másika,
Hogy lássa szégyenét.

Utána űzetett hada
Zajongva elrohan,
S a győzelem-babér Hunyad’
Fejére téve van. -
***
Elmúlt a harcz, s a hős sereg
A tágas téreken,
A küzdelem után kinyert
Babérain pihen.

S örömre gyúlva, eltekint
Győztes hadán Hunyad.
S hálátadó imája a
Dicső egekbe hat.

S könyörg honára fényt, borult
Egére üdvsugárt,
S a béke feltartó frigyét
Hogy szét ne dulja párt. -

S míg lelke hév fohászai
A mennybe szállanak;
A felvidúlt hon tájai
Örömtől zajganak.
***
HUNYAD HALÁLA

Megtörte Nándornál Hunyad
Az ellen érczhadat,
Megvédte győzedelme a
Magyarnak szép honát.

Most küzdi végharczát; de ez
Terhesb a többinél,
Ez a halál csatája mely
Meg senkit sem kimél.

Körülte gyűlve látja a 
Hon lelkes védeit,
Kik véle vivtak harczain
S oszták veszélyeit.

S miként a távozó vihar
Még egyszer ujra kél,
A honfiak felé tekint
S szivökre így beszél:

„Órám ütött, bajtáraim!
Figyeljetek reám,
Csak egyre kélek, és ezen
Fog állni meg hazám.

A pártviszály ne dúlja fel
A béke szent frigyét;
Az egyestértés tartja fel
A nemzet életét.”

Szól, s visszadől. A gyenge test
Már már merevre vált;
Két szót ejt: Istenem! Hazám!
S nagy lelke mennybe száll.

Ott fekszik a dicső tetem
Miként húnyt óriás,
Sírt a dicső tetemnek egy
Nemzet keserve ás.

Omolva már a néma hant; -
De az emlékezet,
A hős porára hoz örök
Múlhatlan hírnevet.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Huszly Károly (19. sz.): Szigetvárhoz

 
Hol most omladékid pora
Felett, lengve suhog el
Az esti szellő, mely játszva
Tájak felett ébred fel;
Ott a túlnyomó vad erő
Idézte enyészted elő,
S győzött, a vitézül esett
Kevés, de hős fiak felett.

A pogány sereg diadalt
Arata, de addig nem -
Mig csak egy csep vér létezett
Vitézid hő erében.
Mert tigrisként harczoltanak,
S karjok alatt mint csaptanak,
A turbányos pogány fejek,
S hullák halomra dőltenek.

Győzött a hitetlen sereg,
De keserű győzelem
Az, melyet kétszerszázezer,
Maroknyi népen veszen.
Keserű – husz ostrom után,
Ha a győzhetlen Solimán,
S huszezer hitetlen török
Az áldozat, Sziget fölött.

De a vitéz vár őrség is
Győzött, s égben ünnepel
Diadalt, mert hitte, hona,
S királyáért vérze el. -
El – hogy egy kis, kemény sereg
Mire képes, mutass meg.
S ha kell, például tekintse
Ezt az utókor gyermeke.

S ki ne tudná, hogy e sereg
Vezére hős Zrinyi volt
Ő, a halhatlan emlékü
Ki honáért áldozott,
Kiront lelkes csapatjával
Szembeszállni a pogánnyal
De több lövések érve őt
A bék’ honába költözött.

Igy húnytak el utolsóig
Utána hű társai,
Kik vezérök példájaként
Kivántak elnyugodni…
Veszett ordítva tolonga
Át rajtok a pogány csorda
S mint egy szörnyű sáska sereg
Szállá a szétdúlt várat meg.

De még nincs vége. A jövő
Még borzasztóbb képet ölt;
Mert egyszerre olyant roppant,
Vélnéd, ég s föld összedőlt,
A vészes lőpor lobbant el,
Mely ezreket röpíte fel;
S te Szigetvár porba omlál
Mint kit a sors keze talál.

Porban vagy azóta, hová
A pogány önkény vetett,
Melyet velünk, és hazánkkal
Annyiszor éreztetett. -
Hőseid sirja vagy, kiket
Honszeretet lelkesített,
Kik húnytokat megboszúlák
S más életre úgy tértek át...

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Oláh Gyula (19. sz.): A halál

Ki vagy te vad halál? Minő
Szellemnek árnya vagy.
Ki vagy te? Kit még biztosan
Nem esmer emberagy?

Tudjuk erőd s hatalmadat;
De látni tégedet
Nekünk nem engedé meg ős
Sorsunk: a végezet.

Én! – szólla a halál merőn
Egy Isten isteni
Haragja szülte lény vagyok
Bizott öldökleni.

Midőn Gigássereg vivott
Az égi trón Urán,
Midőn ezer Gigás akart
Uralgni a hazán.

Melyet egy isteni nagy ész
Hozott ki semiből
S melyet ha Istenen kívül
Más kormányz, összedől.

Boszúsan akkor a nagy Úr
Hogy fegyvert nem talál
Hogy ölje a Gigásokat
Igy szólt: „Legyen halál!”

Hált e nagy szóra az ég
Döröge ünnepel
S eltünik a gigáscsoport
Miként a ködlepel

S a szép égire éhesen
Ime felötlöm én
S megkezdem gyilkolásomat
Az emberek nemén.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (?-1861): Garay emléke

 
Nem néz a gyilkoló halál
Érdemre, rangra nem,
S csapása ónsulyja alatt
Leroskad a tetem.

Vakúlt a sors; - Ennek pazar
Kezekkel osztogat;
S attól, ki érdemesb reá,
Minden jót megtagad.

Az élte dús remény-szakát
Nyomorba sinli át,
És a nyomor között vigaszt
Sem ég, se föld nem ad!

És ha lehúnyt, s a hant fedi
Porlandó hamvait
A pártfogás ébred fel, és
Terjeszti karjait.

Emlékszobor magaslik a
Gyepfedte sír felett,
S ormán dicsőség, résztvevés
Fognak barátkezet.

Elporlik a test – ámde a
Szellem dicső művét
A romboló idő foga
Sem bírja rágni szét.

Igy győz Horácz a századok
Dúló viharjain,
Igy él  G a r a y, míg lesz magyar,
A nemzet ajkain!

Forrás: Garay Album Pest, 1854.