Annyit komolykodtunk, olyan sokat írtunk róla, hogy minden erdélyi újságíró nevében remélhetem: mindenki tudja, hogy a miénk. Született, dolgozott, meghalt. Ez a rövid élettörténete, mint ahogy mindenkié ez. Csak az változik, hogy ki mennyire vállalja életének azt a részét, amelyben dolgoznia kell GÁBOR ÁRON, akiről ma szó van, nagyon tudta. Székely volt. Nem szájjal s nem az ősök idézgetésével. Nem volt címe s bár a legnagyobbak között tiszteljük, mai világunkban szinte érthetetlenül:
még csak méltóságos sem volt!
Úgy nőtt ki, úgy emelkedett a szürkék tömegéből, mit az aranybúza a többi kalász közül. Jött, dolgozott, győzött. A szabadságharcot az osztrák kamarilla legyőzhette idegen brávókkal, orosz bérgyilkosokkal, de soha meg nem semmisíthette az eszmét. Azt, amelyet GÁBOR ÁRON a homlokára írt s amely az ő nevét viselte.
Háromszék volt a legerősebb, legöntudatosabb vidék akkor Magyarországon s a mi hősünk volt ennek a szellemi erkölcsi magja.
Volt-e azóta is olyan zseni, aki megszervezze a magyart, aki gyógyszerészt, kovácsot, kerekest, rézöntőt, tanítót, fűszerest olyan kemény arcvonalba állítson, mint a negyvenkilences kézdivásárhelyiek voltak?
***
Még az idegen világban történt. Az író lelkesedésével s a szenzációért epedő újságíró vágyával vetettem utána magamat Minden emléket, minden feljegyzést összegyűjtöttem, amit meg lehetett szerezni GÁBOR ÁRONról. Kézdivásárhelytől Budapesti könyvtárak sorát bújtam, régi fóliánsok, újságok, kéziratos emlékek között kutattam. Jegyeztem s a papírlapok gyűltek az asztalomon. Nem volt nála érdekesebb anyag, nem volt, ami jobban érdekelt volna.
Az erő, a mindent elsöprő, komoly akarat, a győzelmes magyar hit
olyan áramlással rohant felém a sárga papírlapokról, hogy szédültem tőle.
És volt egy nyom: a fia.
A JUSZTINA, a púpos, kicsi, gyönyörű arcú Jusztina gyermeke. Négy, vagy talán csak három éves volt, amikor ágyúgolyó találta GÁBOR ÁRONT. Kár, hogy ennek a percnek nem állított senki még kellő emléket. A kicsi asszony a gyönyörű arcú Jusztina a nagy férfi mellett volt.
Kard volt neki is az oldalán és pisztoly az övében.
Hogy hol volt addig a gyermek, nem lehet tudni. De az anyának, a fiatalasszonynak, a törvénytelen kedvesnek leszámolni valója volt a szabadság elnyomóival, azért ment a hőssel. S küzdött mellette. Amikor a golyó halálos sebet vágott a hős testén, ő borult föléje gyógyító, ébreszti vággyal tiszta szerelemmel.
Utána, hogy még azt a régi órát is elszedték tőle, amit a hős viselt és semmi emléket nem hagytak nála, eltűnt. Nagy Sándor írja, a volt pap, a hős egykori segédtisztje, hogy Jusztinát többé nem látták. Talán Bulgáriába ment s ott egy munkás felesége lett. A GÁBOR ÁRON fia vele ment. Ki tudja, mi lett belőle, kinek lett apja, mik voltak az álmai, vágyai? Mit érdekelte akkor az embereket a hős fia?…
*
A családomban megtaláltam a konyhában egy öregebb húsőrlő gépet. Nagyanyám hagyta a leányára s mondta, hogy GÁBOR Áron készítette. A név rajta is van a masinán. Nehézkes, komoly, öreg szerszám. De majdnem száz éve használják s ma is jó. Szegeden van egy ágy, amit ő faragott. A harmadik emléke ugyancsak familiáris: régi, csupa emléket mondó fiókos szekrény. Amit úgy hívnak, „kaszten”. A kaszten harmadik fiókjában ez olvasható, tintával a festék alá cirkalmazva: „G. Á. Bereck 184…” Hogy mi volt a utolsó évszám, az titok. Egy tudálékos úr annak idején gyalulni kezdte a szekrényt, mondván, hogy öreg s újítani kell.
*
Néhány emlék. Forgácsok, apróságok. Tiszta szívből áldozom az ő emlékének ezt a néhány sort.
Kevesen becsülik ma érdek nélkül az igazi nagyságokat.
Forrás: Székely Határőr I. évf. 1-2. sz. Târgu Mureș, 1944. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése