Hallgass engem Jákob és Izrael! Én tőlem hivattál.
Én vagyok. Én vagyok az első; utósó is én vagyok.
Ézsaiás. XLVIII. 12.
I.
Igazságot szomjazám:
Jónak és rosznak tudását.
Lángoló kérdés valék,
A ki fejtve látni vágyik
A világ örök talányát,
És mi ezzel összefügg:
Szinről szinre látni őt,
A ki "első és utósó";
Fölkeresni ott a hol van,
Tiszta fényben látni lényét
És alakját.
Mint a többi gyermek, én is
Azt hivém: a hegytetőről
A mennyország boltozatját
Puszta kézzel is fölérem.
S hogyha ott egy fára hágok:
Egy ugrással ben leszek,
És meglátom a mi ott van:
Észnek és mindentudásnak
Végtelen fényű világát,
És erőnek és tökélynek
Összeségét.
És meglátom testi szemmel,
Igy a mint vagyok jelenleg
Itt e földi állapotban.
Hogy csalódtam: az világos.
És mikép hatott reám
E csalódás?
Azt hivém, hogy más szedett rá
Olyan tárggyal, ami nincs.
Azt hivém, hogy ámitottak,
S holmi káprándot hazudtak
Mindörökké létezőnek,
És önállóan valónak;
S megvetőleg így kiálték:
„Szellem, öntudalmas őslény,
És öröklét: puszta szó mind!”
A csalódások szülője
Rendszerint: egyoldaluság.
Mert a bajt az ily esetben
Nem keressük ott, a hol van:
A szemünkben,
Vagy: fejünkben és szivünkben,
Nem! Hanem kivül magunkon.
És aztán a gyermek énje
Legnagyobb ur a világon!
Kiskoromban
Mit törődtem én azon, hogy
Mily viszony van
Köztem és a tárgy között.
Hogy minő rész illet engem
És a tárgyat, a valóból?
Mennyiben való a látszat?
S mennyiben szin a valóság?
Jött idő majd, a midőn
A tanár azt állitotta,
Hogy bennem van a világ;
Mig a másik azt vitatta:
Én vagyok ben a világban,
És a hozzátartozóknak
Aprajában és nagyában.
Új meg új egyoldalúság!
”Összevéve lesz igazság:”
- Mondja bennem egy sugallat
Nagy koromban. -
Ime, számos gyermekember,
Tulnyomó anyagfelével
Igy hányódik, így vetődik
Tévedésből tévedésbe,
Kis cseberből nagy vederbe.
Majd a puszták délibábját
Nézi tónak, és förödni
Készül benne; majd pedig
Ároknak tekinti a kút-
Ágas árnyát holdvilágon:
És vitézül átugorja.
Ekkor aztán szégyenében
Megharagszik, és a másik
Szélsőségbe ugrik: és csak
Látszatnak tekinti azt is
A mi kézzel fogható.
Minthogy a lét kútfejéhez
Könnyedén el nem jutott,
És a lények bensejét
Nem láthatta földi szemmel:
Létezését is tagadja
Annak, a mi benn örök, s mit
Emberésszel föl nem érhet,
Bárha látja, bárha érzi
Mint jelenséget, kivülről.
Minden ember egy kis állam,
Melyben olykor lázadás van.
Égi vágyak, földi gátak
Állnak egymás ellenében.
S háborúját tüntetik fel
Ifju szivnek, ifju észnek,
Sejtelemnek, kétkedésnek.
Mindez úgy rémlik nekem most
Mint sötét ködös vidék,
Melyet immár hátrahagytam.
Mint eszményi éjszakája
Életemnek. Türhetetlen
Volt ez állapot nekem,
Mert az álbölcsek tanával
Fojtogatta lelkemet, mint
Börtönléggel és homállyal.
Megviradt, és tiszta lőn
Szellememnek láthatára.
Mert hiszen mi kell egyéb
Mint hogy nyissa föl szemét jól
A ki napfényt látni vágyik?
És mit e fény megvilágit:
Azt a tájat, azt a forrást,
Mely igazságot buzog fel
Enyhitendő a tudásvágy
Olthatatlan szomjuságát?
Ámde ott a bökkenő, hogy
Tiszta lelki szemtükörrel
Nincs megáldva minden ember!
Hol teremnek a szibillák?
És mi okból látnak ők
Messzebb és világosabban
Mint mi, a közemberek? Hisz’
A ki ember, a ki szellem:
Az mind égből származik?
És mint égi fény sugára:
Egyik olyan mint a másik?
Kérdésünk felel magának.
Nincs a szellemek között
Más különség, mint egyéni.
S e különség abban áll, hogy
Egyik emberen a testet
Könnyü átlátszó szövetből
Szőtte a viszony-takács.
Hogy így az isten is helyen kívül van?…
A végtelent elfoglaló valóság!…
- Hanem kit úgy lát(?) némely bölcseség(??)
Mint tiszta – vagy mit mondok! – puszta eszmét:
Alaktalant, és így lényegtelent!!! -
Hát nincs erkölcsi tér? Eszményi tér?
S nem ismerünk e téren tájakat, mint
Külön faju eszmék külön hazáit?
S nem egymás mellett vannak e fajok?
Egymástul távol, egymáshoz közel?
És nem következnek egymás után?
Vagy: én, te, ő: nem hármat tesz, csak egyet?
Nagy és kicsiny, a felső és az alsó:
Egy és azon mérvet jelentik ott?
A szép s a rút, igazság és hazugság:
Nem átellenben foglalnak helyet?
Mint a világosság és a sötétség.
Aztán vajon van eszme a világon,
Melyhez nem test útján jutott az ember?
Van eszme, mely anyagban nem jelent meg?
Van eszme, mely amúgy közvetlenül
Szállott alá az égből? És a melyet
Érzékek nélkül fogtunk volna fel?
Van eszme, mely magán ne hordaná
Érzéki származása bélyegét?
Van eszme, mely anyagvilágot is
Ne képviselne? Melyben e világ
Jelen ne volna, lét-elem gyanánt?
Ki mondja meg, hogy hol van a határ
A szellem és anyagvilág között?!?
Ki bír képzelni ürt, mint semmiséget?
Az olyat lát valónak, a mi nincs.
E szót: üres, ott szoktuk mondani,
Hol testi szemmel mit se’ láthatunk.
E mondat: „ür van”, ellenmond magának,
Ha annyit tesz, mint ez: „a semmi van”,
Vagy: oly dolog van, melynek léte nincs.
A tér tehát nem ür. Tér azt jelenti
Hogy: léterővel teljes végtelenség
Igazságot középen kell keresnünk;
Harmoniát is, melyet a zenében
Mély és magas hangok találkozása,
Ezek szükséges összetartozása,
Vagy is, benső egysége létesít.
„Az első és utósó én vagyok!”
Hatalmas hangok onnan a magasból,
Vakító fényű villámok közöl!
Igazság és fenség szól bennetek!
Valóban a dicsőnek, a végtelennek
Ily égi hangot, s mégis földi képet,
Csak ihletett keblűek adhatának,
Minők ama szent látnokok valának,
Kik a mennyországot megénekelték.
Tőlök tanuljuk, hogy „első s utósó”:
Ikerfogalmak, mint. Ok és eredmény,
Egymás feltételét jelképezék,
S egymás nélkül nem is képzelhetők.
Azonban a valódi bölcseség
Nagy könyve, még inkább megtestesité
A legdicsőbbet, mondván ily igéket,
Hogy: „Isten mindenütt jelen való”.
Összeillesztvén e szerint, a régi
S valódi bölcsek egyhangú szavát
Saját érzelmeink sugallatával,
S a kültermészet élő szózatával,
Ezeknek összletéből az tünik ki,
Hogy „első és utósó” annyi mint:
Szellemvilágnak és anyagvilágnak
Benső egysége. És ezzel valósul
A mindenség örök harmoniája.
Alaktalan lény nem képzelhető;
Ha nincs alakja: úgy nem létezik.
De másfelől kérdés: minő alakja
Lehessen annak, a mi végtelen?
Pedig mihelyt alak: már van határa.
Magad fejtéd meg e talányt örök lény!
Minthogy az nem lehet határtalan
Minek alakja van; s mert végtelen
És oszthatlan egységnek nincs alakja:
Tehát felosztád istenségedet
Egyéniségek nemére s fajára,
A kik minőségben és mennyiségben
Nyilvánitsák véghetlenségedet;
S egykoruak levén dicső Magaddal:
Bírják örök tulajdonságidat,
És egy törvényt ismerjenek tebenned
Igy az egyetlen lényeg, a mi van:
Az istenség világitó tökélye.
Ennek pedig szüksége, hogy magát
Egyéniségek útján hozza létre:
Különben nincs mód megjelennie,
Vagy, önmagát érvényesítnie.
III.
Kivüled ha még egy isten
Léteznék: csupán csak az
Láthatná be értelemmel
Lényednek benső mivoltát,
A ki „első” vagy, s „utósó”!
Ámde hogyha emberésszel
Föl nem érünk a magasban:
Akkor annál biztosabban
Föltalálunk érzelemmel.
Nem vagy-e te szeretetnek
Hőn imádott istene?
Nem vagy e Te szerelemnek
Égő napja, a ki mindent
Földerítesz égi fénnyel,
S boldogítasz égi hévvel?
És mi nem vagyunk-e mind
Lángoló sugáraid?
Nem nyilván mutatja ezt
Im e vágy is,mely örökké
A magasban von Tehozzád?
És nem hangosan tesz erről
Bizonyságot a kebel, mely
Hálaérzettől dobog fel,
A midőn fölséges arcod
Színről színre látható,
Szeretetnek fénykörében,
Életünk ama könyvében,
Melybe képüket beirták
Jó napok, rossz hónapok?…
Hol sötét az árnyazat, hogy
Annál fényesebb lehessen
A világos rész a képen?
És avagy nem azt mutatja
A kebelnek e szokatlan,
Tulvilági állapotja,
Minden ilyen pillanatban?
Hálaérzet, önszeretet:
Nem jelent e két szó egyet?
Meglehet. Hanem ha még a
Hálában is volna önzés:
Úgy a jobbakból való lesz
Ösztön ez, mely adni késztet;
Olyan lelki mozzanat
Mely a vett jót mélyen érzi,
Szentül tudja s viszonozza,
A mint tőle telhetik;
És e ténynek öntudalma
Fölmagasztal, boldogít
A ki fájdalmat nem ismer:
Az nem tudja megbecsülni
A mi enyhe, a mi édes.
Őstörvényid működése
Bár ha fáj is néha néha:
Hála érte! Mert kezedből
Nem jöhet más, mint örök jó.
Lám az érc a tűzbe’ tisztul.
Igy a kínok földi pokla
Bármi rettentő kohó:
Mindig embertisztitó,
Lélekedző, e szerint jó!
A ki nem vón emberektől
Jót, az tőled vesz magadtól.
És ha jó az elvevő:
Életével jótevő
Elemekhez csatlakozva,
Az egésznek adja vissza
Azt amit Tőled kapott:
Minden jónak összesége!
Én tudom, hogy itt vagyok,
S érzem a mit nem tudok:
Hála érte mindörökké!
Én vagyok világosságnak,
Eszmevilág fénypontjának,
A teremtő ész napjának
Egy sugára.
Ős erőnek, hatalomnak,
Végtelen tulajdonoknak
Részarányos birtokosa,
Öntudalmas tényezője,
És hálás elismerője
Mindezeknek. És ilyenkor
A mit gondolok vagy érzek:
Mély alázat és csodálat;
Megdöbbentő villanatja
Annak, a mi tulvilági,
A mi szent, örök, dics, nagy;
Hódolat, szent borzalom,
Bűvös bájos vonzalom;
Ihletésnek állapotja,
Mely világosan mutatja:
Hogy jelen vagy, s én az égben,
Üdvösségnek érzetében.
*
* *
E szerint imádkozásunk:
Egy KIS önzés, s egy nagy önzés;
Szerette, mely adni vágyik
Vettekért, amult időből;
S BÍRNI vágyó szerelem:
A jövőre kérelem.
Ámde mit kivánjak én,
Mit ne tudtál volna régen?
Azt kivánjam nagy szerényen:
Hogy örök törvényiden
Kedvemért változtatást tégy?
S én kivánjak ilyet, a ki
E törvényeknek vagyok
Közlönye s valósítója?
Hogy nem volna semmi vágyam:
Azt nem mondhatom; hiszen
Vágyakkal jövünk világra,
És azokkal távozunk
Innen e borus vidékről,
E félig rabállapotból
- Testi helyzetünket értem. -
A világosság honába,
A szabadság birtokába.
Vágyak, ösztönök minálunk
A cselekvés fő rugói,
És erőnknek mozgatói.
Mert hisz’ élni és mozogni:
Egyre megy. Te gondolád így,
A midőn azt gondolád, hogy
Ember által is valósitsd
Istenségedet. Tehát
Hogy kimondjam azt, a mit látsz
Ó nagy Isten: - nem kivánok
Itt alant sokáig élni.
Azt azonban
Óhajtom, hogy életem,
Mint kitartó küzdelem,
A sükerben dús legyen!
Jól tudod, mily értelemben.
Vágyam az, hogy megfeleljek
Annak a mit küldetésem
Itt a földön hoz magával:
Vivjak emberméltósággal,
Mint erőid és hatalmad
Bizományosához illik
Jó kedélyem el ne hagyjon,
Szellemem csak jót akarjon,
Tetterőmnek szüntelen csak
Jobb felem parancsolhasson!
IV.
A müvészet szép világa
Nagy világod kis mintája:
Emberek dicső munkája.
Hogyne volna képed mása
Ily világnak alkotása!?
A müvészet édenében
Ott virul, mint a regében:
Tilalomnak, siralomnak
Egy eszményi almafája,
Melynek tája:
Csábok, ingerek tanyája,
És erkölcsi jónak rossznak
Édes-kínos iskolája.
Hála neked nagy tanár! Hogy
Én itt járok iskolába!
És hogy: létünk e talánya
Fejtve van müvészetemben,
Mely iránytű életemben.
Mert ha voltaképen érzem
Hogy mi a szép, és mi a rút,
Mind eszményi mind erkölcsi
Érelemben: akkor azt is
Tudni fogja érzetem:
hogy mi a jó és mi a rossz?
És az érzelem tudalma
Biztosabb is, üdvösebb is,
Mint a melyet ész csinál:
A nélkül, hogy hallaná, vagy
Értené a szív szavát.
Mert az élet úgy tanit, hogy
A természet jobb vezér mint
Minden mesterség a pályán,
Mely az ég felé vezet.
Máskülönben: - általában
Mind az a mit érzünk, látunk:
Jó is rossz is.
A szerint jó, vagy pedig rossz
A dolog mint az reánk hat;
Mint egyéni érzetünk
Tükrében mutatkozik.
Mert hiszen, magába’ véve’
Semmi tárgy sem létezik.
Minden élő lény mi csak van,
Minden tény, minden dolog:
Csak tulajdonságok által
Képes azzá lenni, a mi;
És ezen tulajdonok
Csak hasonlítások által
Lesznek épen olyanokká.
E szerint a háboru
Nem rossz annak, a ki győz:
Mert alapját vetheté meg
A szerencsésbek javának,
S magvait hintette tán el
Nagy tökélyek fénykorának.
Ámde a bukott felek,
A had súlyát hordozók,
Nem mondhatják, hogy nagyon jó.
Ugy hozhatja hát magával
A viszony, melyben vagyunk
A dologgal szembe, hogy
Jó hatásunak tünik fel
A legádázabb elem,
Mint: a tűzvész, a ragály,
Jégvihar, vizáradások,
S több efélék.
Mily csodálatos jelenség,
S mégis mily természetes! Hogy
Végtelen jó, s végtelen rossz,
Nem csupán megférnek együtt,
Sőt a kellő tényezők az
Általános összehangzás
Bámulandó szép művéhez!
Mily mesésen hangzik ez, hogy
Lételét minden dolognak,
Ellentéte adja meg!
És ily egyszerű igazság!
Mert avagy képzelhető-e
Bármi lény, avagy sajátság,
Önnön ellentéte nélkül?
Hogy világosság lehessen:
Lenni kell sötétnek is.
A „kicsiny” fogalma már
A „NAGY”-ét magába zárja.
Bátorság és félelem,
Gyülölség és szerelem:
Egymást nélkül semmi sem.
Egymástól vesz mindenik
Létet, értelmet magának.
Minden eszme,
Szembeállva ellenével,
Ugy tünik föl,
Mint hiánya ellenének,
Mint a melyet ő tagad,
S teljesen kizár magából.
A ki tégedet nem ismer,
Rettentő hatalmu Isten!
Az tagadja a valót,
A világosságot, és a
Végtelen jó létezését.
Ily szerencsétlen szülöttnek
A fejében és szivében:
A sötétség és hazugság,
És a rossz foglal helyet
Tulnyomólag.
Ő tagadja mint „utósó”,
„Elsejét”: a lét okát, és
Ellenmondva önmagának,
Semmiséget fog magára!!
Ilyen fajta nép örökké
Volt is, lesz is a világon.
Gyávaság, szegény kevélység
Szokta őket jellemezni.
És aztán a földi pályát
Ugy szokták megfutni, hogy
Lelköket posványba fojtják:
Hogy saját létök tudalmát
S a valónak érzetét
Teljesen lerészegitsék
Mindenféle bűnitallal.
Ámde, mind hiába: mert
Végre is kijózanodnak
S a valóság napvilága
Felderülve rájok, ekkor
Minden felvilágosul,
A mi történt szellemökben
És a tettek ismerését
És öröklétök tudalmát
Nem lehet megsemmisítni;
S e tudás elől soha
Nem lehet kitérni többé!
Igy valósul
A síron túl
A pokolnak állapotja.
Mit beszélek én? Hiszen
Ilyeneknek lenni kell,
Még pedig mulhatlanul, hogy
Ellentétök is lehessen!…
Aztán ők különben is
A legjobbak önmagoknak!
Nézetök szerint csupán
Ők látnak világosan!
És mi többiek: rajongók,
Őrjöngők, vakok vagyunk, -
Ő szerintök.
A tanúság innen az, hogy
A világok öszletének
Végtelen képcsarnokában
A fénypontokat: valóság,
Szép, nagy és jó képezik;
Mig ezeknek árnyazatját,
Vagy hiányát:
Ál, cudar, gonosz teszik.
V.
Felderül immár az is, hogy
Mit jelentsen a tudásnak
Olthatatlan vágya bennünk?
Azt, hogy a mily végtelen
A titkoknak égi tája:
Szintoly végtelen tökélyre
Van hivatva szellemünk.
Látni és ismerni Téged
Lények lényét: égi ösztön,
Birni vágyó szerelem.
Birni Téged, annyi mint:
Birni a mindentudást,
Birni a legfőbb erőt,
És a végtelen hatalmat
Eltulajdonítani:
Jónak, szépnek és dicsőnek
Legfensőbb tökélyeit.
S minthogy ez nem eshetik meg,
Azt értjük meg a dologból:
Hogy lelkünk egyénisége,
A tökélyen mindörökké
Fog haladni, és haladhat,
A nélkül hogy véget érne.
Mert hisz’ ebben véget érni,
Épen annyi lenne mint:
Résznek nőni egy egésszé,
És a többi részt kizárni,
vagy magában egyesitni.
A tengernek ázaléka
Hogy nőhessen akkorára
Mint az összes tengerek?
Igy, az ember meddig nőjön:
Hogy kinőjön abból, a mi
Végtelen? … Nem!
A mi csak rész, a mi csak tag:
Abból nem telik ki minden.
E szerint az a teendő,
Hogy megismerjük magunkat,
Mint tagot, részt, egy sugárt;
És tanuljuk a valót,
A nemest, a szépet és jót;
S mint világosság szülötti:
Fényesen érvényesitsük
A magunk egyéniségét:
Jóltevőleg mint az áldás,
Hasznot és gyönyört okozva
Mindenütt a merre járunk.
VI.
És most állj elé, te gyáva!
A ki bölcset szenvelegsz,
A ki még a SEMMIT is
Látod, és lefested, úgy ahogy
Kézzel is megfogható.
Jer! Tanitsd meg a világot:
Mit tesz a megsemmisülés?
Hogyha ezt hiszed magadról.
Jer! Mutasd meg – hogyha olyan
Jól megfogtad azt a semmit: -
Hogy hová lesz, és mivé lesz
A mi benned ezt beszéli:
„Én tudom, hogy én vagyok!”
A mi benned gondol és tud,
Lát, itél, akar, mozog?
Vagy talán nincs benned ilyen?
Ah vagy úgy! Hiszen neked
Test levén az istened:
Szellemet nem ismerő
Tested így bölcselkedik, hogy:
„Nem vagyunk több, mint anyag; se
Durva, lomha és sötét rész
Hozza létre a nemest (!),
A cselekvőt, a világost,
A teremtőt, a mi bennünk
Lenni látszik (!);s mint müvének;
Ugy el is pusztulnak együtt
Mindörökre (!).
Más szavakkal:
Földünk vet világot (!) a
Napra, holdra, bujdosókra.
És nem a nap hozza létre
A virágokat tavasszal.
Földi fény (!), a föld sugára (!)
Lelkesiti a pacsirtát
És a költőt…
És nem a nap távozása,
- Mint fényének és hevének
Vagy szerelmének fogyása -
Hozza ránk a tél fagyát,
Mint az élet éj-szakát.
A ki ezt cselekszi, nem más
Mint a föld, e barna hölgy,
A kinek szüksége nincs
Holmi férfiúi napra;
Minthogy ő, mint önteremtő,
Önmagátul is foganszik (!),
És teremhet mindörökké,
S mint afféle nő-szaturnus:
Önszülöttit, a kiket
Reggelente hoz világra,
Estebédre elfogyasztja,
S azzal vége mindeniknek”. (!!!)
Ugyde hát mi az te benned
Ami így okoskodik? -
Hogyha nincsen szellemed!
Ah! tudom már:
A fejed belgépezetje
Nemde? És e gépezet
Csak magától, s úgy esetleg
AlkotÓDOTT okszerűen,
És oly mesterségesen,
Mintha egy furfangos órás
Készítette volna Pesten?
Szóval, az, mi benned itél:
Nemde a velőd anyagja?
És a lelked édes apja:
A dicsőséges gyomor?…
Már az áll, hogy gyáva, önző,
És kaján vagy! Háladatlan
Istenedhez, és magadhoz.
Egyfelől a jónak, rossznak
Tiszta öntudalma rémit;
Másfelől kétségbe esve
A fölött, hogy nem születtél
Egy kissé mindentudónak:
Összeesküvél eszeddel
Szived ellen;
- (Mert hisz innen,
A természet jobb sugalmát
Néha néha
Hallanod kell tiltakozni,
Bármi halkan és szerényen. -)
És eszed tagadja mindazt,
Mit nem érthet könnyedén.
Sőt tagadja önmagát is:
Mert hisz önnön lényegét
Oly magasra sem becsüli
Mint egy rossz cseréppipát,
És az utcaport, a melyről
Még is tán elismer annyit,
Hogy mi sem vesz el belőle,
Bárha szerteszét repül is
A szeleknek szárnyain.
Ó sötétség és konokság!
A ki még azon vigaszt is
Eltaszítod önmagadtól,
Hogy reád is felviradhat
A valóság napvilága;
És e durva helyzeten túl
Még lehetsz az, ami nem vagy:
Boldogságra érdemes.
Én azonban, mind e mellett,
Szivesen elismerem, hogy
Ellenséged szól belőlem.
Azt is értem, és ismétlem
A mit elmondék: hogy a te
Léted oly szükséges épen
Mint az ellenségedé.
Ó igen! Te múlhatatlan
Alkatrész vagy a világban.
Hogy lehetne máskülönben
Végetlenség a tökélyben,
Mérhetlen való, nagy és szép,
Szóval végtelen dicsőség:
Hogyha szembe mindezekkel
Ott nem állanál örökké
Mint otrombaságnak elve,
Megverendő s elvetendő!
Mint határtalan hazugság,
Mint sötétség, hogy tagadjad
A világosságot és fényt;
Szóval: mindaz, a mi hitvány,
A mi rossz, és a mi ocsmány?
Én tehát mint ellenséged
Mondom ezt, a mit beszélek.
VII.
A mi van: nem lett, hanem van.
S abból a mi létezik,
El nem veszhet semmi sem.
És ha el nem vész a durva
Része annak, a mi van:
Akkor mennyivel kevesbbé
Veszhet el belőle az,
A mi fő: a léterő?!
A nemes rész, a mi lényeg?!?
Semmi sem holt a világon;
Minden él, csak állapotja
Változandó.
E szerint e szó: „enyészet”,
Érzékek szerinti szó; csak
Földiség ábrázolója.
„Kezdet és vég”: semmi sem több
Mint anyagmérvek szerinti
Észrevétel. Épen olyan
Mint a reggel és az est;
Mint a hónap és az év.
Igy e név is hogy: „halál”, a
Gyönge lelkek réme, szinte
Jámborrá lesz, azt jelentve:
Élet hidja, átmenet, vagy
Állapotnak, helyzetünknek
Változása.
Hát a gőzzé változott viz,
És az ellobbant ölő por
Semmivé lett:
A midőn eltünt a légben
Testi látásunk elől?
Nem! Csupán csak állapotja
Változott át. Fölcserélte
Láthatatlan lételemmel
Azt, mi rajta látható volt
Testi szemmel.
*
* *
Eltününk a láthatárról,
Elfogyunk, mint a szövétnek,
Elrepülünk mint a gyémánt,
Megsokalván a tüzet, vagy
Börtönünket.
Kölcsönzött nehéz mezünket
Visszaadjuk földanyánknak.
Ennek életében olvad
A mi hozzá tartozik.
A való, a léterő,
A mi most eltünni látszik:
Könnyeden folytatja utját,
Melynek vége nincs sehol,
Mert az a tökélyek utja.
Szellemünk, a léterő, mint
Őserője láthatásnak
Értelemnek és tudásnak
És tevésnek: átmenetkor
Elvetett anyagmezéből
Némi részt visz el magán,
Mely könnyebb, tisztább, mint az aether,
Szellemibb a napsugárnál,
Villany- és delej-folyamnál.
E szerint lényünk alakja
Megmarad,m ert szellemünkön,
- A benső egyéniségen, -
Nem történik változás,
Igy az is természetes, hogy
Vágyaink velünk maradnak.
Mert hiszen bennünket épen
Vágyaink röpitnek át a
Tulvilágba. És mi őket
Ott korlátlanul követjük,
Merre tetszik vinniök.
Bölcsen vet magának ágyat
A ki szenvedélyeit
Itt alant úgy rendezé, hogy
Könnyen válhatik meg attól
A mi durva, a mi földi,
A mi nem való az égbe;
Sőt ha még a legjavát is
Megtisztitja a salaktól.
Jobb a földi oskolát
Ugy végezni, hogy ne jussunk
Ott a szégyenpadra mindjárt.
Mert ha itt lent elhibázod,
Ujra kezded ott a számot.
Itt az ember gondol: ott lát.
A mit itt lent képzelünk.
Azt ott látja szellemünk.
E szerint ott a kivánat,
Mint kedélyünk látománya:
Már egyuttal teljesülés.
Szellemünkre nézve többé
Nem létezvén testi gátak:
Ott leszünk a hol kivánjuk;
Minden ember lelki arca
Láthatóvá lesz előttünk,
S hogyha tetszik: olvasunk
A szivekben és vesékben.
Ekkor, úgy hozván magokkal
Hajlamink, vonzalmaink,
- Mint örök törvényhozóink -:
Égi-tiszta szenvedélyek
Fűznek össze mindazokkal
A kik és mik fenn az égben,
És a földön érdekelnek.
És levén örök hatalmak
Tényezői: részt veszünk az
Emberek dolgában itt lent;
Egyesekre, s így a közre
Hatva, titkos utain a
Vonzerőknek.
A földhöz való viszonyban
E közvetlenség azonban
A szerint tágul meg, a mint
Égi pályánkon haladva,
Szellemünk a földiségtől
Oly eszményi messziségre
Távozik, hová az ember
Távcsövön sem lát el innen.
Ily magasságból csupán
Közvetett módon lehet már
Közlekedni földiekkel.
Mert azon eszményi tájon
Istenibb nyelven beszélnek;
Ennek ábécéje közt
Földi nyelvünk egy betűjegy,
S e betűknek száma nincsen.
Földi eszmék, földi képek
Kis világa:
Annak a roppant világnak
Egy parányi tartománya.
És ezen dicső magasság
Nem csupán az ész tökélye.
Értelem, tudás, ítélet
Égi fénye:
A tökélynek ott csak egyik
Alkatrésze.
A világitó erő
Nem valósitná magában
A mi fölséges napunkat,
Hogyha fénye nem hevitne.
Képviselje bár az ész
A világosságot; ámde
Szív a tüzpont; szív a magva
Mind a hévnek, mind a fénynek;
- Mert hisz’ a tűznek fogalma
Egyesíti mind a kettőt. -
E szerint a tűzelem
Léterővel birva bennünk,
Lényünktől elválhatatlan.
Nála létezési szükség
Az, hogy égjen, és hevitsen.
Más szavakkal: a magasban,
A ki ember, kell hogy abban
A kebelvilág tökélye
Önmagát érvényesítse:
Véghetetlenül szeressen.
És okozzon hő szerelmet.
Tündököljék tisztasága,
És a legfőbb boldogságot
Boldogításban találja.
A mennyország így valósul
A kebelben, a síron tul.
Szeretetben boldogok:
Tiszta fényes angyalok.
Ez tehát az összehangzó
Nagy tökélyek égi tája.
Itt hajnallik, itt virad már
Minden lét első okának
Mély titkú benső világa.
Ily magasságból a szellem
Nyelve, itt lent érthetetlen.
Ámde ég és föld között
Egy örök távirda van,
Szakadatlan
Kapcsolatban:
Szellemeknek lánca ez, kik
Szeretetben
Egyesülten
Képeznek sugárvonalt
Embereknek lelkeiglen,
Innen isten sziveiglen…
Ámen!
Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.
