Dalmady Győző (1836-1916): A nő

 
Ránk pillant a gyermekleány
Ártatlan kék szemeivel;
S fülemilék lány fészke lesz
A bánattól zuzott kebel,
Mint viz alatt az égnek mása van:
Megifjodunk gyöngéd játékiban…
Óh a télben mily élvet ád,
A tavasból egy kis virág!

Mereng a szűz… föl-föltekint
Ábrándos szép szemeivel;
Mily érzelem, és mennyi vágy
Tör azokon lángolva fel!
Óh nézzétek hű ifja kebelén,
Mily fönséges szűz homlokán a fény…
Kezeink közt angyal pihen,
Ki alászállt, hogy fölvigyen!

Körülnéz a családanya
Gondos, kémlő szemeivel;
És boldog a kis környezet,
Ha ott lehet hozzá közel.
Fákat szaggat künn a vihar szele;
De béke, csend van itt benn ővele!
… Nem halljuk a bősz hangokat,
Ha lágy keze megsimogat!

Forrás: Nővilág I. évf. 3. sz. 1857. jan. 18.